Balázs Attila: Ki tanyája ez a világ

A vén zászlóhordó - folytatás

- Tehát ott tartottunk - sóhajt nagyapa -, hogy megpakoltam a vonatot. Aztán megfordult a fejemben, hogy beásom magam a rakományba, és én is elutazom vele, merthogy akkor már javában dúlt a háború. Utána mégis meggondoltam magam. A feleségem jutott eszembe, meg a két gyermekem. Így hát visszaléptem és csak integettem. Előzőleg kicsi lyukat fúrtam a hátsó vagonon. Ott csurgott ki vékony csíkban a búza. Rámegy, amennyi rámegy, de szükség esetén nyomon követhetem, így vélekedtem. Azonban minden igyekezetem hiábavalónak bizonyult. A vörös sátán beleköpött a levesbe.

Ápolónő:

- Ez meg mit jelentsen? Levegőbe röpítették?

- Nem, de a szállítmány mégsem jutott messzire. Belgrád után lefoglalták a partizánok, a kiszóródott magokat meg nyilván felcsipegették a madarak, hogy csíráztak volna ki az égben! Semmi se maradt belőle. Én pedig rövidesen utazhattam a Don-kanyar felé, a Piave helyett. Hát ennyi... A fejem robbant föl.

Csend. Kopogás a falon.

Ápolónő:

- Csessze meg! Jujj.., elnézést, hogy kiszaladt a számon. Látják, pillanatig sem lehet nyugtom. Az az ember amott nem fér a bőrébe.

Sarolta kiabál:

- Megyek már!

Ajtó.

- Roppant helyes kis fruska - kacarászik nagyapa.

- Én inkább kissé megfáradt családanyának nézem - mondja az unoka.

- Fruska, mégpedig a javából.

- Jó husi, mindenesetre. Hanem, mi is történt a Don-kanyarnál?

Nagyapa nem akar odakanyarodni.

- Mondd, téged emlékeztet valakire ez a Sarolta?

- A család legsűrűbb fonatú, legremekebb ívelésű szemöldökére - törődik bele az unoka. - Tudom, kire céloz. Mert emlékszem én Császár Szilárd Vlagyimirre is, ha nem is láttam soha.

- Nem láttad?

- Ugyan már, nagyapa!

- Na jó. Marikát azért ismered, nem?

- Persze, hogy igen. Az örökszép Marika. A nagy család legszebb térde, mindkettő eredeti korcsulai márványból... Ismerem a sztorit.

- Nem roggyant meg egy kicsit nagyon?

- Nem annyira. Bár eléggé sok csapás érte, mint tudom.

- Szegény Marika. Mindenki meghalt körülötte. Előbb az apja...

- Mi is lett vele?

- Eh, hosszú, homályos történet az övé. Ma sem tudjuk pontosan. Valamitől Tito megorrolt rá, és akkor úgy döntött, hogy eltapossa. Állítólag összeszövetkezett volt valami kretén, nyomorék orosz Aljosának az ott ragadt, tüdőlövéses, kecsketenyésztő tiszti gárdájával a Keserović Borislav. És amikor berúgtak, mindig kiaggatták az orosz zászlókat. Totál hülyeség.

- És akkor elvitték a kőtörőbe?

Nagyapa becsukja a szemét, majd kinyitja.

- Én amikor itt néha kiszállok az ágyból, felhúzom a papucsom, és kimegyek a tévéig, akkor nézem egy darabig. Nem sokat akarok tudni a jugó történelemről. Ahogy látom, mások sem. Csak azt tudom mondani, hogy Keserović Borislav, vagy Boriska, ahogy mi becéztük, az a langaléta ember, akitől Marika a szív alakú száját örökölte, egyszerűen eltűnt az alkonyzónában. X akta lett belőle. De biztos az is elveszett. Baszom alássan! Mit mondjak én még neked róla? Ügyetlen, peches ember volt, elnyelte az idő. Különben meg már rég azelőtt elfogyott, mint a beteg dióbél a burkában. Megette az anyja, hogy nem fiú lett a Marika. Meg főleg egy ilyen Julcsitól. Feltörte, mint a rák páncélját, és megette a saját fiát. Az meg minek engedte?

- Nem ismertem azt az asszonyt.

- Mindegy, meghalt ő is, akárcsak az öcsikéim, a Mihály meg a Dezső. Az én örök ábrándozó, hohstapler fivérkéim a képtelen vállalkozásaikkal. Sinko kapare... Megyen ez, mint a sivatag. Bumm! Elment a kis nagy varázsló meg a kicsi gonosz törpe.

- A kis nagy varázsló?

- Igen.

- Mihály varázslónak képzelte magát?

- Hát úgy, néha, amikor megakadt valami a fejében. Egykor túl sokat olvasott, és biztos az agyára ment. Aztán ez néha előjött. Amúgy rendes ember volt. A veréb kipottyant tojását visszarakta a fészekbe, meg valami árva őzgidát is egyszer örökbe fogadott, amelyiknek a vadászkutya leharapta a lábát. Igen, Mihály ilyen volt. Falábat faragott a gidának. És amikor az megmarta a kezét, akkor sem ütötte agyon. Csak kitessékelte az erdőbe. Gondolom, jól kitolt a barmával. De Mihálynak mindig is voltak valamiféle zavaros és titokzatos szabadságos eszméi. Ebben a te ükapádra hasonlított legjobban. Örökké konspirált. Eh!

Közbevetésül itt csak annyit, hogy minden titok akkor igazán titok, ha egy ember tud róla. Ha már ketten ismernek valamit, az már nem is igazi titok. Következésképp a titkos társaság olyan kifejezés, amely ellentmond önmagának. Ha ugyanis az emberek csoportba, társaságba tömörülnek, képtelenség a szervezet titkos jellegét következetesen megőrizni. Legfeljebb azt lehet eldönteni, hogy bizonyos történelmi pillanatban az adott csoport, szervezet vagy társaság mennyiben minősíthető titkosnak. Sok olyan úgynevezett titkos társaság létezett, amely nem mindig volt valóban titkos, vagy csak akkor és ott vált azzá, ahol üldözték.

Bár a történelem menetét elsősorban nem kisebb-nagyobb, több-kevesebb befolyással bíró társaságok tevékenysége szabta meg, mindig voltak titkos csoportok, és mindig játszottak bizonyos szerepet. Ez a szerep néha csak szellemi jellegű volt, olykor azonban jelentős anyagi erőt képviselt a históriában. Az idegenek kiűzését és a Nagy Szent Délszláv Kehely körüli egyesülés eszméjét szolgáló Fekete Kéz bizonyos obskúrus Apis ezredes vezérletével - például - komoly szerepet játszott a történelem alakulásában. Tevékenységük a szarajevói merényletben csúcsosodott ki, amikor is bizonyos Gavrilo Princip diák lövése nyomán bekövetkezett az első világháború.

Egyébként ez a társaság háromtagú sejtekre épült, s a tagokat számokkal jelölték. Csak a központi bizottságnak volt meg a tagok névsora. Ma már tudjuk, hogy a központi bizottságnak egy Danilo Keserović nevezetű ember is része volt a 3-as jegyében, bár nem világos egészen, hogy ez a Danilo Keserović azonos-e Borislav Keserović Danilo Keserović nevű édesapjával. Amennyiben igen, a sors furcsa fintora lehetett Borislav Keserović tragédiája.

A Fekete Kézről ma még időnként hallani lehet ezt meg azt, viszont annál kevesebben tudják, hogy a második világháború után a jugoszláviai Vajdaság északi területén tevékenykedett egy kis létszámú, a korabeli spiclik jelentése szerint részben idegen elemekből, részben helybeli erőkből verbuválódott pici titkos társaság, mégpedig Excalibur névvel. Élén egy Merlin fedőnevű illető ült, általában pénteken délután, mégpedig az Usrani golub kocsma "kerekasztalánál", és többnyire úgy viselkedett, mintha nem ő lenne a fő-fő, és később valahogy tényleg úgy is jött ki, mintha nem ő lett volna az. Bár nem volt világos, hogy mi a társaság célja, a "bandát" - biztos, ami biztos alapon - fokozatosan felmorzsolták. Tagjai furcsa körülmények között haláloztak el, leszámítva bizonyos Imre felcsert, aki talán túl sokat kortyintott a "szent grálból", s végül májzsugora lett, illetve egy Géza nevű kőművest, aki leesett a létráról. Utóbbi nem is halt meg, csak nem tudott többé mozdulni, hiába járt nála és vetette rá sötét kezét - több ízben is - Mindža a ragyás, aranyfogú cigányasszony, aki pipázott, és az a hír járta róla, hogy képes eltűnni a saját csibukjának füstjében.

Tény, hogy 1956 után, Nagy Imre kivégzésével, pontosabban: egy Vlagyimirnak becézett illető máig sem megnyugtatóan tisztázott szomorú esete után - azt sem tudni, miért épp akkor - az Excalibur gyakorlatilag megszűnt. Legalábbis nem jött össze többé a Fos(t)os galambhoz címzett-becézett helyen.

- Hát igen, mind elmentek - folytatja nagyapa. - Szerencsétlen, átkozott Szilárdot tudjuk a maga rögeszméjével. Aztán elment a Julcsi is, elsántikált a fekete cipőjével, vissza se intett... aztán... ahogy Julcsi tudni vélte, a nagy farkú Milorad... Julcsi mindig azon sopánkodott, hogy Milorad tönkreteszi Marikát azzal a hatalmas farkával... mi is volt Miloraddal? Ja, bekapta neki valami cápa Ausztráliában.

- Milorad autóbalesetben hunyt el. Versenyzett.

- Nem mindegy?

- Végtére is.

Milorad kicsurgott olajon megcsúszó versenyautója fülsiketítő durranással a palánknak ütközik, megfordul, és hátrafelé sodródik, közben eszeveszett erővel súrolja a kerítést. Füstöl, szikrázik. Milorad mellől pillanatok alatt elfogy a kocsi oldala. - Pizdu mater!!!

- A tanya meg leégett - folytatja nagyapa. - Gusztit is elvitte az ördög. Mindörökre elszenderült a droszton a taxijában. Taxisnak nem is méltatlan vég.

- Valójában kié volt?

- A taxi?

- Nem, a tanya.

- A tanya? Az enyém.

- Aha...

- Szegény Marika. Csak azt a szerencsétlen rádiót tudta kimenteni.

- Egyáltalában volt olyan?

- Miért ne lett volna? Kacsa volt ott, meg rádió.

- Ez utóbbi nekem amolyan Arthur király rádiójának tűnik.

- Fogalmam sincs, miről beszélsz. Az a rádió biztos még mindig ott van Marikánál. Kacsa volt ott, meg rádió. Meg utóbb állítólag valamiféle kisüzem, amelyben Marika kencéket kotyvasztott. De az a kisüzem is a lángok martalékává lett.

- Miket kotyvasztott Marika?

- Állítólag szépítőszereket, holmi titkos, antik orosz receptek alapján. Nem tudom pontosan.

- Hm... Mindenesetre Marika arca még mindig szép, mintha nehezen fogna rajta az idő. Lehet ebben valami. Olyan, mint egy orosz császárnő.

- Császárnő? Pénzt csak én tudtam csinálni. De elvitte az ár. Pengőmilliókért utóbb már csak fél tojást lehetett venni. Kitörölhetted a valagod a pengővel. Kár.

Csend.

Unoka:

- Mitől is égett le az a tanya, nagyapa?

- Ezt sem tudod? Belecsapott a villám a pálinkás körtefába, valami nagy égi buli közben, és a tűz átterjedt az épületre. Ennyi. Nem volt ott már férfikéz, hogy megállítsa a lángokat. Fekete üszökké lett minden. Körtéstül, nyárfástul, mindenestül. Tod', hogy tud lángolni a fekete nyár?

- Sejtem.

- Akkor jó. Marika meg elment vasúti tisztviselőnek. És csak nézte a vonatokat, de neki már nem jött többé komolyan senki. Időnként egy kicsit befűtött neki valaki, de aztán odébb is állt. És akkor most meg a fia... az a gátlásos, halálra cseszegetett, végül is átpártolt Keserović Tvrtko... a Keserović hadnagy... ebben a legújabb kalamajszban. Hogy épp egy magyar nyírja ki.

- Nincs jelentősége.

- Nincs-e? Hogy is hívták?

- Matuska Laci.

- Megáll az ész! Hová valósi?

- Nem tudom pontosan.

- Pedig megírtad. Csantavéri, vagy temerini?

- Ugyan már, nagyapa! Valami Dráva-parti gyerek. És csak eztán fogom megírni.

- Megírtad. Apád adta ide a múltkor. Olvastuk Saroltával, csak valamiért nem akar erről beszélni veled. Nem is akarom forszírozni. Marika olvasta?

- Remélem, nem. Különben meg meg kell érteni, hogy nincs a dolog egy az egyben. Ha meg is van írva, ferdítve van. És ha jól emlékszem, nem használtam a Keserović Tvrtko nevet.

- Ugyan már, még a bolond is tudja, kiről van szó. Ha még hozzám is eljutott ide a Keserović hadnagy híre. Meg a vukovári cécóé. Meg mindené.

- Nincs a történet, nem is lehet, egy az egyben írva - makacskodik az unoka. - Hanem úgy, talányosan lebegtetetten, kavartan. És nem is biztos, hogy éppen Vukovár. És szinte ki is van az egész fordítva.

- Akkor meg minek?

Unoka ingerült:

- Nagyapa, éppen maga mondja ezt? Maga, aki több oldaláról ismeri és el is tudja mesélni oly módon a bármit, hogy az gyakran nem is kötődik konkrét időhöz meg helyszínhez, maga mondja? Akiről gyakorta nem is biztos, melyik oldalán áll az eseménynek...

- Jó, jó - legyint nagyapa. - Hagyjuk ezt! Költői szabadság. Hanem, úgy hallottam, gyászában Marika félig fekete, félig ősz bajuszt növesztett. Így van?

Unoka megintcsak kissé idegesen:

- Nem akarok a háborúról beszélni, nagyapa. Ha túl sokat, akkor is keveset voltam benne. Nem erről a háborúról akarok beszélni. És Marikáról se, bár imádom. Mi történt a Don-kanyarnál?

Nagyapa cinikus:

- Na jó. Én benne voltam. És aztán kirepültünk a kanyarból, mint Milorad. Nem hallottál már róla? Meghaltunk, és azóta tán nem is élünk.

- Téves csatatér volt. Kárnak kellett odamenni.

- Hajjaj! Mindig ez a téves csatatér. Innen mostmár könnyű mondani, fiacskám.

Fiacska-unoka:

- Én például nem mentem el a horvátok ellen harcolni. Kellett volna?

- Az más. Jól tetted, hogy nem mentél. Családunk egyik ágát gyaláztad volna, ha nem az egészet. De nekem akkor mennem kellett.

- De miért, nagyapa?

- Nem fogod megérteni.

- Próbáljuk meg!

- Ne próbáljuk.

- Majd mondom én. Fogalmazzunk így valahogy, hogy a hazáért.

- Elvben benne van a pakliban - bólint nagyapa -, de ahhoz nem volt mit keresnünk Muszkaországban. Ha jól követem a gondolatmeneted.

- Hát igen... de meg kellett mutatni a vörösöknek a maguk istenét.

- Ezt a munkát szívesen rábíztam volna másra. Tehát nem találtál igazából.

- Kicsit azért igen, ugye? Nem maga mondta, nagyapa, hogy valaha arról ábrándozott, netalán vissza lehetne szerezni az elveszített jólétet, a családi dicsőséget. Ahhoz pedig a bolsi világ nem lett volna épp a legmegfelelőbb.

Nagyapa vakaródzik.

- Az igaznak tűnik, de tulajdonképpen az egész családi dicsőség csupán egy legenda. Lehet, semmi se igaz. Egy szó se belőle. A legvalószínűbb, hogy sose voltunk mi nemesek. Egyáltalában fontos? Nem is tudom, minek meséltem el. Nekem is csak úgy mesélték. Lehet, az egészet részegen találta ki valaki, miközben a kocsmában darvadozott és észrevette, hogy egy lyukas krajcár sincs már a gatyájában. És akkor úgy gondolta, legalább valami mesét költ. Ahogy te szoktad egyébként, kedves unokám. Mint azt meg is állapítottuk. Ponyimájes?

Csend.

Nagyapa a lábujjaival bábszínházat játszik, majd betakarja.

Unoka:

- Jó, hagyjuk most, hogy én mit szoktam. Gyanús volt már nekem az az egész sztori ükapával meg Dél-Amerikával. A zsugorított fejjel meg Titóval, aki véletlenül rálépett.

- Nagy a valószínűsége, hogy az viszont igaz.

- Lehet, de nem lényeges. Számomra, aki a maga módján akár megfutamodott, számomra a legfontosabb kérdés, hogy mit keresett nagyapa a Don-kanyarnál. Petőfit?

- Olyan vicces vagy, mint apád! - nevet az öreg. - Méghogy Petőfit? He, he...

Nagyapa, apáévá változtatott hangon:

- Szeretjük mi a jó piát, magyarul írunk - szerbek-németek-horvátok-tótok, meg a jó ég tudja... - klapanciát, ha, ha, he, he...

Unoka szigorú.

- Most ezzel a hasbeszéléssel nem lehet kibújni. Nem hagyom. Marad a kérdés. Megismételjem?

Nagyapa a fülébe dugja ujját, mintha keresne ott valamit. Rázza, közben elfintorodik.

- Teljes egészében fölösleges. Emlékszem rá, mint a bagoly a tegnapi egérre. A kérdés az, hogy mit kerestem a Don-kanyarnál. Nos, se Petőfit, se a magyarok múltját. Se egy rozsdás szekercét, se egy lyukas kazánt. Magamat kerestem, legalábbis egy részem, amit elveszítettem sok évvel azelőtt a Piavénál. Ezt kerestem. Különben meg összekevertünk itt valamit.

Unoka csattan.

- Ugyan már, nagyapa!

- Jó, ez se. De azért összekevertünk valamit. Egye fene... kakukktojás. Nagyanyád, aki sokat imádkozott, isten nyugosztalja lelkét, mindenek ellenére gyávának tekintett volna, ha nem megyek el. Puhány férfinak.

- Ezt talán el tudom fogadni.

- És mégse ez. Sokat törtem a fejem rajta. Amit tettem, nagyon egyszerű számításon alapszik. Arra a történelmi lóra fogadtam, hogy Temerin Magyarország része marad. Ennek érdekében kész voltam bevonulni. A többit nem kalkuláltam be. Tévedtem, mint a vonattal. Rosszul dübörgött el minden. Végül is megúsztam. De minek az árán? Hát láthatod: sok mindennek az árán. Különben meg akkor egyszerűen tényleg illett elmenni.

Unokának megesik a szíve.

- Jó. Ne búslakodjék, nagyapa.

- Nem én vagyok búskomor, hanem te. De úgy látom, ezen nem tudok segíteni. Meséljünk inkább vicceket?

- Azt viszont ne tegyük. Inkább kicsit kinyitom az ablakot. Szippantsunk egy kis friss levegőt, aztán fejezzük be ezt a történetet.

Léptek, ablakcsikordulás. Mély lélegzetvétel, kilégzés. Hosszan. Dohányszagú, savanykás lehelet, meg áporodott lepedőszag - kifelé. Befelé - az eső utáni illatmámor. Szinte orgiasztikus hatás.

- Mi van? - kíváncsi az öreg Balázs. - Mit láttál odakinn?

- Nem tudom, hogy mit - válaszol a tollborzoló-tollforgató -, de egy pillanatra úgy tűnt, mintha valami kis cigánylány bujkált volna odalenn, a fák között.

- Az a portás kislánya. A többit csak képzeled.

- Keveset képzelek én már, meg annál is kevesebbet. Csak mintha láttam volna, hallottam volna valamit. Valakit... De nem fontos. Szóval?

Erős huzat. Orosz dal; szél süvölt, farkas üvölt; harmonika, balalajka, nem tudni pontosan, elhalkul. Nagyapa a saját húrjába vág.

- Hát, igazság szerint nem voltam én valami nagyon bátor harcos. Dzsingisz tudja! A kocsmában is, ha néha betévedtem, jól megjegyeztem, merre van a kijárat. Tulajdonképpen nem is jutottam el a kanyarig. A muszkák egyszerűen bekerítettek és foglyul ejtettek bennünket, a kanyar előtt. Szerencsére, ám láttam az arcukon, hogy ebből nem lesz semmi jó, ezért hát cselhez folyamodtam. Szerbül beszéltem hozzájuk. Mondtam, hogy én szerb vagyok, kényszerből vagyok itt, ahol vagyok, és mindenem elveszett, ami alapján azonosíthatnának. Igazság szerint elhajítottam mindent, a rangomat pedig letéptem, összecsavartam és a fenekembe dugtam volt. Jó, mondták, álljak amoda. Erre én amoda álltam. Nem láttam, mi történt a többiekkel. Engem holmi sebtében firkantott bumáskával feltuszkoltak egy vonatra, amely lőszert meg valamiféle zsákokat szállított. Meg cipőt, némelyikük véres volt. Azt mondták, ha jól értettem, hogy ne mozduljak onnan, a vonat jó irányba visz, és majd ha befut, ahová kell, megoldják az én problémám.

- Hol történt mindez?

- Ahol a farkasban is megfagy a húgy, a sínek pedig jégből vannak. Nem mindegy? Mindenesetre nagyon messze.

- Rendben. És aztán?

- Aztán robogott velem a vonat valahová, de érzésem szerint rossz felé. Egyébként is balsejtelem gyötört. Ezért kiválasztottam egy pár príma bőrbakancsot, felhúztam, s amikor a szerelvény lassított, kiugrottam, bele egy hóbuckába. Fogalmam se volt, hol vagyok. Ösztönösen elindultam valamerre, és kisvártatva teljesen eltévedtem a hóviharban. Na, apukám, erről ennyit. Utolért a végzet, gondoltam, amikor egy lovassal találkoztam. Pokrócokba burkolózva ült a lován, és jégcsapok lógtak az álláról meg a szemöldökéről. Már alig tartotta magát, de biccentett, mutatva, hogy kapaszkodjak hátul az állat farkába.

- Ismerte, nagyapa, Münchhausen bárót?

- Holt komoly. Olyan volt, mint a Marika haja, az a lófarok. Pontosan emlékszem.

- Mondja csak tovább!

- Megfordult a fejemben, hogy hátha rúgós a ló, de szerencsére nem volt az. Nem tudom, meddig bolyongtunk így. A kezem valósággal ráfagyott a derék kanca farkára, s valószínűleg ez mentett meg. Egyszerűen nem tudtam elengedni. Hogy napokig mentünk-e, vagy mindössze órák hosszat, azt már csak a nagyanyád mindenhatója mondhatná meg. Valószínűleg a ló tudta egyedül, hogy merre kell tartani, és mentette az irháját. Végül bebotladoztunk valami tanyára. Azóta, amikor kancát látok hátulról, mindig ez jut eszembe. A lovas nem érte meg a másnap reggelt, de én igen. És megértem az azutáni reggelt is, meg az azutánit is. Kész csoda. A többi nem érdekes. Megmenekültem és valahogy hazajutottam. Megmenekültem, egy lónak köszönhetően. Ma is emlékszem a hátsó melegére, ott, a domború farának a takarásában. Azóta szeretem a lovakat. És amikor - évekkel később abban az egykori sváb faluban, Hajóson, emlékszel - nekem lett egy kancám, akkor Tüzesnek neveztem el. És a szívem sajgott, amikor kivénült.

- A lovakat lelövik, ugye?

- Te tudod, mit akarsz ezzel mondani.

- Jó. De legvégül nem jutott egészen haza, nagyapa. Így volt?

- Most azt játsszuk, mintha te nem tudnád?

- Igen, mindvégig kicsit azt csináljuk.

Nagyapa malmozik az ujjaival, abbahagyja.

- Rendben. Szegedig jutottam el. Ott aztán mondták, akik jobban tudták, hogy ha nekem kedves az én irhám, hát ne menjek tovább. Mert úgy fordultak a dolgok, hogy odahaza ráfázhatok. Folyik a reváns. Hát nem is mentem. Mindezek után ráfázni: minek?

- Tényleg.

Milorad kiabál messziről, az idők gomolygásából.

- Lesznek még magyarok..!

- Mi? - kapja fel a fejét a mennyezet felé nagyapa.

- Tényleg - pislant az unoka. - Csak ennyit mondtam.

- Tényleg, tényleg - dünnyögi nagyapa. - Nem akartam úgy járni, mint a Prókai Pali meg a Wolpert Franci és a többiek. A Prókai Palinak egy partizán levágta az orrát, merthogy betaknyosodott neki, aztán meg is ölte a Palit. A Francit ugyancsak megölték. Meg még sokukat. A jó ég tudja, hányukat. Ugyan, nem csodálom, de nagyon szomorú dolog. Úgy véltem, azért ezt a sorsot nem érdemeltem ki.

A reváns, amelyről évtizedeken át nem mert senki beszélni a Vajdaságban, 1944 végén szedte számlálatlan áldozatát, bosszúból az 1942-es újvidéki razziáért, amikor is az "elégtételt venni igyekvő" magyar hadsereg erői - partizánvadászat címén - szerb és zsidó lakosság ezreit lőtték a jeges Dunába. Az újvidéki strandra kísértek között volt például Danilo Kiš író (lásd pl. Holtak enciklopédiája!) édesapja is - semmiképp se partizán, a Jugoszláv vasúti, autóbusz-, hajózási és légiforgalmi menetrend című vaskos kötet ártatlan, roggyant egészségű szerzője -, aki a szörnyű véletlen folytán úszta meg a mészárlást, ha később a másikat nem is. Ugyanis az történt akkor, hogy a rengeteg holttestől bedugultak a jégbe vájt lékek, így az irtást le kellett állítani. Aztán pedig leállították az agyrémbe torkollott egész razziázást. Ám ezek a Hideg napok - lehetett-e másra számítani? - kitörölhetetlenül bevésődtek az emlékezetbe.

1944 októberében, amikor a Vörös Hadsereg a Vajdaság területére lépett, a jugoszláv kommunista párt tartományi bizottsága utasítást adott ki, miszerint - egyéb teendők mellett - minden sváb és magyar banditát meg kell büntetni, aki irtott, bántalmazott, fosztogatott, pusztított stb. Ha bizonyítottan nem is, de sejthetően: erről Josip Broz Tito tudott. (Ami utóbb szinte mindegy.) Mindenféle hasonló cselekvés logikájából következik - ettől függetlenül - az, hogy ilyenkor elsősorban a vétlenek fáznak rá, amikor a valódi bűnösök zöme már rég messze jár. (Hisz' ismerik bűnüket.)

Temerinben, miképp másutt is a tartományban, a retorzió több - máig tisztázatlan - tömegsírt "eredményezett". Hosszú évekig csak a gaz burjánzott rajtuk, és az átok csendje honolt felettük. Se kereszt, se koszorú, se virág. Esetleg csak egy-egy lopva megeresztett sóhaj, ennyi szólt az ott "kutyákként elkapartaknak". Az újabb időkben azonban - a legfrissebb háború kitörésével - kezdett felszakadozni a hallgatás, melynek eredményeképp megszületett Matuska Márton "felforgató" újságírónak A megtorlás napjai című vaskos kötete, a temerini származású Illés Sándor Siratójának sokkalta dokumentáltabb párdarabja.

Matuska III. Balázs Pál Temerinjében is felszaggatta a sebeket, minek folytán összeállt, ha mégoly hiányosan is, az a csonka kép, amely arra enged következtetni, III. Balázs Pál a maga önös-ösztönös szempontjából jól tette, hogy Szegeden maradt. Különben a temerini temető jeltelen tömegsírjában végezte volna, vagy a helybeli sintértelep - ugyancsak jeltelen - gödrében. Mert ott örök időkre így boronáltattak össze Krisztus 1944. évének végén: kutyák és emberek.

Így került a gabonakereskedő III. Balázs Pál ismerte Puci pék is az elcsatangolt Bodrijának időtlen szomszédságába.

Onnan csak egy Uracs Lajos nevezetű embernek sikerült megmenekülnie - átmenetileg legalábbis -, akit valamilyen csoda folytán nem ért halálos találat, úgy bukott hátra a verembe. Valószínűleg megroggyant alatta a föld. Szakál János megfenyegetett sírásó emlékezete szerint Uracs később valahogy kimászott, pedig fél feje mintha hiányzott volna, s megbújt egy csipkebokorban, alighanem azért, hogy kicsit magához térjen, megerősödjön, meg hogy jobban besötétedjen. Közben odasétált a bokorhoz két puskás partizán. Szakál János már nem emlékszik, hogy éppen keresték-e Uracsot, azért mentek-e oda, vagy csak odamentek és észrevették, elég az hozzá, hogy szólították kifelé. Erre kis is jött Uracs, odaállt a partizánok elé, rimánkodott nekik, hogy:

- Pustite me!

Uracs az életéért könyörgött, hogy eresszék el, azok meg nem tudtak mit kezdeni vele. Borzadállyal vegyes undorral néztek rá, majd egymásra. Szakál szerint azon tanakodtak, mit kezdjenek a Lajossal, ha már egyszer halott. Az meg úgy mérte föl, hogy neki itt nem sok esélye lehet, és amikor ezek ketten éppen nem figyeltek rá, hirtelen a bokrok közé vetette magát, és cikcakkosan elfutott. Lőttek utána géppisztollyal, de nem találták el. Egyik partizán utánaeredt, tüzelt még, kiabált, de Lajosnak sikerült kibújnia a kerítés drótjai között, és elszaladt. A partizán visszajött a társához, félreköpött, megmondta, hogy Lajos elment, s akkor a partizánok azt mondták Szakáléknak, hogy térjenek haza. Mára elég. Szakálék meg hazamentek, ki erre, ki arra, elegük is volt, holott nem sikerült tökéletesre a hantolás: lógtak onnan ki kezek meg lábak. Lógtak is onnét ki még egy darabig, aztán valaki húzott rájuk még egy sor földet. 1945-ben utána - mikor vége volt már az egésznek - még egyet. Aztán besűrűsödött ott a kóró. És úgy maradt.

Uracs Lajos sosem került elő. Uracs Lajosné Takács Ilona szerint férje ugyan belépett '44 előtt a nyilaspártba, de aztán rögvest elbújt. Uracs Lajosné Takács Ilona szerint a férje együtt bujkált a zsidó szomszéddal, kész csoda, hogy megérték a felszabadulást, amikor is két partizán jött a Lajosért. Uracsné esküszik - esküdött ugyancsak a szomszéd, míg meg nem verték és meg nem taposták -, hogy az a gyámoltalan ember, az a Lajos, sosem járt se Szőregen, se Zsablyán, se Csúrogon, se Járekon az elűzött szerbek vagyonát elhordani, pedig akkoriban nagy szegénységben éltek a gyermekeikkel, és éppen ezért jól jött volna bármi. De mindketten tartottak Isten haragjától, amiről az a Dupp lelkész is prédikált, aki azt mondta, hogy nem vezet jóra mások marháit elhajtani, mégis kivégezték a partizánok, ezt a Duppot, mert úgy látszik, teljesen mindegy néha, ki mint viseli magát, meg az is, hogy mit prédikál. És talán a legjobb nem is prédikálni semmit. És néha egyszerűen csak meg kell dögleni.

Uracs Lajosné - évek távlatából - azt állítja, eljutott a fülébe ez-az a történtekről, a szökés a kutyakaparékon át, ellenben az uráról a későbbiek során semmit meg nem tudhatott, Lajos sehol nem jelentkezett, sehol semmi üzenetet nem hagyott hátra, valami nyomravezetőt. Pedig él egy öccse Magyarországon is, és ha Lajos megmenekül, akkor jelentkezett volna ennél az öccsénél, de soha nem jelentkezett nála. Elképzelhetetlen, hogy Lajos valahol új életet kezdett. Lajost mégiscsak utolérték, és végeztek vele. Lehet, az ő füle volt azon a zsinegen, amit az egyik partizán a dereka köré csavarva hordott, amíg jómaga is el nem tűnt.

Állítólag egyszer berúgott egy orosz tiszttel, majd összefeleselt vele, ez a partizán. Többé nem látta senki. Nem jött vissza.

A sírásó Szakál Jancsi sem tudott erről mit mondani többet. Csak ennyit: hogy valahol összefeleselhetett. Talán a vagyonos Wolpert Franci marhája körül. És akkor eltűnt a csillagok között. Ez a "füles" partizán. Az "orros", az meg egy másik volt.

- De ennél nem is mondok többet, mert ha más nem, nem is megint vérrel, de bekenhetik szarral a házamat, mint a Szlovák Pista bácsiét.

Így Uracs Lajosné Takács Ilona.

- Nos, ez az "orros" partizán - mondja Szakál János, Szlovák Istvánról hallgatva - az, aki az első aldozatnak, a Prókai Palinak orrát levágta. Prókai előbb meg volt kötözve a piactéren, ahol olyan gyanús, kicsit kese pejlovat árult, mint amelyik részt vett a szenttamási meg a szőregi szerbek vagyona elleni szajrézásban. Azután elvitték Palit a községházára. Volt közöttük egy nagyon csinos partizánlány, aki nem bírta a strapát, idegösszeroppanást kapott, mellén feltépte a ruhát, elájult sikoltozva, nyilván a Pali miatt, később el is mesélte, mi történt. Az összekötözött Palinak betaknyosodott az orra, a partizán meg rászólt, hogy milyen magyar az, aki még az orrát se tudja megtörülni. Ez a partizán egy kicsit magyarosan beszélt szerbül, de errefelé nem ismerte senki.

Erre Pali azt kérdezte:

- Hogy törüljem ki, ha a kezem hátra van kötve?

Erre a partizán nem válaszolt.

Csak kirántotta kardnyi kését, és belemarkolt a Pali hajába. Pali orrát aztán berakta egy pohár vodkába vagy szilvóriumba, és azzal hencegett körbe.

- Jó - folytatja nagyapa. - Lehorgonyoztam Szegeden, és onnan üzentem egy földimmel Temerinbe, hogy élek, és hol vagyok. Nagyanyád meg az Öcsi batyád - hál' istennek, nekik nem esett bántódásuk - gyorsan összepakolták a kis cókmókjukat egy rakás elértéktelenedett pengővel együtt - (nevetés:) pengővel, hajjaj! -, és átpendültek a zöldhatáron. Akkor még nagy volt a fejetlenség, nekik sikerült. Apádnak, mire rászánta magát, neki viszont ugyanez már nem sikerült. Szegény Pubikát elkapták és bekaszlizták a jugók, hogy később kiengedjék, mégpedig úgy, hogy csak a fél heréjét rúgták szét. És nem is küldték el követ törni, vagy sót párolni. Vagy gyantát fúrni. Így születtél te amott. Jó-e vagy sem, meddő firtatni.

Apa:

- Hát igen, a sors hegedűje, vagy az Ótos Bandié-e, már egyre megy. De mit akarok mondani... Az utolsó fiáker mindenesetre rég elment, mire én észbe kaptam. De hát le akartam előbb érettségizni, ha már a küszöbéig jutottam. Ennyi volt, amit akartam. Vagy nem? Pozsarevácon, a dutyiban, aztán jutott időm, alkalmam gondolkodni, ha verset írni meg festeni nem is engedtek. De bevallom, hogy ennek a gondolatnak ma sem jutottam a végére. Lehet a végére jutni? És melyik gondolatnak? És egyáltalában hanyadik érettségi találkozónk lesz a következő? Vagy sem?

- Köszönöm, apu, ezt a filozofikus lírai futamot.

- Nekem meg már nincs is kivel találkoznom - mélázik nagyapa. - Nem tudok kinek köszönni. Nincs benne líra.

- Én meg nem akarok az én érettségimről beszélni - mondja az unoka. - Inkább azt kérdezném még meg, hogy harmadik Balázs Pál, az én édes nagyapám, miként dolgozta fel a maga több mázsányi emlékét?

Nagyapa tanácstalan.

- Nem értem a kérdést. Nem lehetne másképp kérdezni?

- Hát...

- Tulajdonképpen értem. Évekig, nyugdíjazásomig rágódtam rajtuk, az emlékeimen... a szegedi konzervgyárban. A hajósi felvonás után. Egy részét, amit fölböfögtem, minden kockázatot vállalva beleböffentettem a Szovjetunióba küldendő halászlébe. Nos, én így postáztam vissza a rossz emlékeimet, amelyek onnan valók, vagy valamiképp összefüggésben vannak vele. Másik részét - bevallom, szinte teljesen értelmetlenül - levertük a Dzsingiszen. És amit még nem mondtam el, azt egy szép napon itt hagyom, ebben a budai szanatóriumban vagy miben. Lábadozóban vagy búcsúztatóban. Agymenőben. Maradék-idő morzsolóban. Egy gödröt fogok ásni az udvarban, abba belerakosgatom a még megmaradt avas emléket, majd szépen melléje fekszem. A fák alatt. És magamra húzom a földet. És akkor már tisztára olyan lesz, mintha ki sem mozdultam volna Temerinből. És egyáltalában nem fog már zavarni, ha egy kicsi, pelyhedző rézbőrű lány vagy egy felnőtt tehén megy el fölöttem... A tej levegőt kapott: végérvényesen megfeketült.

- ...

Hosszú, elnyújtott vonatfütty, elhalkul. Némi füstszag.

- Hogy van ma, Balázs bácsi? - érdeklődik az ápolónő.

- Cuniculus - hangzik a kiigazítás.

- Jó. Hogy van ma, Cuniculus bácsi?

- Hogy van ma... Cuniculus.

- Jó. Hogy van ma, Cuniculus? Papír, ceruza van még?

- Van. Különben kicsit mintha megkönnyebbültem volna, bár még nem egészen.

- Ne aggódjon! Most beszéltem az igazgató úrral. Maga maradhat, ameddig csak akar. Sőt, annál is tovább. Nincs veszély.

- Akkor nagyon jó. Megkérhetem valamire? Nem fogok cigarettáért esdekelni. Meg táncolni se akarok ma. Lambadát se, de kalinkát főleg nem.

- Jó, akkor próbálja meg.

- Akkor megkérem, hogy a következőkben játssza el egyik nagyanyámnak a szerepét. Kézzel-lábbal, ahogy tudja, rendben? A lényeg az, mintha egy súlyos emlék burkából igyekezne szabadulni, aprócska fakereszttel a fogai között. Oké?

Ápolónő, kissé habozik, végül is jólelkű.

- Nehéz lesz, de benne vagyok.

Unoka:

- Istenem, ez nagyon finom. Tehát az a szerepe, Sarika, hogy kiszabaduljon, utána jöjjön ide hozzám, és vegye ki ezt a zászlót a kezemből, szépen kérem.

Ápolónő csodálkozva:

- Melyik zászlót?

Csend, majd:

- Nem mindegy? Csak vegye el, ha könyörületet ismer.

- Jó, elveszem.

Csend.

- Akkor kezdhetjük?

Valahonnan (távolról) nyúlvér spriccel a fazékba. Ami mellé ment, azt feketenyár fonnyadt leveleivel takarják le.