Balázs Attila: Ki tanyája ez a világ

A kőember unokája - közjáték

Sötét van a lépcsőházban. Csend honol. Csupán a saját sietős botorkálásuk és lihegésük hallatszik a dohos falak között, ahogy kapaszkodnak fölfelé. Elöl a hadnagy, utána a közlegény. Odafönt a hadnagy berúgja az ajtót, és akkor világosság támad. Tágas szoba közepén találják magukat, lefékezvén lendületüket. Csinos polgári lakás lehetett, a gránát becsapódása előtt. Most mindenfelé üvegszilánkok csillognak a szőnyegen, a képek leszakadtak a falról, és szétrepültek a zongora billentyűi. Mindössze egy kard maradt a zongora fölött, a falhoz erősítve. Meztelen acél.

Egy nő hever mozdulatlanul, félig az ágy alatt. A hadnagy futó pillantást vet rá, rohantában az ablakhoz, ahol leguggol és előveszi távcsövét. A szeméhez illeszti.

- Baszom az anyjukat! - hörgi, még mindig levegőért kapkodva.

A közlegény csak áll, mint akinek földbe gyökerezett a lába, és nézi a kissé molett nőt, utána a hadnagy felé sandít. Tudja, hogy a hadnagy nem a szobában látottak miatt káromkodik. Annyira már ismeri felettesét, ezt az elfuserált életű, agglegény mozigépészt, aki teljesen beleélte magát a háborúsdiba. Az ilyesmi nem szokta különösképp meghatni a hadnagyot, aki már sok ilyet látott, és különben sem lehetett soha egy átszellemült fickó.

Gorillára emlékeztet, a saját maga vetítette Tarzán-filmekből, és az értelmi szintje sem haladja meg túlságosan a gorilláét. És most a gorilla az ellenség állását kémleli, mert egy azért működik benne: a makacs életösztön.

- Baszom az anyjukat! - üvölti. - Felsorakoztak a tér mögött. Na, ilyen kutyaszorítóban sem voltunk még, pajtás!

- Tényleg?

Fölösleges mondania. Ezt is jól tudja a közlegény, de fásult fáradtságában nem érez különösebb félelmet. Annál jobban leköti a szoba iszonyatos pusztulása. Az viszont félelmetes számára, holott sosem járt azelőtt ebben a szobában, ebben a félig rommá lőtt épületben, ebben a rommá lőtt városban, ahol minden idegen számára, és mégis olyan ismerős... Ebben a szétdúlt városban, ahol valahányan odavesztek, kivéve azokat, akiknek netalán sikerült megmenekülniük, ám ezzel kapcsolatban a közlegény nem rendelkezik semmiféle megbízható információval. Valószínűleg a hadnagy sem, ebben az elszabadult pokolban, ahol minden kicsúszott a józan ész irányítása alól, és térdig lehet gázolni a vérben. Pedig egy ideig úgy tűnt, ezúttal tartós lehet a béke.

- Béke...

- Mit motyogsz?

A közlegény, aki a saját meg nem született gyermekeire gondol, úgy dönt, többé sosem hisz ebben a csalóka valamiben. Többé nem ejti ki a száján ezt a szót, és le sem írja. Kesernyés, fémes ízt érez a torkában, nyelve egész felületén, sőt: a nyelve alatt is, miközben lehajol és fölszed valamit a szőnyegről. Valószínűleg egy szétrobbant óra rugóját. Nézi egy ideig a zsákmányt, majd a zsebébe süllyeszti. Pillanatnyi habozás után ugyanezt teszi a zongora egyik fekete billentyűjével. Csak úgy. Mert a hátralévő életidő gyorsuló muzsikára emlékezteti?

Gépfegyver és gépzongora.

Kajla, hórihorgas figura a közlegény, a helyiség közepéről is kilát a térre, ahol az ellenség - mint amolyan szorgos hangyanépség - az általuk értelmezett szabadság halálos orgonasípjainak újbóli elhelyezésén ügyeskedik. Úgy látszik, a város védői még nem adták meg teljesen magukat, mert időnként egy kis pukkanás hallatszik, s olyankor egy-egy hangya fölbukik, a szemlélődő hadnagy örömteli nyerítéseitől kísérten, ennek ellenére a munka nem áll le.

- A kurva anyjukat! - kommentál. - Ezekkel nem lehet bírni! Le fogják baszni a templomtornyot a mesterlövészeinkkel együtt, aztán meg a szobrot, mert bántja a szemüket - röhögi, hisz úgy látszik, nem is olyan hülye. - Utána következünk mi, öcsikém! Elhiszed nekem?

Visszafordul, öcsike bólint.

- Csak azt nem értem - motyogja -, csak azt nem, hogy a tankjaik mire várnak? Mi itt állunk egy szál gatyában.

Tankok?

N. N. közlegény emlékszik az egész felfordulás kezdetére. Halványan az időpontra, mert mintha nem lett volna nála megbízható óra, viszont annál inkább a tekintetekben a gyűlölet fellobbanó lángjaira, amelyek időnként - úgy látszik - fellobbannak. És akkor sokáig izzanak. Olthatatlanul. - Mert még a víz is olaj a tűzre - figyelmeztette egy számára nagyon kedves valaki, a saját édesanyja, aki azon a reggelen eltűnt a lőporfüstben. Talán majd előkerül egyszer, de nagyobb a valószínűsége annak, hogy sosem.

- Nem szabad erre gondolni!

- Mit mondasz? - néz rá a hadnagy.

- Semmit.

A tankok mintha a napkelte vörös korongjából özönlöttek volna ki, és úgy zúgtak, akár az aratni igyekvő cséplőgépek. A szőlő meg a szilvafák mögül vették célba a fehérre meszelt házakat, és mintha jómaguk is a szilvórium átható szagát árasztották volna - naftabűzzel keverten. Úgy sorakoztak fel, mint addig csak a filmekben, és valósággal porig rombolták a falut. Minden kártyavárként omlott össze, amit sok verejtékbe került felépíteni.

Hogy övéké legyen a szarral és vérrel gyúrt sár?

Sejtetette, azért menekült meg, mert mindig is ideges természetű, rossz alvó volt. Jó futó: pattanásig feszülő, szinte kilövődő. Bár nem látványos izmokkal. A domboldalról még visszatekintett a tájra.

Az egyik tank a házuk előtt torpant meg épp. Mintha tétovázott volna, mit tegyen. Eszeveszett félelmében a leláncolt korcs kutya reszketve a falhoz lapult. Füle, farka lógott, és rémületében bizonyára összecsinálta maga alatt a védendő talpalatnyi földet. Akkor a tankcső böffentett egyet, és lyukat robbantott abba, amire az imént még támaszkodni, a következő pillanatban meg már csak emlékezni lehetett. Így a macska is elröpült a kemencével együtt. Baromfitoll pilinkélt a levegőben.

Elborította agyát az őrület. Le akart rohanni, vissza, valamit tenni, de akkor erős kezek ragadták meg. - Elment az eszed?! Az ügynek nem halottként kellesz.

És csakugyan: úgy látszik, nem halottként kellett az ügynek, mert azután fegyvert adtak a kezébe, és elkezdte járni a csömörrel vegyes bosszúérzet veszélyes ösvényeit. Kitartóan tudott várakozni, de akárhányszor látott valakit a lövése nyomán elterülni, a várt kéjérzet elmaradt. Egyszer a hadnagy diadalittasan odahozta neki az áldozat csöpögő, levágott fülét, de ő nem tudott szólni semmit. Gyomra émelyegni kezdett. Nem tudta leküzdeni hányingerét. Nem volt olyan fából faragva, mint a hadnagy, akit egyszer díjazni kellene. Valamit valamiért.

A halottakat feltámasztani nem lehet... A közlegény óvatosan odalép a mozdulatlanul fekvő női testhez. Kint megint lőnek, a hadnagy pedig rikolt, akár egy kerge kakas.

- Megvan!!! NNN!!!

Az ismeretlen nő. Ibolyaszín pongyola. Bal karja és fél feje az ágy alatt. Megvan még. Nem látszik rajta sérülés. Csak egy kis piros csík a szája szegletéből. A szeme sem látszik rendesen, úgy vetődik az árnyék. A pongyola feszül a mellen, a kissé domború hason, szegélye alól kinyújtott fehér lábak. Szépek a maguk módján. A katona borzong, majd megpróbálja kitapintani az ütőeret, bár maga is reménytelennek érzi. Nincs érverés. Felegyenesedik, ekkor egy kéz nehezedik a vállára.

- Megbasznád, mi? - vigyorogja képébe a hadnagy.

A katona ismét hányingert érez, bár a hadnagynak részben igaza van.

- Kedves barátocskám, bekerítettek bennünket. Mostmár úgyis mindegy. Ez az utolsó alkalom. Isten színe előtt majd úgy hazudsz, ahogy tudsz. Mindig meg kell ragadni az utolsó alkalmat! Szép nunácskája lehet, bár kár, hogy egy kicsit kihűlt.

A másik szobában halott kisfiú fekszik arccal a földnek, mint egy letaposott törpe, görcsös ujjai között kis katonai terepjáróval. Mellette műanyag géppisztoly és Micimackó (szerb-horvátul). Két üveges szemével Micimackó a plafont fürkészi. Kissé arrébb a tolókocsis nagyapa, akinek a gégéjét zúzta szét a szilánk, arcára ráfagyott a levegőért való küzdelem iszonyata. De mintha nevetne. Zsebéből ezüstóra lánca lóg ki.

A katona visszamegy a nappaliba, leül az ágyra, cigarettát kotor elő, rágyújt, s miközben örül, hogy akadt még dohánya, arra gondol, hogy mindez nem vele történik, mert ilyesmi tulajdonképpen nem történhet senkivel sem. Ha mások mesélik, nem hisszük el. Ez a kételkedés boldogsága. Ilyen töményen nem sorjázhatnak a dolgok.

A katona feláll és kerít magának egy üveg töményt. Jól eldugták - lehet, hogy a nagyapa elől -, de a katona nem azért katona, hogy ne találja meg.

Hát, nem éppen szilvórium, vagy príma körte, de megteszi az angolszász barna pálinka is. A katona emeli poharát: királyért, királynőért! - akármelyik szabadságért. Épp most ütötte agyon a hadnagyát. Kellemes érzés. A szabadság forrón terjed szét az ereiben. Hosszú idő után a katonának először támadnak képzetei az újjáépítés lehetőségeiről. És a feledésről. Az alkohol elborítja agyát, és szinte vidámnak érzi magát ebben a kis csendéletben, mert végre nem lőnek megint. Csak azt sajnálja, hogy legalább a kurva zongorát! Miért nem lehet megszólaltatni?

A hadnagy lezárkózott a mozdulatlanok közé. Bamba pofával pihen, mint akinek ajkára ragadt az utolsó parancsszó. Baromi farka élettelenül lóg ki a sliccéből, ondója szerte a parkettán. Szeme üveges, akár a Micimackóé. A remélt terepjáró nem jön érte, soha már. Isten sem akarja feléleszteni, ha egyáltalában tudja, mit akar mindezzel.

- A faszba! - káromkodna a hadnagy, ha bírna, de nem bír.

Szétzúzott nyakcsigolyával hever a padlón, közvetlenül a nő mellett, és tovább egy mukkot sem szól. Ennyit sem tud mondani, hogy:

- Te aztán jól kibasztál velem, pajtás!

Némi alvadó vérrel az ajkára tapadt az utolsó szó. A puskatus akkora erővel érkezett a tarkójára, hogy attól menten kifeküdt. Rövidke ideig vadul forgatta a szemgolyóit, csattogtatta a fogsorát, rángatózott, majd rúgott egyet - és kész. Kiröppent a lélek belőle, ha volt neki olyan. Meghalt - állapította meg a közlegény, miközben megint érezte a fémes ízt, de a hányinger ezúttal nem tört rá oly ellenállhatatlanul. Nem böffentette ki gyomrának tartalmát, mert lehet, hogy nem is volt a gyomrában semmi. A puskatus elrepedt. Vizsgálgatta egy darabig, majd elhajította a fegyvert, amely nagy csörömpöléssel landolt valahol, de nem sült el. A katona leguggolt, és amennyire lehetett, elrendezte a nő combján a pongyolát.

- Bizonyos dolgokat nem csinálunk - motyogta, miközben a fejébe szállt a vér.

Ijedten rántotta el a kezét, és sietve felegyenesedett.

- Mi a fene van odakinn?

Poharával az ablakhoz megy, és óvatosan kinéz. Fogalma sincs, hány óra lehet. Ereszkedik a sötétség. Egy jelzőrakéta pár pillanat erejéig láthatóvá teszi a templomórát, de az minden további rakéta szerint is megállt. Valahol a tér végén tűz ég. Sejtelmes árnyak táncolnak körülötte. Sámándobok helyett harmonikaszó hallatszik, részeg kurjongatás. Néha rövid géppuskasorozat hasít a levegőbe, de az úgy, vaktában történhet inkább. A templomtoronyból nem válaszol senki. Lehet, elfogyott a muníció. Elapadt a harci kedv. Az is lehet, hogy a fiúk megpróbáltak kétségbeesésükben valahol kitörni a körülvett városból. Megkísérelni a lehetetlent? - villan át a baka agyán, azonban gyorsan letesz róla. Esztelenségnek tartja, ha maradt még egyáltalában valamicske ész. Visszafordul, s akkor rá kell döbbennie, hogy megint fél. Se üvegben, se pohárban nem maradt semmi. Csak az egyre vakabb sötét, és a sötétben négy tetem, ez van itt. A legutóbbi az ő műve. Senki színe előtt nincs feloldozás. Pedig éppen megjött az életkedve. Csakhogy a hadnagy már nem tud kiötölni semmit.

A közlegény megtörten lekuporodik a sarokba, és a tenyerébe temeti borostás arcát. Magára hagyatottan szinte meg is sértődik. Jön-e valaki, aki az ügyre emlékeztetné, vagy ő már nem fontos? Teljesen elfelejtették?

Egy-egy újabb jelzőrakéta néha kísértetiesen bevilágítja a szobát, amitől még nagyobb erővel fúrja a fejét saját magába. Nem mer fölnézni. Önmagában keres védelmet. Álmában fehér női combokat lát, gyereksírást hall, majd kutya nyüszítését. A távolból motorzúgás közeledik. A domb mögül, melynek lankáján ibolyák szoktak nyílni, előbújnak és felsorakoznak a tankok. A "partizán" vezér int, és az addig egységes, jól látható tájkép darabokra hullik, eltűnik a lőporfüstben. Ezután a hadnagy fantomjával birkózik, szerencsére sikerül kilöknie az ablakon. A hadnagy fantomja ibolyaillattal vegyes füstbűzt hagy maga után. És akkor megremeg az egész épület, amire felretten. Mozog a csillár a hajnali derengésben, a mennyezetről hullik a vakolat. Rémületében ordít, úgy néz ki az ablakon. A tankok közelednek a téren át. Csöveikből láng és pusztulás. Templomtorony sehol. A tér közepén hanyatt a szobor, mint egy döglött lóbogár. Eltiprandó, pedig "ártatlan". És a tankok mögött szólnak az orgonák.

Dübörögnek, csikorognak a hernyótalpak.

Négykézláb be a masszív ovális asztal alá! Ott nyüszít tovább. A vakolat porfelhőjében.

Kicserepesedik az ajka, és iszonyatos szomjúságot érez, amikor az egész abbamarad. Kitámolyog a fürdőszobába, amelynek a fele hiányzik, következésképp úgy áll ott, mint egy erkélyen. Az összetekeredett csapból nem folyik víz, de valamilyen csoda folytán a tükörnek maradt egy nagyobb darabkája. A felkelő nap sugaraiban megpillantja saját arcát. S amit lát, tetézi minden iszonyatát.

A lakásba belépők egy viszonylag szép nő, egy "ellenséges" hadnagy, egy kisfiú és egy aggastyán holttestére bukkannak. Ez utóbbi teljesen meztelen. Torkán látszik a becsapódott szilánk nyoma. A tolókocsiban egy másik aggastyán ül, aki úgy néz ki, mintha csak elájult volna. Haboznak, mit tegyenek vele. Végül is lecipelik az utcára.

- Nyugodj meg, öreg! Minden rendben, nem bántunk. Majd elhelyezünk valahol.

De nem helyezik el sehol. Kinn hagyják az utcán, és elmennek. Ő pedig ül a tolókocsiban a füstölgő romok között, és azon veszi észre magát, hogy egy békés aggok házáról álmodozik, amelynek fehér falai között végre meg lehet pihenni, mindent átgondolni. Eddig jut el a töprengéseiben, amikor valami újságírófélék jönnek. Idegen nyelven, izgatottan pusmognak. Egyikük lefényképezi, majd faképnél hagyják ezek is.

Már környékezi a szomjhalál, amikor valahonnét egy szakállas figura settenkedik oda hozzá. Ez a figura nem szól egy szót sem. Csak átmetszi a torkát, és elviszi zsebéből az ezüstórát.

- Te meg ki vagy? - tapogatja a pattant rugó a fekete billentyűt egy zsíros, áporodott katonazseb sötétjében. - Neked van levegőd?

A vicc folytathatatlan.