Balázs Attila: Ki tanyája ez a világ

Vég - híddal, Marikával

Marikát látjuk megint, amint az asztalra borult, és egyre hangosabban sír. Marikát, akinek a méhét Keserović Tvrtko születése után kipakolták az orvosok, így aztán nem lett több gyermeke. Szegény Marika, a maga módján akár szent is lehetne, de nincs glória a feje fölött. Julcsi áll és nézi. Megsimogatná Marika haját, de meggondolja magát. Lassan eltűnik, helyében egy fehér kesztyűs, idős figura jelenik meg, tűzoltói egyenruhában. Ádámcsutkája alól stuccolt szőrpamacs lóg ki, amelyik néha ugrik egyet az ádámcsutkával együtt. A tűzoltóparancsnok erősen rövidlátó, hatalmas pocakja van, mégis határozottan lép, mint valami dél-amerikai diktátor (amúgy puskapor-szagú banánnal seftel, onnan van teli pénzzel a zsebe). Odamegy Marikához, csókot nyom a fejére, fonnyadt csókot lehel az ajkára, majd felsegíti és elvezeti.

Nászindulót játszik a rezesbanda. Homlokukon nyállal-verítékkel jól odatapasztott bankók.

A régi híd, amelyen átvonulnak - útban a péterváradi Havas Mária-templom felé -, pár nap múlva levegőbe röpül. Kinyújtózik a vízben.

Azt követően pedig a hold eltakarja a napot.

1999-et írunk/írnak. Újvidéken is.

Minden létező híd - amúgy - a világ egyik csodája. Függőkert. Alatta a víz folyik, felette az idő. Kettejük között a szél keresi a maga útját. Néha rükvercben. Hol húzza maga után, hol maga előtt tolja az emlékeket, a békakuruttyolás, a halak csobbanása meg a ködkürtök hangja pedig lerakódik a pillérekre. Híd közelében élő emberek tapasztalták már, hogy a hídon mintha akkor is menne át valaki, amikor ott éppen nem megy át senki. Ez azzal magyarázható, hogy a hidak nem szeretnek magukra maradni. Más lapra tartozik, amikor mohóságunkban visszaélünk jóakaratukkal.

A Vajdaság centrumában a szerb Athénnek titulált Újvidéket Péterváraddal összekötő, napjainkban megboldogult régi híd most vízorgonaként viselkedő teteme fölött, a vár egyik kimagasló pontján - ha még megvan - nagy barokk óra látható. Ennek a hosszú mutatója jelzi az órákat, a rövidje pedig a perceket, némi különcséget sejtetve, de épeszűek számára nem elviselhetetlent.

Na már most, ha furcsa állásától függetlenül, illetve ugyanazt figyelembe véve: visszaforgatjuk ezt az órát abba az időbe, amikor még nem is létezett, idegen hajósokat - köztük orosz testvéreket - megtréfáló extravagáns ötlete sem volt még sejthető, a mért időnek eme "bábeli tornya" helyén egy Cusum és Acumincum nevű római őrhelyet látunk. Az őrök kinnléte szép időt, elbújása rossz időt jelzett. Idegességükből a légnyomás változását lehetett sejteni, szoknyácskájuk fodrozódásából pedig a szél irányát és erejét lehetett leolvasni.

Időszámításunk második évszázadában Marcus Aurelius római császár innen, az itt húzódó védelmi vonalról mért csapást a limest fenyegető szarmatákra és jazigokra, miközben valamiféle hídról álmodozott, azt azonban sosem sikerült megvalósítania (csak egy hosszú, víz fölé hajló, merengő árnyékot hagyott maga után, amelyik néha még ma is látható). A szarmaták és a jazigok után a hunok jöttek, velük különféle szláv néptöredékek is érkeztek, mindörökre megtelepedve a tájon. A hely később a Vásáros-Várad, utóbb pedig a Pétervárad neve kapta, mégpedig a Gertrúd királyné meggyilkolásában vétkes Törce fia Péter nyomán. Péterváradot az 1500-as évek elején a török dúlta a fiatal janicsárjait lankadatlan szerelmével űző Bali béggel az élen, majd az arab származású, messze földön híres fejszámoló Ibrahim vívta a várat. Nagyvezír Ibrahim, aki törökbabot szórt maga elé, s abból meg tudta állapítani az ellenfél katonáinak számát, sőt elhelyezkedésüket is, utóbb fertelmes bélcsavarodásba pusztult bele, hadseregén pedig úrrá lett a kishitűség, így morzsolódott fel. Háromszor gyorsabban, mint az bekövetkezett volna, ha Ibrahim életben marad. Ibrahim utódai ma kiátkozott pékek a Vajdaságban.

A török uralom visszavonhatatlan végét egyébként az a csata jelentette, amelyben a híres törökverő Savoyai Jenő a manapság a Duna Gibraltárjának becézett péterváradi vártól nem messze - váratlan nyári hóesésben - döntő csapást mért a maradék török erőkre. Ennek a fagyos-fényes győzelemnek az emlékére emelték a győztesek a péterváradi Havas Mária-emléktemplomot, amelynek környékén még ma is a Duna ingoványába veszett kincsek után kutatnak mindazok, akik ezt célszerűbb foglalatosságnak tartják a templomban való imádkozásnál (eddig - mind amerikai, mind német, mind japán, mind orosz szerkezetek segítségével, de volt, amit otthon fejlesztettek ki - az érdeklődők találtak már több régi fegyvert, meg mumifikált lovat, hovatovább egy összeaszalódott, levágott fült, igaz, aranykarikával!).

- Nominetur Neoplanta - hogy fejezzem be a történetet.

- Neveztessék Neoplantának - döntött mind a Duna bal partján elterülő Pétervárad, mind a Duna jobb partján kifejlődött település közös sorsa felől az 1700-as években a Monarchia II. Katalinja: Mária Terézia, aki a napjainkban még pislákoló legenda szerint egy valóságos, négylábú telivér csődörrel való szeretkezés közben lelte halálát (adatközlő: Csőke János, egykor a mi Marikánktól valahogy elmaradt, nyugalmazott újvidéki vasutas). Mária Terézia becsületére váljék, nem Patyomkin-falut képzelt oda. És úgy is lett: ki-ki a maga nyelvén Újvidéknek, Novi Sadnak vagy Neusatznak nevezte aztán a burjánzó települést. Csak hidat építeni nem sikerült igazából a részek között. Utóbb lett valami ponton.

Lám, a császári feladatait hiánytalanul ellátó, ám egyre sztoikusabb Marcus Aurelius, a külvilági hívságból lassan kigyógyulni igyekvő uralkodó, aztán Bali bég, majd Ibrahim nagyvezér... Ahogy a drinai híd legendája az ifjú korában janicsárnak elcipelt Mehmed Sokolović pasa nevéhez fűződik, méginkább egy ugyanott karóba húzott, konok szerb paraszt emlékéhez, úgy az újvidéki - a Wesley Clark tábornok által a napokban "bravúrosan" lerobbantott első igazi nagy vashíd - egy horvát származású paraszt sokadik gyerekéhez kötődik, mindegy, mi volt előtte alapon. A Vajdasági Emlékező Egyesület (Marika nélkül) Budapestre szakadt női részlegének megerősítése szerint is ott létezett előtte valami, de ki tudná már pontosan, mi. Talán csak egy idea.

Létezett egy a réginél is régebbi vasúti híd, de mint tudjuk, azt a német fasiszták döntötték vízbe, különben is "ő" arrébb volt. Az az építmény a péterváradi vár Európában leghosszabb, jórészt ma is feltáratlan, részegségükben vakmerővé vált útvezetők és súlyos letargiájukban odavetődött turisták látogatta kazamatáiba, obskúrus útvesztőibe torkollott - micsoda késések, eltűnések lehetősége! -, nem csoda hát, ha nyoma veszett rég. Mindössze a csupasz pillérei maradtak az örök Danubiusban, amelyik valahol feljebb a Drávát is magába szippantja. Emez a híd viszont még bírta utolsó napjait a nyugdíjazás előtt, mintha fenntartotta volna az alatta örvénylő víz taszítóereje, azonban már szinte csak sóhajtozó szerelmespárok jártak át rajta a gyérülő járműveken kívül, meg fogorvoshoz igyekvők, akik mindig úgy vélik, hogy a másik parton van a legjobb fogász, mégse szeretnének gyorsan odaérni. Vaskorlátait a péterváradi várban helyüket rég elfoglalt festők szemelték ki célpontnak, feleségeik pedig oda akarták aggatni a muskátlijaikat. Ám most mindez - pár csapásra - lehetetlenné vált.

A Tito-híd névadója - az általam "cuniculusi" emlékezetbe fogadott évtizedekben - várbéli rezidenciájából tekintett le rá gyakorta. Azokban a "boldog napokban", amikor a híd még tényleg a nagy összekötő kapcsot jelentette, és a homok is úgy fénylett, ezüstlött, ahogy kell. A nótát - a hóna alá rejthető kis hangszeréből előcsaló, oxidált békaarcú - Balázs Janika szolgáltatta, béke poraira. A vár fokán ott ült az az ember, Josip Broz, aki fejlett záróizmaival a szétcsúszó köveket is összetartotta, és életében híddá vált. Sugárúttá, iskolává, a Mehmed pasánál nagyobb legendává. Emlékét ma már csak a pétrváradi vár múzeumában kiállított medve fáradt üvegszeme őrzi, valamiféle zanza hűlt helyétől nem messze.

Tito nevét letörölték a vár oldaláról.

Híd a Dunán. A Tito marsallé.

Híd a víz alatt.

Marika kompon jön át a folyón, tűzoltó-diktátor úr nélkül. Haja úszik a szélben, mögötte hidak romjai. Nézi magát a víz tükrében. Hirtelen elfordítja fejét. A part felé, majd az égre tekint. Kabátja alatt, fonnyadó körtéi felett aprócska, sötét fakereszt (Populus nigra). Benyúl, igazít rajta, miközben csuklóján láthatóvá válnak legendás, finom kis szőrszálai. Aztán lassan lecsatolja karóráját, lehúzza karikagyűrűjét, majd - a körötte álló emberek elképedésére - mindkettőt a vízbe hajítja. Arcizma nem rándul.

- Hranim ribe - jegyzi meg közömbösen.

Marika a halakat eteti.