Balázs Attila: Ki tanyája ez a világ

Vég – Mihállyal, Dezsővel és... holdfénnyel

Kis fény erősödik. Csupán mint egy gyertya fénye. Császár Szilárd Vlagyimir az asztalon fekszik: felravatalozva, mozdulatlan.

Pusmogó hang:

– Dezső. Hallod? Ébren vagy?

Dezső mérges.

– Mi van, mér' nem hagysz békén? Megetettem a kiskácsákat.

– Nem az. Hanem hallod-é? Mintha valaki kiáltozna a szélben.

– Csak ábrándozol, Mihál. Biztosan a szíveden fekszel. Nem kiáltozik senki.

– De bizony, kiáltozik valaki. Ott a távolban. Nem ugranál ki megnézni, ki lehet az?

– Nem ugranék ki, Mihál. Hagyjál békén nyugodni. Nem jön már erre senki.

– Kishitű vagy, Dezső. Még jöhet valaki.

– Ugyan, nem jő már ide senki. Mondom szépen. Akiknek jönniük kellett, azok már mind megérkeztek, s mind el is mentek. Különben holnap... holnap te vagy a kácsanapos. Jóccakát!

A szél erősödik, kialszik a fény. Egy ideig tombol a vihar, zúgnak a lombok, aztán minden elcsitul.

Rezzenetlen a fekete nyár.

– Nincs az a hold...