Balázs Attila: Szerelem, szerelem 5.

(Buki lesz?)

Felér, mert egy ideig nem láttam, aztán egyszercsak itt áll előttem, vajdasági helyi színeit levetkezve, haragoszölden világító szemeit villogtatva, tengeri világítótornyok módjára fénylő szemgolyóit kihangsúlyozó, mediterrán napsugarakat magába szívó mozdulatlan bronz testével; habfehér pakolását elhajítva, hullámait felerősítve, hogy összegémkapcsolt szárnyú lepkék módjára hulljunk egymásba, félreérthetetlenül egy pohár erős borba, örvendezve annak, hogy az, ami késik, úgy látszik, nem múlik. Sztiropor tengeri habfátylától megszabadulva sokkal éteribb zenét sugározzon, mint a közönséges leköpött műanyag tengeri hab csikorgása az ablaküvegen. Morska pjena. Hogy a bőr a bőrre préselődő érintkezés gumiközvetítőjét, minden zavaró kotonfelrántó oldalmanővert mellőzve, a szabad alkotás kockázatát vállalva, mint igazi műértők merüljünk egymás lehetőségeinek feltárásába. Nem szándékozom elmondani ennek a hosszan érlelődő nagy eseménynek minden mozzanatát, de valahogy közvetítenem kell mindezt, míg Éva izmos combjai közé kuporodva: végre bejárom testének rejtett zugait, mert saját erőtlenségemet bizonyítaná, ha Éva bőrének minden négyzetcentiméteréről nem tudnék gépbe diktálni legalább 300 sűrű, helyenként ötletes nyelvjátékokkal gazdagított oldalt. Én, a kifeszített bőrön táncoló író, és kullancsra emlékeztetően bőrbe fúródó orvos. Ember, kinek végre sikerült hanyatt döntenie élete nagy, minden mozdulatára sokszorozottan válaszoló álmát - ezt az ügyesen elkészített, de mégiscsak élettelen gumibabához legkevésbé hasonlíthatót. Most végre belefeledkezhetek Éva szabadon kitapintható, kövér gyönyörkönnyeket elővarázsoló, leplezetlenül kitárulkozó, a kéj áramütéseiben vonagló testébe, belezuhanhatok feneketlenül mély szemeinek kútjába, beleszédülhetek közelről kissé kancsító szemgolyóinak tükrébe, könyökömet beleütve egy kicsit a kút kávájába, de nem érezve semmi fájdalmat (hívatlan vendéget), csak a hihetetlenül erős, dús szempillák csiklandó játékát remegő bal fülem cimpája alatt. ÉN, a szemérem elleni bűntettek fésületlen, bujakórban szenvedő, diszparát fogalmakat átmenetileg párosító, zavarodott, minden meztelen talpra mért megtorló basztonáda-ütést szorongva, de vállaló, diszkrécióért sosem garantáló, kiátkozott, rektaszcenziós nuditásokat palettáján táncoltató, digeráló, vissza nem táncoló, mindent összehordó, divulgáló, clitolírizáló, vulvarizáló, idegen csengésű recept-szókat/savakat fecskendő, top speeneket küldözgető, nőkkel smoncázó, ördögi strambottókat költögető, apró diftongusokban felsikoltó, gondolatokat kalligrafikusan elhúzó, megrögzötten pin-allegorikus, pinocentrikus pinoid ginekoliterátor, én! ingerlő tollamat forgatva vérbe boruló aggyal, véreres szemekkel igyekszem kiváltani szűk vadászterületem legintimebb erogén zónáinak heves reakcióját szívhez szóló ölelkező rímeimmel, mert néha még a jó éber öreg Homérosz is alszik, meghökkentő szép álmokat álmodik arról a szigetről, ahol valaki valakiket valamikor valamilyen oknál fogva drótozatlan orrú, röfögve turkáló malacokká változtatott, eszmei vezérüket pedig ezer hangon búgó nagy vadkanná. Nyelvem százezer kiéhezett ízlelőbimbóját helyezem az ingerzónák legsűrűbb szövésű metszéspontjába, hogy önzetlenül röpítsem meghódított szépségemet - a halálra ingerelt lány után - a legtávolabbi, hitetlenül hunyorgó metafizikus csillagok felé. PONTOSAN NÉGY PERC MÚLVA PENETRÁLOK!

Testem minden pontjával ránehezedek gyönyörű zsákmányom testének minden pontjára, miközben, a bársonyos baldachinokat félretolva, egyetlen lökéssel vezetem fel ékszerűen támadó alakulataimat a méhszájig, a halállal elválaszthatatlan kettősségben élő, az egymást kiegyensúlyozó fogantatás és esetleges megállíthatatlan túlburjánzás testvérpárjáig, ahol - a játékba belefeledkezetten! - felváltva alkalmazom a rugalmas visszavonulás/gyors ellentámadás, a kis pihenés utáni újrakezdés taktikáját, egészen a tudat nagy rángó kikapcsolódásáig, amikor a nő a legszorosabbra vonja abroncsát a férfi körül, s felsikoltva alig érthető szaggatott riffekben feltörő imát hadar szeretője fülébe, szeretőjének lüktető fülcimpáját harapdálva - miután még sokáig hevernek egymáshoz tapadtan, ernyedten, lassan visszaszállingózva a köröttük továbbra is konokul létező világba. A támadást jelző adott robbanás után az embernek már nincs más tennivalója, mint esetleg áldását szórnia a kis kerek gumicsónakokban végső cél felé tutajozó állhatatos katonáira, ha lelke legmélyén orvul és kajánul kíván valami félisten-szerűt a megtermékenyített szépségtől - félig a saját tökéletlen képmására. Maga sem tudja. Éva biztos nem szeretne. Vagy igen? Én már megalapoztam a jövőmet ezen a téren.

Mondhatnám, amennyiben feleslegesen és alaptalanul szájhősködnék, hogy hétszer-nyolcszor is ugye, ez meg az, ezer virágú pimpócsokrot szedtem neki a potentillák és pimpinellák mezején, de nem: egyetlen EGY felejthetetlen katartikus orgazmusra összpontosítottam a vállvetett harmonikus mozgásban a végső, egyidejűsített közös csúcspontra-jutásban, a közöscsúcspontra-érkezésérdekében, egyrészt Éva miatt, másrészt magam miatt, azért, hogy minél tovább tartson ez a nagy koronázási jelenet, melyben - ünnepélyes keretek közt - sóvár fejemre helyezik a legszebbnek vélt koronát, hogy később épp a legszebb gyémánt nyomja legjobban e lüktető fejemet... Az előbb-utóbb mégiscsak bekövetkező, a hosszú mondat végére elkerülhetetlenül odakerülő felkiáltójel után, emlékszem, törvényszerűen én is cigarettára gyújtottam, míg Éva - most ki tudja, miért, nem akarván rágyújtani (az én illatos cigarettáimat nem szerette, s valószínűleg lusta volt előkotorni a magáét a szoba rendetlenségéből) - mozdulatlanul feküdt mellettem a sötétségben, mert eloltottuk a lámpát, azután hogy szememet jóllakattam volt tündöklő mezítelenségével. Most puhán nehezedett ránk, a nagy egybevegyülés, domboldalra való felbiciklizés és szédítő leereszkedés, duhaj motorozás után az éjszaka hamisítatlan tollpaplana. Ezekben a később sokszor visszatérő pillanatokban furcsamód nem a - körülményesen kifejezve - "magamévá tett" Éva gondolatai érdekeltek, inkább önmagammal voltam elfoglalva: nyilvánvalóan még egyszer megálltam a helyem, kellemes pillanatokkal ajándékoztam meg milliárd hosszú év óta áhított nőmet, azonban mi lesz ezután? Éva célzott arra, a távolban van valakije, viszont nem volt hajlandó elárulni, ki az, mint ahogy azt is elhallgatta ott, előjátékaink utcáján, hogy valójában előre megfontolt szándékból történtek-e a történtek. Ezt a kérdést később még egy ízben feltettem neki, s ismét nem kaptam rá választ, ehelyett megkaptam az első csókot izgalomtól kicserepesedett ajkamra, de ne hagyjuk elvakítani magunkat: legalább így utólag elemezzük ki a dolgokat, vegyük számba az esetleges következményeket még akkor is, ha jelen pillanatban itt fekszünk egymástól karnyújtásnyira, vállunk össze is ér, Éva csodálatos feje a fejem mellett pihen, hallgatom egyenletes lélegzetvételét, a lábamon érzem lábának melegét, s bármikor megismételhetnénk az előbbi elragadtató önkívületbe rántó altesti ismerkedést, a ritmikus, forrón egymásba ágyazódó mámoros cséplést, amely a nyári napmelegtől izzó arany búzamagok és felrobbanó vörös posztópipacsok sosem tapasztalt magasságokig való lövellésében éri el tetőfokát - ezer megawattos rövidzárlatban kulminál, önmagát megszüntetve megőrizve. Tehát nem is az a kérdés, miként futottunk mi össze napjaink labirintusában, mint két kiéheztetett patkány, mennyi köze van ehhez a könyörtelen, kiszámíthatatlan és a maga módján öncélú véletlennek, hogy mi most itt egymásba gabalyodva, a várva várt aratás, eszeveszett bendőtömő rágcsálás után némileg eltávolodva egymástól heverészünk, hanem az: HA MEGŐRZI, MI LESZ? Kiszorítom azt a másikat, akiről fogalmam sincs, kicsoda? Netalán ismert arccá állnának össze vonásai mielőtt szívébe döfném késemet, s akkor örökké furdalna a lelkiismeret. Lelkiismeret? Hát van nekem egyáltalán olyasmim, mikor bármikor képes vagyok faképnél hagyni családomat, bármely párzani óhajtó szuka farokemelő mozdulatára? Persze, ez most egészen más. Bonyolultabb. Nem a meghitt családi élet szürke vizek felé hajtó szeleivel való időnkénti szembeszegülés kategóriájába sorolható, mert állítom: az alkalmi kiruccanás gátolja a belső ellaposodást, amennyiben módjával űzik. Úgy hat ki dialektikusan a családi életre, mint a csodálatos mandragóra, ha nem áll fel az ember farka a közönséges útszéli gesztenyefák puszta véletlenségből csábító női idomokat formázó sejtelmesen vibráló árnyékától is, ahogy nekem szokott, hogy rögvest elkezdjek nyálazni és azon nyomban elfeledjem, eredetileg miért is mentem arra... Nem, ez most egészen más tárgykörbe tartozik, mert Éva egészen más valami; miután váratlanul felmerült előttem múlt évek gomolyagából, s elkerülhetetlenül elvezetett idáig, most ott állunk, ahonnan nincs kiút: alapos a gyanúm, ezek után Éva ölelését nem szeretném elveszíteni, legalábbis egyhamar nem, azonban miként lehetne ezt elintézni úgy, hogy ismétlődő találkozásaink ne torkolljanak a mindennapok banalitásainak komikus teátrumába - kimagyarázkodásokba, sértődésekbe, maga is ellaposodásba, amit aztán nem lehet kirántani a kátyúból még az élet legrafináltabb stilisztikai bravúrjaival se. Még sérv árán sem. De szándékozik-e Éva még találkozni velem?

Hát kedves láthatatlan barátom, alaposan célt tévesztettem, ha nem sikerült érzékeltetnem veled ezt a számodra is ismerős, a házasság történetével egyidős problémát, némiképp az emberiséggel, az emberi öntudat izmosodásával, önmagára ismerésével és ELVESZTÉSÉVEL egyidős problémát, melynek megoldásához, mondanom sem kell, egyetlen barátom, fél milliméterrel se jutottam közelebb, pedig jócskán próbára tehettem a türelmed cikornyásan fellengzős vallomásaimban, ezt érzem, egy elcsépelt régi történetet mondva el, melyben eddig a pontig - talán csak a másképp való elmondás vágya vezérelhetett, ebben a régi íratlan szabályok alakította történetben, melyben jócskán a velem megesettekre ismerhetek és mulathatok vagy éppenséggel sírhatok saját okulásomra. Életem akartam felvázolni neked, kedves, intellektuális zónáidat messze Újvidéken túlra kiterjesztő barátom, kit én egy pillanatra arra igyekeznék kényszeríteni, hallgasson meg, ha már hallgatott idáig - nem, nem foglak magázni, még kevésbé óhajtok egy meghatározatlan harmadik személyről beszélni: én egy hidat építettem fel neked, s végtére nekem, kamaszkoromat és kamaszkorunkat a legaktuálisabb időkkel összekötő, helyenként kiszögellő hidat, melyen az áhított Évát vonultatom át az élet örvényei felett - emlékszel még rá, ugye? Hogyne, hisz képzeletedre támaszkodva - ahogy még akkoriban mondtuk, mielőtt romlatlan szókimondásunk végérvényesen elferdült volna - te is "kiverted reá a farkadat", csak te ügyesebben csináltad, nemde? Most már mindegy, ezen nem lehet változtatni. Amiben valószínűleg különbözünk te és én, az az, mint eddig láthattad, én később megint találkoztam Évával, hogy megtegyem vele azt, amiről hajdanában mi csupán álmodhattunk, álmodtunk, talán egyedül a kis Hegedűst kivéve, akiről már akkor sejtettük, nincs minden rendben vele. Vagy te is kivetted a részedet abból, amivel neked is tartozott? Sikerült? Mindegy, mert ez nem fontos, hiszen én az én történetem mondom, te mondd másoknak a tiédet: én méltó képviselője voltam bekövetkező döntő pillanatomban mindannyiatoknak, de nem ide akartam kilyukadni, hanem kárpótlásul, hogy ennyire igénybe vettem türelmed, hisz jól tudom, neked is rohannod kell valahova feltartóztathatatlan időnkben, megvannak a problémáid, a múlt már csak időnként sejlik fel előtted, én - a híd végén - minden köntörfalazás nélkül, mert ennyivel még tartozom neked, lebbentem fel előtted a dolgok szoknyáját, s elmesélem, hogyan végződött az eseményláncolatok archetípusától eltérően az én esetem, ha a számodra talán ismeretlen archetípus kifejezésben nem találsz valami ocsmányul és anarchikusan pornográf célzást, hogy rögtön jelentést tegyél ellenem. Bocsáss meg, én ilyen vagyok, ellenállhatatlan megnyilatkozási vágyban szenvedek. Szóval: kárpótlásul elmondom neked, gondolataimat eltalálva, kételyeimre válaszolva miként adta ki az utamat Éva, össz iróniáját testének egyetlen szimbolikus gesztusába sűrítve az ő rejtett vágyainak megvalósítását észrevétlenül rám kényszerítve, úgy, hogy még magam is élvezetem leljem benne, s később már csak a végkövetkeztetéseket vonhassam le - mint életemben megannyiszor!

Ott töprengtem tehát a sötétben, a mellettem heverő Évával, míg Éva habkockája sandán bámult rám a sarokból. Majdnem szétpattantam, nem bírtam tovább, könnyíteni kellett magamon. Könnyítenem, ezért kikecmeregtem az ágyból és kibotorkáltam a fürdőszobába, ahol hosszan csobogva íveltem húgyhólyag-redundanciámat Éva porcelán, oldalt kissé csempe kagylójába, miközben - kéjes ürülő borzongásomban - könnybe lábadt a szemem. Lehugyoztam Éva trónját, melyen ücsörögve végezhette gyönyörű nőm - leépíthetetlen képzeletemben tükröt tartva maga elé - a nagy szőrtelenítési műveletet akkor, amikor egzakt fantáziám révén röpke bepillantást nyerhettem legbelső ügyeibe, ahogy azt már el is mondtam. A kád lefolyójában meg is találtam kézzelfogható nyomait kis koromfekete koszorú formájában, amivé a távozó fenyőillatú víz örvénye fonta: árulkodóan, mert idegen eredetű világosabb szőrszálakat is szőtt közé alig észrevehetően, de félreérthetetlenül, mint az elszomorító, rejtett, azonban rejtettségükben is megdönthetetlen bizonyítékok erejével ható utalások: Éva szőrszálai közé idegen szőrszálak keveredtek, s mint millió örökzöld, marón gyantás tű szúródott most testembe újra az igazság, mit felfoghat az értelem, az értelmen túli azonban nem. Éva kencéi és pempői, szépségének hegedűhúr-gyantái közt is megéreztem az idegen hím szagát, s borzasztó kínok szennyezett tengerén verdestem, mert társbérlőként senki sem élvezheti igazán a végre megtalált igazi szépséget, amely csupán az enyém lehet. Ezek után kizárólag az enyém. Ki lehet az a másik? Magas, alacsony, kövér, sovány, dekadens, buta? Ügyetlen rövid mondatokat szerkesztő? Jelent-e neki mindez annyit, amennyit nekem? Lehet, nem is tudja a szerencsétlenje, milyen kinccsel ajándékozta meg az Úristen. Egy közönséges idegen buta hímtag, ráadásul szőke; ő szintén a magáénak vallhatja Évát, s Éva szereti, mert ki tudja, miért. Lehet, emberfeletti képességekkel rendelkezik az ágy falrengető művészetében, de lehet, hogy csak lágyan kunkorodó szőke csigáival majmolja a halhatatlan germán isteneket, s ami ennél is fájóbb: az enyémnél is fondorlatosabb humorérzékkel palástolja kicsinységét, növeli nagyra saját magát önmaga nárciszoid szemében is úgy, hogy azt másokkal is hatványozottan elfogadtathassa. Saját, egekig duzzadó apróságába szerelmesen kukorékol a legmagasabb pinea-árbocra kapaszkodva, míg le nem csúzlizza onnét valaki, paradox módon éppen Éva fekete harisnyatartójának gumiparittyájával! (Harisnyatartó, mert Éva azt viselte kifinomult nőiességében - B.A.) Veszélyes ellenfél, de nem lehet akkora, amekkora én! Megtalált göndör gyűrűjüket középső ujjamra rántva hadonásztam dühödten a tükörben, míg meg nem jelent mögöttem Éva, hogy szerelembe hívóan átkaroljon és forró csókot leheljen a lapockámra, miután nem maradt más hátra, mint megfordulnom s a lehető legvadabb táncba vinnem őt ismét, a marcangoló birtoklási vágyat félretéve: a legszilajabb, vesék közé ékelődő, májtépő szeretkezésbe, amit valaha is produkálhattam, mert ahogy azt valahol olvastam - míg a szűznemzéses Isten "univerzumról" csak álmodik, az ember cselekszik, gyakorta beleesik ugyanabba a hibába: nem veszi észre azt, miszerint az efféle gyönyör nem egyéb az alattomos halál előhírnökénél - szívünk teherbírása véges. Többnyire véges. Nem maradt más választásom, mint hogy a fürdőszobai mosógépre helyezve őt, a centrifugát bekapcsolva szédüljünk bele 120 kilométeres sebességünkbe, végkimerülésig, amikor majd megint tajtékosan, csapzottan lihegünk egymás karjaiban - az átmeneti megnyugvásban.

De én ilyet még nem láttam! Amikor már úgy éreztem, egyelőre csakugyan elég volt, átadhattam Évának minden átadhatót, kiürültem, kiszáradtam, mindent kifacsartam magamból, mindent odaajándékoztam neki, ő csak akkor jött igazán lázba:

- Mindent szabad? - kérdezte furcsa felvillanyozottságában szinte fülsértően rekedten. - Emlékszel? Ezt állítottad!

- Mindent - válaszoltam szinte atyaian rendelkezésére állva. - Mindent szabad.

Az ezután következőket sose felejtem el! Éva rendkívüli izgalma rögtön rám is átragadt, készen voltam érte kívánságainak megfelelően! - bármit megtenni. Ami aztán jött, az maga a lényegi kinyilatkozás volt!!! Vakul engedelmeskedtem Éva legértékesebb ásványi eredetű euklász szemeinek, szeme freudi mélységekből szivárványszínekben fellobbanó, foszforeszkáló pigmentációval teli hipnotikus sugarának - az enyémnél is erősebb akaratnak. Mindörökre agyamba vésődött, ahogy kisvártatva ott fekszek kiterített tigrisbőr módjára Éva rózsaszín csempékbe ágyazott kádja előtt, pont ott, ahová tojásdad alakú óriástégelyéből rabul ejthetetlen szeretőm harmatosan kilépni szokott, s ahová most vezényelt, hogy eddig háttérbe szorított mazochisztikus ösztöneim tobzódásában: a béklyóiktól szabadulni képtelenek számára talán a csúf határát súroló, a legszabadabb alkotói hozzáálláshoz mérhető, a legzseniálisabb, kiélezett ellentéteket magában rejtegető műalkotás erejét messze lepipáló nem várt meglepetésben részesüljek. Olyasmiben, amit más körülmények közt valószínűleg sose engedek meg magamnak, de akkor - életem legnagyobb gyönyörének tetőfokára hágva - nem tudtam uralni magam, nem lehettem ura a helyzetnek - és nem is bánom, ha jobban meggondolom... Sosem felejtem el, amíg élek, ahogy a fürdőszoba hideg kövezetére dőlve, mint valami alacsony japán patológiai boncasztalról japán kacsa módjára felpislantok egyetlen leghosszabb, fájdalmasan befejezetlen karmaim közül kisikló, fölém magasodó, fölém feszített, fölöttem diadalmasan terpeszkedő, fölöttem repedező, aláhullással fenyegető mondatomra, a hiánytalanul és örökre magamévá tehetetlen Évára, kinek arcvonásait most nem láthatom a neon alázuhanó fényétől, s csak gyaníthatom, hogy az arcába tóduló vértől deformáltan vigyorog sötét hajzuhatagától is elfedetten, fura kéjében kidagadt erekkel bársonyos halántékán. Hagyom mélységesen gondba ejtő szeretőm kontrasztfény sötétítette arcát, és ebből a megismételhetetlen mérőón-látszögből, varangy-perspektívából, amit örökké áhítottam titokban, ami annyi álmatlan éjszakát hozott a napi munkától elnehezedő szempilláimra, hogy már nem is emlékszek mindegyikre külön-külön, ami miatt néha dupla idegnyugtató apaurinokat szedtem exsztraszisztolékat eszeveszetten gyártó tébolyult idegrendszeremre, s már arra is gondoltam, a minden szabálytalan izzástól mentes, tiszta, nyugodt hangokat előcsaló, a gondolatok háremében tisztán a nyelvre támaszkodó eunuch-lét a legjobb, a minden mirigytől mentes csendes passzív elmélkedés, párzásban dobogó lópatáktól mentesen - szóval, ebből a végre osztályrészemmé dicsőülő, végre nekem is kijutó, indulataimat mértéktelenségig megmozgatva koncentrált várakozásra intő testhelyzetből az agyam minden sejtjével együtt tekintetemet mágnesként vonzó pontra összpontosítok, ahonnan a meglepetést gyanítom. A várt meglepetést, minek nyomán, az első villám után, a forrásponton: megindulnak az első esőcseppek izgalomtól fehér lepedékes, szomjúhozó, önkéntelenül kiöltött, millió ízlelőbimbójú, kivirágzó nyelvemre, a saját esőcseppjeimmel vegyülő Éva-benső származékai: ellentétes pontok közé szoruló makogásaim, %-jeleim, atomjaim, sejtjeim, molekuláim, antinómiáim; felhalmozott jelzőim, sajátosan törvényszerű, csiszolatlan félre-vonzataim, bolyhos mondataim közé szoruló mondataim, mondatokról leperdülő szintagmáim - kettőspontjaim, hármaspontjaim, vesszőspontjaim, precíz vesszőim, pontatlan vesszőim, kenőolajam, lankadásom, kérdőjeleim. Nem várt igazi kirobbanásaim. Egyszóval minden, minden olyasmi, amiről azt hittem, legalább a következő találkozásig sikerült megszabadulnom. A magasból elkezdtem visszafelé csöpögni,

majd csurogni önmagamba, s ezt a folyamatot, már ha más nem, Évára és kisikló ittlétemre való tekintettel eszem ágában sem volt megállítani. Kéjes vergődéseim közepette visszacsurdogáltam önmagamba. Még amikor Éva lelépett rólam, akkor is sokáig bámultam a kiürült mennyezet zsinórpadlására, szívem szinkópázása közben a plafon szigetelt drótjaira, amiket oly trehányul hagyott malteron kívül a pacer Mester, hogy erre csak egy dolog mondható: ez nem munka, mester uram! Még ha szigeteltek is, de így kilógni, csupaszon!

Lassan felfogtam a felfoghatatlant: ezzel az isteni Éva mindent visszaszámolt, az utolsó fillérig - s nincs maradásom.