Balázs Attila: Szerelem, szerelem 11.

[Lelkifurdalás

Nem is tudtam, hogy ennyire hiányozhat feleségem. Elviselhetetlen fájdalmat éreztem sokszor a börtönben töltött éveim kezdetén, még sikertelen öngyilkossági kísérletem is volt. Úgy éreztem, talán láttam is, hogy a falak lassan, de biztosan közelednek - összemorzsolással fenyegetnek. Nyaktilóért ordítoztam, szenvedéseimnek akartam mindenkorra véget vetni egyetlen villanással, de velőtrázó sikolyaim süket fülekre találtak - senki se akart segíteni rajtam. Zárkám jól szigetelt stúdiójából egyetlen hang sem szivárgott ki. Hiába írtam ezrével petícióimat lerobbant életem petitio principii megcsördíthetetlen súlyos láncaiban, nem tudtam őket továbbítani. Milyen valószerűtlennek tűnik innen, erről a vastagon bekeretezett pontról nézve a ledugaszolt, vízbe hajított palack hírtovábbító módszere. Ilyesmiken morfondíroztam. Meg azon: ha a legracionálisabban is használnám ki a szürke egyhangú falfelületek nyújtotta teret, akkor sem tudnám elejétől idáig rájuk írni életem cikcakkos, zegzugos, kétéltű barlangos, recés nyílegyenesen félbeszakadt regényét, ezt a talán senkit nem érdeklőt. Ez a kettő fájt legjobban: az érdektelenség és a térhiány. Ez utóbbit hosszas fejtörés után úgy oldottam meg, mármint a térhiányt, hogy össz mondanivalómat két, primitívségükben hihetetlenül tömör, manapság szubkulturális szinten használt ősi jelbe + egy harmadikba tömörítettem, s ezeket az irántam meglágyuló cerberusomtól kapott krétadarabbal a falra transzponáltam. A két alapjel fölé, mint valami felkelő napot, pingáltam a harmadikat. Egy nagy legyőzhetetlen szív volt ez erővonalaival, a nap sugaraival. Alatta a két polarizált, mozdulatlanságában még erotikusabb, a parciális eseményeket egyetlen végtelen cselekménybe sűrítő szimbólummal - a két egyesülő ősokkal. Kellemes borzongásaim közepette írtam oda művem alá: KÖNYÖRTELEN DEFLORÁCIÓ - mert kiderült az, amit mindig is gyanítottam, miszerint furcsa, rendíthetetlen állat az ember!

Elmondom még ezt befejezésül, ne nyomja lelkemet.

Képzeletemben mostanában egyre sűrűbben jelenik meg egy kép, mert az idő gyógyírja vérző szíveknek: verőfényes reggel van, az emberek pénzük után loholnak; a későbben kelők függönyeik mögül, írógépeiken át sandítanak ki az utcára, melyen sovány, erősen őszülő, középkorú, jóvágású férfi sétál látszólag céltalanul végig. Zsebre vágott kézzel, ajkait halk fütyörészésre csücsörítve megy, szinte palástolni igyekezvén azt a tényt, mely szerint ő teljesen elszokott a mindennapi létezésnek eme formájától. Kompromisszumos megoldást igyekszik találni a között, hogy megy valahova, és hogy a világon nem megy sehova. Lassan halad, szeme sarkában bizonyos nagy tragédiával párosuló huncutság ráncai. Tekintete ugyanakkor félénk és kihívó. Tapogatja az aszfaltot, a főúti fákat, a fákon a csivitelő verebeket, a fák alatti újságosbódé madárcsöpögtetés-sztalaktitjait - olvadó jégcsapjait. A levegősen zsúfolt bódé kirakati hajhullámait, kiállított kebleit, karcsú derekait, forró mosolyait. Összehasonlítja a járdán ringó, hömpölygő, riszáló, rugózó, keverő tömeggel. Elégett. Tekintete valamikor megtört lendületű szakértelmet sugároz: félelmet és pimaszságot - lángra lobbanó tüzet. A rostélyokat áruló cigány mellett hirtelen meggondolással bekanyarodik a piacra, s lassan végigvonul a paprikák, paradicsomok, céklák és sárgarépák halmai mellett. Élvezi a régi, ismerős illatokat. Egy rakás szaftos tölteni való paprika mellett megáll, kiemel kettőt, s mélyen a fekete, déli típusú, egészséges mosolyú kofa szemébe néz, miközben, a kiemelt paprikák súlyát mérlegelve, megkérdi:

- Mennyibe kerülnek?

A kérdés szó szerinti értelmezésben felfogható Don Juan veresége gyanánt is, de nem erről van szó. A kofa huncut mosollyal válaszolva állja a férfi tekintetét: a tekintet lejjebb sikló, a kofa "véka alá rejtett" ruganyos portékáját simogató, közismert optimisztikus kopernikuszi tételt újrafogalmazó mozgását:

EPPUR SI MUOVE! És mégis mozog?

Don Juan, a csupán pillanatra megingó ismét köztünk van, hisz a kofa is valakinek a nője - esetleg új színekbe öltöztetendő megunt babája!

(Ezzel egyelőre vége is.) De: hol van Éva?

HOL VAN ÉVA? hogy védő szárnyait fölébem terjessze. Hogy pajkosan mosolyoghassak vele össze...

Hogy megmagyarázza, kár volt a feleségem mellett fekvő, üvegszemű, csupán házibarátilag bel-ügyes díszbohócot, olcsó vásári hulladékrongy-pojácát, élettelen játékbábut másnak nézni, elrontani fűrészporba ágyazott, bendőjébe rejtett nyöszörgőkéjét - nyöszörgő kéjét? Megvigasztaljon: a vákuumból kicuppanó gyerekből később - hatalmas domború frankensteini delfinhomlokával burkát áttörve - híres író lett, tokos helyett "tökös", vérmes ginekoliterátor, olyan, aki a leghajmeresztőbb komplikációk elől sem hátrál meg, húzódik vissza csalóka csontteknőjébe, hanem bátran megállja a helyét, a megmentendő szépségekért rajongva. A válaszúton bátran Éva után indul, győztes hadjáratában visszaszerzi az "írás" elveszített erejét, kétes befejezésű tragédiája után újranősül, de nem találja a helyét. Az elébe kerülők százait csábítja el, de az út végén nem esik bele a Nagy Tátongó Fekete Lyukba. Bátran megtekeri az élet kofáit, meggyalázza végeláthatatlan sorokban kígyózó, egyetlen rémisztő puncikát (fenyegető pinát) formáló kufárjait - az ő eternális Don Juan-i örök energiájával, amelyet nyilván magából a kozmoszból nyer. Ezreket visz forradalomba: az ellenség ezreit nyársalva fel elvezeti népét Kikindára, hogy kisvártatva onnan folytassák útjukat, az őket kifizetni igyekvő ideáljaikat kergetve. Kegyetlen vesszőfutás lenne...

Éljen dr. Mr. okl. címeres Don Buzogány II!

(Ma ki a vákuum-felelős?)]

GYERÜNK, KIKINDÁRA!