apró gyermek
csupasz erdőbe rejtőzve
csupasz erdő mélyén
kandin örül
a világnak
leleplezte a boszorkányt
rajtakapta a boszorkányt
nyulacska volt
Rongyfoszlányaival különös álom takargat - remete-remény -
tapadó hideg sár - és otthonnak keresztelem el.
Így komázok a lehetetlenséggel - de csak fegyelmezetten nevetek -
mint bűvész a közönség előtt - aki méltán lenézi saját tudományát
egy kettő három
lekopaszodott egy jegenye
lekopaszodott egy bolyhos krizantém
monoton ritmust
a halandónak
tarka süveget a bohócra
papírcsákót a bohócra
ledér nyár volt
2.
Két-három hajnal (klasszikus istennő)
közrefogott:
sárga bérkaszárnya a lelkem,
ellenére is mező vagyok;
holmi csókon ábrándozom, -
biztos kézzel vezetem ceruzámat a határokon
közös évszak és kismadár,
ami meleg öléről rebbent fel
egy zimankós téli délutánon;
az ő öléről, te öledről, mindannyiótok öléről;
lányt sírni keservesebben még nem hallottam;
lám, ilyen érzékeny volt,
de csak ennyit mondtam
fagyosan: "nagyszerű vagy,
holnap, vagy egyszer, eljövök ismét";
életunt csavargója
beadta a derekát!
3.
Kis, négyszög alakú világ-ketrec
a szobám. Századunk porticusa.
Falán régi katona képe, -
kinek a rokona?
Csak csörgő obsit a száraz falevél!
Olyan, mintha hülye
nevetne, mikor a szél sír;
(régente nem tetszett ilyen groteszknak).
Illatos, lomha testű ősz,
elkényeztetett asszony szeszélyes duhajkodása,
belelármáz a télbe.
4.
Kecses szálával át- meg átfog
a sugaras dél. Mint dermedt
döbbenet a megszakított gondolatot,
álom-virágba csokrozza kezemet,
engem is letép ez a szüret.
Harsány szüreti induló
kísér, lármás lázadó
büszkeség. Fondor selymeid közé,
csodálkozó képünkre hulló
fényein bújik meghitten a tél.
5.
Hurrá, itt az ősz!
