Koncz István: Összegyűjtött versek

 

Óda, magunkhoz

 

Az idő megszállta tagjainkat,

elnehezült pilláink alatt

a látást könnyek édesítik,

amikor borostás arcunkra

dermedt csókjainkat az élet

bennünk tört pátoszával

szűzen az augusztusi légbe leheljük,

s együgyű aszkéta módjára

szenvedést és sót izzadunk

meggyűrt, gyermeki homlokunkra,

míg pihegve lessük az örömöket

a kötelesség szigorú nyolc,

vagy tíz órája alól felbukkanni...

 

Vágyunk szorongva ott kavarog

a hullámzó esti porban,

a tarlós rétek, pihegő bácskai föld

foszforos barázdái fölött,

s múltunk terhes batyujával

a hátunkon ostromoljuk a mindenséget,

míg szép komoly arcunkat

komorrá merevítjük.

Elöltnek vélt fantomok izgatják

ereinkben a vért, s a nagyvilág

muzsikájának ütemére

dobban a szívünk, s görnyedünk

örökünk, munkánk terhei alatt,

ha néha felemeljük a porból

verejtéktől érdesre durvult arcunkat...

 

Híd, 1956/12.