Koncz István: Összegyűjtött versek

 

Tavasz 1957-ben

 

A rengetegből, elnyűtt vagonokban,

amiket nagy, fekete, pazarló mozdonyok

vontatnak, néha mezőre szoktam utazni,

hogy észrevegyenek a pipacsok és a csőszök.

 

I.

Ma a cipőm talpát kezdte ki az aszfalt,

csókom már többhete izzadságszagú,

és az emberek oly csinosak a terraszokon,

parkokban, színházakban, mozikban,

mint nagyvároson szoktak lenni, tavasszal,

amikor a rosszulöltözöttek a kirakatok

fényei mögé bújnak.

 

II.

Hiába mondanám az igazat, kinevetnének,

vagy lefognák nyelvemet, (lehet, hogy

igazmondó ember nincs is) s hiába

tartom magam, rámtör az impotens tavasz

és meg kell alázkodnom azok előtt,

akiket bámulok s egyben lenézek.

 

III.

Komoly igényeim vannak a boldogsággal szemben,

de hiába sorolnád fel szabatos

pontokba foglalva mind; holnap már

az újakat másképp kérném, holott még

a száz évvel ezelőttiek sem adattak meg.

 

IV.

Akár rosszul elkezdett, befejezetlen

versben, ami remekmű is lehetett volna,

így tobzódnak a kínba született szavak

jelentéstelenül a lázongóban.

(Ha mindegy lenne, inkább hallgatnék,

vagy tavasszal az őszről, nyáron a télről

mesélnék, hogy ne éreznénk azt, ami hiányzik.)

 

V.

Ha megkívánom az embereket, (tudom,

hogy ők jobban kellenek nekem, mint

én kellek nekik) asszonyra gondolok, aki

hatalmas, mint anyám, és vonzó, mint a bűn...

És aki tényleg velem lenne, amikor mellettem van.

 

VI.

Ha az emberek egyszerre mind megvakulnának

és nem lennének többé sem színek, sem fények,

lehet, hogy szagban különböznénk

a fényesektől és ránkismernének,

de amerre mennénk boldog vakságunkban,

olyan kedves otthon lenne a korzó is,

mint a görbe, poros kis külvárosi utca.

 

(Belgrád, 1957 áprilisában.)

 

Ifjúság, 1957. május 18. 602. sz. 9. o.