Koncz István: Összegyűjtött versek

 

Torzók

Radatovics Magdának

1.

 

Saját fényüktől fáznak a csillagok;

olyan rideg ez a távolság!

Jól beosztott életek,

mérgezett emberek, egymás arcába

lehelnek.

És meghalnak megértés nélkül, tévhitben.

Otthon a csúcsokon, minden örökké

mozdulatlan,

társtalan, az időn nem lehet megosztozni.

Önző szerelmünk öröm lehet még,

de vágyakozásunkat nem csillapíthatja.

Bizakodó őrület!

A becsapottak bosszúja nyithat-e távlatot?

Farkasok lehetünk,

a kopár erdők befogadnak,

de szereplésünknek mi a célja, ha másképp

nem történhet?

 

2.

 

Szenvedélyesen szeress élni;

örökkévalóság minden pillanat!

A jó színész nem vár már semmi

újat, fatálisan végzetes napjai után.

És elvesztik jelentőségüket az apró

kedvtelések is.

(Mennyi pátoszt rejt ez az elragadtatás!)

A puhány életben sosincs változás.

Buta rendszer!

Vagy csak hülyének kedvtelése

törődni azzal, amihez semmi köze?

Sokkal többre a lelkesedéssel

senki sem megy.

 

3.

 

Megértettem,

hogy a várakozás nem ad értelmet

életünknek.

A beletörődés végzetes lehet;

gyáva könnye teher, legjava időnket

veszi, s vádja halálra ítél, mert

távlatot nyújtani képtelen.

Szabad emberek vagyunk...

A jelentéktelen dolgokat

egymás számára tartogatjuk, míg

vitrinben szaporodnak az apró pilátusok.

Ez a vak rettenet! okosság nem segít;

felőlünk mindig egy harmadik rendelkezik;

válaszolni nehéz.

 

4.

 

(Most, hogy egyedül vagyok, őrült képzelettel

festelek meg magamnak, Magda:

lehetsz a hatalmas remény-Róma,

közösséged igája magasztosítsa

halhatatlanná szerelmemet.

Ebben a küzdelemben vesztes nem lehet,

ha tudjuk, hogy az élet csak örömünk ára;

feloldozza átkait a cirkuszi porondok

haldokló gladiátora;

remegő vágyakozással ölt ő is.

Csillagok szerelme lehet ilyen végtelen:

kétezer éve hanyatlik fénye

az igazság bűneinek.

Csak a csillagok szeretnek!

Nem hangulat-köd a beszéd,

felelnünk kell egymás boldogtalanságáért,

rossz ötlet minden magyarázat.)

 

5.

 

Ma megváltottad éltedet,

tudsz-e már mindent, amit a halhatatlannak

tudnia kell?

Együtt vagyunk mi egészek,

naponta magamban kereslek,

mint titkot, hogy megismerjelek.

És csalom magam, mint csalják sokan

magukat: végtére úgyis csalódnom kell;

hitet nem nyújt a képzelet...

S ha a varázslatnak vége, felmérhetem

a végtelent.

Ez minden, amit a felismerés ígér.

Végtére, mindenki, vagy így,

vagy úgy, de végzetesen téved.

 

(Beográd, 1959. január)

 

Híd, 1959/6.