Koncz István: Összegyűjtött versek

 

Berzsenyi

 

A nyárvég még bágyadtan időzik,

aszály és gondolat fojtogat, elnehezülten

mozdul a kar s tér ki az elme is, bogarászó

sün s a barázdabillegető sem riad; olyan

védtelen a határ, s aki itt jár - félig álmában,

félig ébren -, lehet igaza az egész világgal szemben,

s az igazság csak hagymázas őrült hite és emléke,

kötözni való bolond rejtjeles élete története, -

ami van, vagy ami lehetne - de a táj csak

múlt, Róma erkölcse és Hellasz szelleme

egy pusztuló kontinens reménye s nemtője

is; fárosza s eszméje sugára két- vagy háromezer

év lidérces fényei közt is nem örökélettel

aranyozta-e be a tájat, mint Héraklész diadalmát

egykor. Egyre fájóbb ez a magány, s vele az egyetlen

igazság az egész világgal perel, önnön törvénye

szerint; erőért s Európáért tetemre hívni

Berzsenyit; - künn a sáncokon már körül

a kor rossz szellemei és a barbárok állnak,

itt a nyárvég még bágyadtan időzik,

s vele a felleg, magasan a táj és csend felett;

íj feszül, s a rontószerekkel felajzott ideg,

a vers benn megszakad - s a Capitolium beleremeg.

 

Híd, 1987/11.