Koncz István: Összegyűjtött versek

 

Jelentés

 

Keleti ormán a rozsdás bércnek, amely

mint titáni szörny, őrködik a rezervátum

felett, nappal a Naphoz, éjjel a Göncölhöz

közelebb, a halált vagy az öröklétet várja

csupán még - elviselni -, vackát, az ócska

medveirhát a széljárás iránt hevenyészi

kedvtelen, akár a jövevény pap ott lenn,

áldoz, böjtölve istenének a cifra sátor

alatt - ég és Föld között -, csend és felleg vihar előtt, -

síri békét szolgál az idő indiánnak, Sasfiának.

Alant a képzelet sem szárnyal, dísztelen

s akadozó a szólás, képei szürkék; teher

mondani s fogadni is a szót, hülyíteni egymást; -

azért, mert jól hangzik, nem igazabb a

szférák zenéje, mint otromba keselyű-

rikácsolás; követve hát a hunyorgó,

baljós csillagot, a vén indián, a Sasfia

felfelé, meredeken, mint ahogy megfigyelte

egykor régen a nemes őst, szó és társ nélkül

hagyta el nővéreit, hazát s kutyát: a rezervátumot.

Keleti ormán a rozsdás bércnek, nappal

a Naphoz, éjjel a Göncölhöz közelebb,

a szél iránt szabadság s friss hó szimatját,

akár a régi, cifra tollbóbitát - újra, vagy

túlélni józan ész nem kísért - bármelyik jöttment

úgy kaphatja meg, mint ócska souvenirt.

És az élet ment tovább, egyre nőtt a múlt,

kurta jelentés - akiknek a vigaszból

nem jut -, az indián, a Sasfia ott fenn,

Ég és föld között megbolondult.

 

Híd,1988/3.