Koncz István: Összegyűjtött versek

 

Spártai kertben

Tanulmány az 1988-as Kanizsai Írótábor témájára

Kies ligete legalsó teraszán, a vad

Taigetosz lábánál, olajfák és mandragórák

közt hős spártai férfi pamlagát

Parnon kövéből maga faragta, s terítette illatos

fűvel; kedvét a dús kert s Lakonikosz

felől érdes, sós fuvallat ajzotta; pihenni

s rabszolgát büntetni itt tudott

kedve s bölcselme szerint csak; szerelmi ereje

s érdeme hatalma, mint isteni vátesz - akár

a kert - rend, béke, mérték és büszke akarat.

Kithéra távol van innen, mint ledér gondolat,

s a Spártai elrendelte, hogy nem szabad akarni

a vihart: húsz korbács illesse a törvényszegőt,

s megannyi, ha konokul kitart, s ki tudja,

mennyivel tetézte volna még tovább,

de szeme Leilán, az együgyű rabnőn megakadt;

Leila serényen egy orvul elejtett pacsirtát

kopasztott, nyúzott a liget fái közt:

hadd lássam - kutatta lázasan -, honnan veszed

a hangodat, amely úgy igéz, mint a varázs?

s a véres tollcafatra meredve rádöbben

a szomjazó tudás: csak hang és semmi más.

 

Híd, 1988/10.