Koncz István: Összegyűjtött versek

 

Eltűnt idő

 

1.

A balkon margarétákkal és a gyorsan

kifúló nyári zápor illatával volt teli,

a távolban süppedő mezők felől,

mint fáradt partizán, úgy lopakodott

a füstös város körül az este;

könyvemben portyázó szellő lapozott

s barátnőm haját kócolta félszegen,

amint az pőrén a korláton - s szinte

az egész lüktető-nyüzsgő városon - áthajolt.

Minden olyan távoli s egyszerre

megfogható is volt, előttünk a jövő,

csakúgy, mint a múlt: a nagy

alkalom kínálta kiinni serlegét

egy végső diadalnak, amíg mámorát

álmodva múlatta a süvölvény

új világ, s nem sejtettük, hogy

ami oly közel volt már, tovatűnt,

mint sellő vagy délibáb:

himnuszos álmunk, a szabadság.

 

2.

Ó, a folyam - dajkáló anyakéz, zord

határ, hömpölygő hullámtemető;

arccal a mély felé, bukva úsztak

a holtak, s ott is, ahol az elhagyott

meder a nyirkos talajt mint

szigetet karolja át, hallgató

csontok felett, annyi év után

sunyítva fél ma is emlék és hallgatás.

Itt láttam először halottat, a gyász

tömjénes álarca nélkül,

üveges szemmel, úgy, ahogy a gyáva erőszakra

még rámeredt, tetemrehívón

a gyilkos világra visszanézni, s a makacsul

tenyésző füzek közt, pázsitos őznyomáson

asszonyt, mezítelen, az erőnek

vagy vágynak - ki tudja már -

engedve elalélni, s itt féltem

először attól, hogy ha meghalok,

nem fogja senki észrevenni.

Ó, a folyam, vicsorító partok közt

béke s magány, mint eltűnt idő,

én lennék az, vagy csak hasonlít reám?

 

3.

Itt, akkor még Domanović, Nušić

szelleme visszajárt - apró ivók

félhomálya, hagymaszag, gőzölgő babgulyás

s az olcsó pálinka kiáradó illatfelhője mögött

a meredek zegzugok kopott kövein,

velük az örök lázadás kaptatott

nagy, izgató kalandok felé, a

magasba fel, vagy mélybe le

elhagyni érte az úgyis elhagyott hazát,

akár a terhes jussot, a nagy Pannon parlagot;

ó, nekem akkor Párisom, Rómám

volt ez a szellemjárta város,

szárny s a szárnyaszegett Ikarosz ódája,

és zengett a megtalált vers,

a dusanováci rapszodosz gitárja...

Dúljon hát fagyos kosava dőlt

házak, emlékek s a zizegő papír

felett, engem ott talál, mint aki

vár, egyre vár a beígért csodára.

 

4.

A költő halálhíre most újra régi

nyarak apokrif képeit idézi egy

mutáló város hősi - vagy inkább titáni -

korából, ahol ő olyan meghitten

beszélgetett a Dunával, s hallgatta

sírni az ébredező hajnali szelet a Telepen;

másként és másért volt egyedül ő

s magányos én, a Bábelét akkor

már vadul építő új világban.

Ó, az a magány s azok a sivár hónapos

szobák, bennük tüntető szegénység,

mint sárguló obsit vagy kopott ikon, -

vakmerő kaland volt talán a

vers, remény és forradalom.

Álmok és asszonyok jöttek el

olykor értünk mámoros hajnalok

szürke kárpitja mögül,

s féltünk, hogy elveszik, ami volt,

hogy lehull mint haladó virág, -

ami még őrizheti vágyunk,

kiég bennünk az éltető szomorúság.

 

5.

A vadgesztenye már elhullatta barna

gyümölcsét, az őszi verőfény mint

óriás zuhatag, csillámlón zúdult,

s a parti sétány ünneplőn pózoló

fái közt sok eljövendő őszre koccintott

pohárt; mákonya, akár a halálos méreg

íze régen, a veronai kamasz csókját,

sorsomat s lelkem úgy járta át.

Csak gyermek, őrült kalandor

indul így útra, vágya törékeny sajka,

büszke árbocát feszülő vitorlák helyett

viharvert sirály üli csak...

Felismerem ezt a csillámló verőfényt,

amely most az elherdált évek mögül

mint máglya világít át, s a parti gesztenyefasor is

még ünneplőn pózol, - pompázó tűnt idő,

tündöklő háttér, - egy végtelen utca

alvajárón rója ma is, mint akkor, a pályát;

közben, elébb a neve, - "Bolyai Farkas" volt, célzás és példa -

aztán az alma mater is eltűnik, mint a

csillámló verőfény egy volt otthon dzsungelében,

a múltba.

 

6.

Elment a Parisienne is, -

a rivalda régi, forró éjszakák

izzását most nagy, fehér

háttérré rendezi át, benne

ifjak és lányok körtánca hömpölygőn

árad, mint patak, amely

csillámló kövek közt muzsikálva

mulattatja a magányos Pánt.

Azok a régi, forró éjszakák

skarlátláza engem is hevített,

ízleltem a bájoló nektárt,

mámora szép volt, s mint

a hajnali csillag, virrasztó valóság;

álmait híven őrzi az idő s a kép,

s aki mint tündéri hattyú

jött közénk, Parnassz követét.

Eszme s eszmény végül is csupán

egy nagy vízió lesz, tűnt idő, -

egy darabka sosem élt jövő s egy darabka

sosem élt emlék.

 

7.

A tanyák helyén már bitorló szél söpör,

dús eperfák hűvöse nem hívogat,

és nem bújtat el az őszülő gabona

végében a sűrű kenderrengeteg

sem, hogy titokban kisírhassam

magam, amikor bántanak, -

azóta sem kímél ugyan a fátum,

vagy az, ki sorsnak lenni eléggé

ordas, de a gyermek sebei még ma is sajganak.

Nyaranta, amikor este

a távolba hanyatló Nap rőt

csóváival lángba borította a láthatárt,

Démétér jött el, s mi a virágos

tornácon bűvölten ámultuk,

mint egy rejtélyes szertartást,

s ő megáldotta a gabonát;

egyszer egy különös lány is jött vele, -

Erató csókja hozta hírül így,

hogy valaki mégis megleste a gyermek sírását...

Az emlékezet ma csapongva

pásztázza az időt, akár a végtelent,

otthon édesanyám hajol fölém

mosolygón, fiatalon, és én

a meséjét hallgatom, tűnt idők csodáiról.

 

8.

Álmomban éjjelente már fehéren

csillogtak a háztetők, s állt a

ródlipálya is a befagyott Kőrös

lankás hajlatában:

apám esténként régi nagy telekről

mesélt, farkasok jöttek át a folyón

üvöltve a fagytól szikrázó éjszakában...

Aztán sokáig nem álmodtam,

mintha meghaltam volna

minden éjszaka... apám

csendesen öltözött, álmomat

óvta volna, - a szűz hóval belepett

szendergő tájat, egy szép holnap hitét -

s akkor rárivallt a puskás katona,

a síri lámpafényben egyszerre villant

hangja és sapkája csillaga.

Karácsonyra az első hóval együtt

aztán hazaengedték apámat, s ő a friss

hóban úgy játszott velem, mint

ahogyan finom, fehér porát hinti

néma tanúi szemébe a cinkos történelem.

Most egy emberöltő távolából vall

az a megszakított álom, angyali torzó,

s vele a félelmetes élmény, harsány

felszabadulás, véres represszió.

 

9.

Félálomban, éji órán, vagy

behunyt szemmel, amikor

két tétova mozdulat közt

egy percre tűnődni vagy ocsúdni

megáll a lélek és képzelet;

mezők szélárnyék óvta rejtekén

vagy a kedves városok peremén,

ahol dolgaim közben makacsul

vártam, hogy néven szólítson

cselekedni minden új nap, ahogy

az rendeltetett, úgy lestem én

a nagy, fekete vándort, az örökkön

bolygó vonatot, ahogyan zakatolt

zihálva, jajongva, lehét és

szikráit szórva szerteszét,

s nem értettem, hogy a valóság

csupán csak röpke jelenlét, és

az idő csak az utat, a pályát nem

őrzi meg. Szerettem s féltem

hallani a csattogó kerekek

dübörgő tamtamját, s amint elnyeli

a messzi távol az utolsó ütemet is,

a gőzsíp sikongó jaját;

szerettem s féltem élni is, azt hiszem,

önnön törvényem volt a mércém,

s nem érdekelt a jelenlét, a valóság...

Ó, a ziháló vonatok elhaló jaja

most emlékeimben újra felsivít,

mint az eltévedt utas hívó kiáltása.

 

10.

Az eltűnt idő s a mű,

mint megtörhetetlen büszke sánc, -

lázadó eszmélet, vagy eszmélő lázadás, -

menti a verset, s ami még menthető,

szó és táj őrizőn követ, s nyomán

mind, ami fájt s éltetett, rímelve összecseng;

végül is nem az ideálok, hanem a fantomok

halhatatlanok, s a világ nem élheti túl

a maga emelte panteont, amely

mint szorongó lelkiismeret,

úgy ad vissza mindent az időnek;

illúziót vagy hitet, tetten ért poézist

s a banális életet; csak ez maradt,

ami volt, a virrasztó alkalom, -

nem zsoldosok ügye a forradalom,

s a bágyadt nyárvégi alkonyat

fátyolán csorogva szüremlik át

az eretnek dac, rebellis abszurdum.

Az égen hunyorgón csillagok cikáznak felettünk,

álom és valóság hangtalan hull velük,

s a kiégett vidék lassan, észrevétlenül,

mint emlék a képzelet peremén, az időben,

éjben elmerül.

 

Híd, 1989/11.