Koncz István: Összegyűjtött versek

 

Tábortűznél

Egy bengáli tigris fotója alá

Szeme - rejtélyes sivatagi kútba merülő

ikergolyóbis, igézőn bont közönyre

fényt és árnyékot, kiszámíthatatlan

színképe ő diadalnak, halálnak s a

nagy abszurdum mint utolsó áldomás

a létezés élményét úgy szimatolja, akár a

győző győzelem után a vér szagát.

 

A félelmen túl gátlás és görcs oldódva

szabadul, mint nyűgétől megváltott halálos

nyugalom, reflexe nem talmi jövőért,

csak - ha lehet - még egy perc életért

feszül, mint felhúzott íj vagy lant,

amely körül célpont s néma csend

nem távlat, nem is remény, csupán csak vak kaland.

 

Hűvös az éjszaka, a tábor tüzénél sunyítva

lobban a fény, dagályos szóözön zsinatol, -

hány ezer éve hordja már össze színét és alját a szónak,

ha hitvány csepűrágó csupán, akár szolgának, akár úrnak;

vak erő így hát az értelem is, és csak börtön a társadalom,

vésznek, pestisnek küldhette az embert, nyilván, világra

egy pusztító isten vagy démoni fátum.

 

Csak a harc marad, öldöklő s öngyilkos háború,

körül csapdák állják útját a nyomásnak,

horkan az éj, ragadós nyál köti egybe sárral

és rossz ízzel a bomló avart; puha nesz,

mint pamlagra könnyű lepel, omlik a tájra,

s a szeme - rejtélyes sivatagi kútba merülő ikergolyóbis,

a semmit pásztázza, s úgy marad, akár a mű, egyedül s magára.

 

Híd, 1989/12.