Koncz István: Összegyűjtött versek

Vereség

Pompázó színeit vakítón ontja

a reggel, izzik a kert,

harsány a csend is, s rozsdáját

vedli a barna föveny;

szabadul álcáitól a nyár.

Tajtékzva érik a bor,

ódon pincék lehét

szellő szimatolja, szárnyán

világgá röppen: dúló sors szüretel a tájon.

Sunyít a mámor, s kicsordul,

mint cseppje a karcos nedűnek

a túlöntött kupából, vagy

könny titkolt fájdalomtól.

Lám, mind, ami örök, közhely

a képben, mit sem üzen;

csak a múlónak van arca, titka -

útja, a lélek vándorútja

az örök bálványok között.

Szeptemberek jönnek, újra jönnek;

s örök üdve, keserve

a szüntelen vereségnek;

ámíthat szó, ideál, a világ

jobb, nemesebb, bölcsebb nem lett:

Csaló koldus, aki hamis arannyal fizet.

Pompázó színeit vakítón ontja

a reggel, izzik a kert:

szabadul álcáitól a nyár.