Koncz István: Összegyűjtött versek

 

Élmény, in perfectum

 

Én mindig egyedül éltem.

És egyedül éltem át a Mást,

akiket kikerültem.

Én Mástól, egyedül, sosem féltem.

 

Történt a világ végzete előtt; -

ahogy az öntudat

számolja az Időt, -

törpe galaxis született és megszűnt

nyomban, miután születéséről

a végtelen űrnek hírt küldött.

 

Ilyen csalás a létezés.

Pártos jövőre bujtogat,

öl, ölel s egyáltalán az erőszaknak

értelmet ad, és értelmet ad

az áldozatnak is, - a poéma maga

a színvonal és az öntudat.

 

Kellene gyerek, pénz, hatalom

s jövő! Mert semmire sem használható,

akinek túlélni nem érdemes, -

és embernek sem jó,

aki alkalomadtán nem elkeseredett

és barikádra nem szólítható.

 

Jövő kellene! Gyerek, pénz s hatalom!

Minden kísérlet megbukik,

az idegen letagadott szerelem.

Hát fájhat a létezés! Én

nem akartam lenni, és nem akarva is,

egyedül, mind, ami van, átélem.

 

Én mindig egyedül éltem,

de biztonságban és szeretetlenül,

senkinek sem tartozom, csak épp hogy

itt járt Koncz István, feljegyzem emlékezetül.