Koncz István: Összegyűjtött versek

 

Szökőkút a múzeum előtt

 

Karcsún és ártatlanul tetszeti

magát, -

lejárt jelvény a hold, itt járt a sors

is egyszer, álcázott sötét lovag

s a világ,

(a törpe huszadik század közhelye),

felismerhette magát benne.

 

Pompás zuhatag! A jázminok s a szív

nyílnak, -

nem elég szomorú egy sem ahhoz,

hogy meghaljon, - puha éj takargat

s a vérpad,

dús álmot mulattat benn a vásznon,

sikoltana a kép, s a hideg márvány.

 

Kísérlet és eszme ez a rendszer, -

bíbor

alkonyat, mint nehéz palást hullik

s a személytelen barokk áttetszik

a komor

hagyomány dermedt hangulatán is, -

halál a stílus s utána, ami marad.

 

Új ihletre még várhat az ember, -

körül

az éj észrevétlen már itt matat

csapzott galambhad s lángoló alkony

mögül, -

csobban a víz s nyugszik a kép is

itt mintha még sosem járt volna ember.

 

Csobog a víz, felszökik a sugár,

szellem

árnyéka játszik a papiroson,

való a látszat, s kívül az ember

idegen,

a senkit és semmit nem vállaló

dicsőség alkalma ez az utolsó pompa.