Koncz István: Összegyűjtött versek

 

A Tisza partján

 

Háború lesz.

 

A parton elvirágzott a fűz

s a jegenyenyár, -

apró pelyhe zilálva száll, -

felleg sunyít,

a tények lelke a táj.

Elidőzik a gyors röptű madár

a táj felett, - köröz -

alá árnyéka s tolla hull,

aztán a kör - az égi jel,

bezárul.

Szorul a hurok a szemhatár körül,

s a részletek finom rajzán

a távolba tűnő nyárfasor,

mint túlparti kiáltás, -

hosszan, elnyúltan, ahogy

a fáradt menetelők, -

szorongva menekül.

Itt, a Tisza partján, most

megszűnik valami, -

amit még őriz a látvány,

már régen nem több

a puszta múltnál -

s csak a múlt, - a megszűnés

nem fáj.

 

Szél borzolja a vizet,

zavaros árján rímelve

csobban a lombok közt

rejtőző idegen

napsugár, -

s a parton kuksoló gondolat

rádöbben,

hogy a létezés már csupán

csak kép, egy makacs látvány,

amely, akár a tavasz, ősz,

tél vagy a nyár,

a múltból visszajár,

s vele a bájoló idill:

az eltévedt Loreley.

 

Nehéz a lég,

a rabszolga humusz zihálva

hordja terhét, -

magot, bogarat, -

s a fürge gyík is

elhagyja fészkét, -

nyomán fázósan szárítja

fonákját a tavaszi fű; -

miféle értelem szabhat így

törvényt,

élni csupán a puszta létért, -

ha mindössze ennyi a tét

és a hűség.

Fordul a szél, s moccan a csend is,

már-már alig kivehető,

hogy valóság-e a távoli harangszó,

vagy csak bent szól,

Petőfi verseiből.

 

Átok sújt mindenkit,

aki már egyszer ölt,

akár szívében is,

vagy csak úgy, hogy históriát ír; -

torlódik a víz és a felszín,

hullám s lelkiismeret összecsap,

borzongva szétterül, -

a mélyben örvény dúl,

ősi, vak erő, -

a bűn örök életű.

Távoli rétet kémlel

a riadt őz,

füle feszülten a csendre

figyel,

felcsapja kis fejét,

szökell egyet,

s úgy tűnik el a képből,

mint jelentéktelen részlet

a festő emlékezetéből.

 

Háború lesz.