Koncz István: Összegyűjtött versek
 
A Tisza partján
 
Háború lesz.
 
A parton elvirágzott a fűz
s a jegenyenyár, -
apró pelyhe zilálva száll, -
felleg sunyít,
a tények lelke a táj.
Elidőzik a gyors röptű madár
a táj felett, - köröz -
alá árnyéka s tolla hull,
aztán a kör - az égi jel,
bezárul.
Szorul a hurok a szemhatár körül,
s a részletek finom rajzán
a távolba tűnő nyárfasor,
mint túlparti kiáltás, -
hosszan, elnyúltan, ahogy
a fáradt menetelők, -
szorongva menekül.
Itt, a Tisza partján, most
megszűnik valami, -
amit még őriz a látvány,
már régen nem több
a puszta múltnál -
s csak a múlt, - a megszűnés
nem fáj.
 
Szél borzolja a vizet,
zavaros árján rímelve
csobban a lombok közt
rejtőző idegen
napsugár, -
s a parton kuksoló gondolat
rádöbben,
hogy a létezés már csupán
csak kép, egy makacs látvány,
amely, akár a tavasz, ősz,
tél vagy a nyár,
a múltból visszajár,
s vele a bájoló idill:
az eltévedt Loreley.
 
Nehéz a lég,
a rabszolga humusz zihálva
hordja terhét, -
magot, bogarat, -
s a fürge gyík is
elhagyja fészkét, -
nyomán fázósan szárítja
fonákját a tavaszi fű; -
miféle értelem szabhat így
törvényt,
élni csupán a puszta létért, -
ha mindössze ennyi a tét
és a hűség.
Fordul a szél, s moccan a csend is,
már-már alig kivehető,
hogy valóság-e a távoli harangszó,
vagy csak bent szól,
Petőfi verseiből.
 
Átok sújt mindenkit,
aki már egyszer ölt,
akár szívében is,
vagy csak úgy, hogy históriát ír; -
torlódik a víz és a felszín,
hullám s lelkiismeret összecsap,
borzongva szétterül, -
a mélyben örvény dúl,
ősi, vak erő, -
a bűn örök életű.
Távoli rétet kémlel
a riadt őz,
füle feszülten a csendre
figyel,
felcsapja kis fejét,
szökell egyet,
s úgy tűnik el a képből,
mint jelentéktelen részlet
a festő emlékezetéből.
 
Háború lesz.