Branko Čegec
Adalékok a feladás történetéhez

 

Amikor nem írtam le több kritikát,

írták azt kimondott mondataim.

Amikor felhagytam az írással,

találkozásaim a szavakkal lettek irodalommá.

Azt írom "lettek", mert e pillanatban ismét

ceruza van a kezemben,

és azt naplózom épp, hogy hogyan adtam fel

a nyelvet, a szót, az ügyet.

Mindig is a bizonytalanságot szerettem jobban;

az önbizalom megannyi formája

újra és újra ürességgel tölt meg,

hogy mögötte meg a polip fekete karja látsszon,

meg a semmi pompás trükkjének egyedülvalósága,

ezt olvastam egy barátom versében ma reggel,

amire csak boldog emberöltők atyái és fiai

felesküdni mertek. Magasan a látóhatár felett - mögötte

az óceáni tükörben legfeljebb

tulajdon arcunkat látjuk - magányos madár repül.

Ez az én kimondott, vagy csak egy pillanatra

visszanyelt, magát kioltó rezgésű mondatom.

Rá mindenképp büszkébb vagyok, mint a megnevezettre.

 

1988.