Zvonko Maković
Adalék a horvát irodalom történetéhez

 

minden olyan, mint 1912-ben, amikor

ernst ludwig kirchner

emocionális bombáival

szétrobbantotta a kubista tereket,

hegyes, sötét figurákkal

érzékeltette a közeli bomlást,

a költők pedig szétcincált

mondatokat hívtak segítségül.

volt olyan horvát, aki ekkor

daphnéról énekelt,

mások ügyetlenül szőttek

langyos hexamétereket

s voltak, akik mekegve

dicsőítették a nép erejét.

 

lehet, volt közöttük kettő, vagy egy,

vagy egy kései jövevény,

aki még nem érkezett meg.

inkább úgy gondolom, senki sem volt,

aki felfogta volna az idő szellemét,

vagy néhány egyszerű, saját mondattal

megragadta volna a lényeget.

valahol savanyú bor illant,

a zrinjevaci szökőkutak halkan susogtak,

az emberek birkák módjára sétáltak

és kergén üdvözölték egymást.

 

kirchner festményein az asszonyok

sötét ruhákba öltöztek.

a mirogojon az asszonyok

szintén feketében sétálnak

és a kalapjuk "coty" illatot áraszt.

ez az érzés, amit akkor, ott

senki sem fogott fel,

és nem tudta kifejezni

néhány egyszerű mondatban.

amikor gürcölsz, nem számítanak

a pontok és a vesszők.

a szavak ilyenkor csak felfűződnek

és lágyan alá zuhannak.

és ez így nagyon jó.