Minden bölcsesség...

Burány Nándor
Megszólító

Előre tudnom kellene, hogy – ha csak (ne adj Isten!) maga is nem élte át, – amiről szólni akarok, elhinni azt senki sem tudhatja. Pedig mindenképen szólnom kell arról, ami azon a januári hajnalon történt velem, amikor eszméletlen állapotban vittek ki a mentők az ideggyógyászati klinikára.

Rettenetes hideg volt, vacogtam a rozoga mentőkocsiban.

Mikor végre megérkeztünk, néha-néha mintha magamhoz tértem volna, a szobámban, az ágyamnál, addigra már kész volt, és ott állt mellette az infúziós állvány is, ekkor valami megfoghatatlan, csodálatos érzés járt át.

Hirtelen nem értettem ezt a számomra valóban életmentő gyorsaságot, szerencsém van, gondoltam talán én is, mint általában, mikor – mert nagyon eltávolodtak tőle –, az emberek nem gondolnak a Mindenható végtelen kegyelmére.

A reménytelenséget, a kétségbeesést enyhítette némileg fiatal ortopéd sebész vejünk évekkel előbbi mondása, ami most hirtelen beugrott, s mint utolsó szalmaszálba kapaszkodtam bele. Csak halála után mondta egy ismerős, hogy neki azt mesélte rólam: ilyen jó embert ő még nem látott. Akkor csak tettem valami jót, ami megmenthet a pokoltól. Most erőtlenül, tehetetlenül fekszem az ágyban, semmit sem tehetek az érdekemben.

Zűrzavaros, elszabadultan kóválygó gondolatok. Néha egy-egy tiszta pillanat: az embernek mindig készenlétben kell lenni, nem tudhatja előre, mikor éri utol az ítélet napja. Addig, amíg adódik esélye a jótevésre, sosem szabad elszalasztani. Ne essen nehezére megtenni, de adjon hálát a Mindenhatónak, amiért lehetőséget nyújt neki. Lehet-e, van-e egyáltalán más értelme az életnek, mint hogy jót tégy felebarátodnak…

Érzem, hogy valamivel mintha jobban lennék, mint egy nappal előbb. Még fokozza ezt a kezelőorvosom megjelenése. A Mindenható végtelen kegyelme: az őrzőangyalom megjelenésével tudtomra akarja hozni, hogy noha én nagyon eltávolodtam tőle, mint már megannyiszor az életem nehéz válságaiban, irgalmára ezután is számíthatok.

Hihetetlen, milyen sok olyan dolog történt velem az évek során, amire nem találtam magyarázatot. Az emberi ész az élet legfontosabb kérdéseire nem tud magyarázatot adni, törődtem bele.

Nyugtalanított, hogy még mindig nem tudtam fölállni az ágyból. Szörnyen gyöngének éreztem magam, el-elszunnyadtam. De nem nyugodtam meg, rémálmok, hallucinációk riasztottak föl minduntalan. Később hallottam, hogy doktornőm, az őrzőangyalom se volt nyugodt, fönnállt ugyanis a veszélye, hogy az agyér-elzáródás esetleg megismétlődik, s még súlyosabb következményekkel. Nemegyszer éjjel is fölhívta a kórházat, az ügyeletesnél érdeklődött állapotom felől. Nem is bírta ki egy idős ápolónő (készülődtem már haza), kíváncsian megkérdezte, hát jó, ki vagyok én neki, értetlenül néztem rá, mire ő, hogy hát esküvői koma vagy mi. Kapcsoltam, hogy nyilván a doktornő talán szokatlanul lelkiismeretes gondoskodása csigázta fel kíváncsiságát, megnyugtattam, hogy a lányunk barátnője.

Pár nappal később megkaptam az elbocsátó levelet, s búcsúztunk a doktornőtől.

– Ha neked tudok még segíteni, akkor azt neki, a doktornőnek köszönheted – mondtam súlyosan beteg feleségemnek, majd kezet nyújtottam megköszönve odaadó, áldozatos törődését. Távozóban már arra gondoltam, kinek tartozom örök hálával, amiért megszólított ott, a pokol kapujában állva, adva még egy esélyt, hogy megtehessem, amit ott, tehetetlenül szorongva hiányoltam, ha valakinek szüksége van segítségemre, sose tagadjam meg, de legyek hálás az esélyért, hogy jót tehetek.