Minden bölcsesség...

B. Foky István
Lárvabőrvedlésben

Szaporodunk. A magunk módján, osztódással. A harmatgiliszta életmódlenyomataként, a hozzánk hasonló sejttársulásokat követendő, osztódással szaporodunk, s vagyunk ebben a túlélési folyamatban magasan-születettek a nekünk ajándékozott élet folytonosságát biztosítandó, szinte egyedülálló, akárha tágabb értelemben is gondolkodunk.

Ebbéli észrevételeim fajtám alkalmazkodását illetően, azzal tudhatom alátámasztani, hogy talpam öt ága közvetlenül a Folyó felett, s mint olyan, ujjbegyeim dobhártyáján keresztül jut el tudatomig a magzatvizek háborgása általi JELEN, az itt és mos jelenvagyiságunk, hogy állapotunk a Föld legjámborabb teremtményeként, még mindig a homo sapiens köntösében tudhatjuk fölmutatni, mint anno, és mint jövőbe látnokok.

A Fűzfás-ér felett, a Folyón, a Kék szökőkút peremén ülök, s az alanti lagúnákon érzékeimmel kitapogatom ötszázötvenötös bűvös számjegyünk jegyében, az idei lárvabőrvedlés idején minden idők egyik leghatározottabb embervirágzását. Akárha valamely lélekvesztőről, talán dunai gályáról vagy Fekete-tengeri kelevézről, megannyi emberrajzásos megalkonyodásban, arra keresek feleletet lelki útvesztőimben, magamban, hogy esetleg ama Dante-i mélysötét, a csupa kérdőjel-erdőről, mely irányba és főleg milyen csapáson juthatnék a megismerés birtokába azzal kapcsolatban, hogy semmi nincs veszve, hogy a szürkeállományunk helyén nem csupán egy vacak, több pitvarú tájház dobszózik, és hogy az előbbiekben vázolt tényező fizikális helyén nem a kisagy lüktet annak bizonygatására, hogy a lárvabőrök zsákmány semmi más, mint értéktelen, egyszer volt történet már. Ilyenkor, embervedlés idején, a Folyó tőszomszédságában, valahol a korinthoszi oszlopokkal egy magasságban, a haláltáncot hörgő Korzó lelkét kilehelő nászában bizony benne egy porváros szokott, magyari osztódásának sava-borsa, önmegsemmisítés-dagálya anno 2011. évünk Szent István havának zenitjén; egyadta türelem önmaga oda összpontosul, hogy rálessek, vajon ki viszi által ezen a Folyón szájában a csökk-szerelmet esetleg egy újabb lehetőség reményében, hogy netán nem minden egy puszta lárvabőrvedlés, hogy esetleg azon a bizonyos kérdőjel-erdőn pillanatnyilag is bár pislányi fény fölpillantásában reménykedhet a halandó, az átlényegülés reményképe keretezett. Fajtám-kérész lakáj-szindrómás lárvabőrei szinte áthághatatlan gátat képeznek immár a Vucsedoli Gát-garat tájékán, közvetlenül a Kéri zsombékok végbelén, az aranyeresen, ahol egy ősi szállásterület végkifejlete mindannak a végkifejlet-torzónak, hogy minden, ami szerves, az bomlandó és önképünk szeretkező egyedeinek násztánca inkább visszatekintés, mintsem fölülemelkedés az egyszer volt, hol nem volt kőkemény, kicsinyes, esendő, a remény halálát kuvikoló kövületen.

Talán a reménykedés a végső kérdés megválaszolása lett volna ama kérdés-erdőről, ugyebár? Megfelel mindenre a homokóra-ember tótágasa? Embervirágzás idején mit is takar a lárvabőr? S annak kelendősége? Levetkőzzük valaha, vagy maradunk homlokráncokig merülten a dagványban? Ha igen, mennyiben számít lényegesnek egy esetleges, a végső csöndet előző elszámoltatás? A leghosszabb napunk ez évben, mikor az örök körforgásban talán legkevesebb időnk pazarolódik a test pihentetésére, e legrövidebb éjszakát előzendőn, a Tiszai partok ében Fekete partszakaszán, legalább egy alkalommal kiülöm a halandóság és az emberi semmirevalóság megmutatkozásának idejét, ott is a lárvabőr vedlést. Mert e jelenség egy kocsányos füzek állta kérdőjel-erdőbe vezet s azon legalább csapásnyi fogóddzót találni lenne értelme, s itt lehetne az embervirágzást leginkább a Föld legértelmesebb élőlényének óriásira nőtt miértjeire helyesen vonatkoztatni. Csakhogy, merrefelé? S miközben e gond nyomaszt, egy bizonyos oláh kenéz fia közelg a Fűzfás-ér takarásában a nagy, kék buzgár felé, felém; s mintha egy Szajkó-festmény kerékpárját tolná maga előtt, nagy bajában, hogy merre a harangok, s mikor a sok kirajzó bőrét nem hajlandó vedleni Nándornak újabb védelmében, újabb-kori kiállásához, csupán a harangkötelet akarhatná rángatni mások felett, hogy konduljon értünk is végre az érc, miszerint mi, utó-magasan-születettek végtére is delelőre értünk, szemlátomást.

Jankó szótlanul mellém ül, a Szibinyani, már a porváros porában jobb lábának hüvelykje, s rovátkákat ír, öt rovátkát, százasban, tízesben és egyesben is ez csupán három ötös egymásutánban. Fölérzem, hogy ez bizony egy soha véget nem érő kugliparti első körének összegzése valamely Hunyady-lomtár kellékeként, anno, meg a 2011. életünk, lárvabőr vedléses Szent István hónapi búcsúzkodása jóelőre, be sem várva az Úr Kisasszony havi 11-ik napjának hajnal meghasadtát onnan Galambóc felől, a Gárdos-őrtorony árnyékában. S annak végképlete veszi kezdetét egy örökös embervirágzás reményében napjainkig, hogy a Singidunum-torkolati víztömörülés a lárvabőr-gát tartós pillérén az időt visszafordítja a forrás felé, s a Folyó, az elfolyó, kényszerűségből visszaömlik a tiszta forrás irányába, a lárvabőr meg marad, a kivetkezés halad, de a lárvabőr-gát marad, s rajta pihegni által csőrében a szerelmet a láthatatlan túlnani partra egy dögkeselyű, Ada Kaleh embert próbáló víztükrének mögöttes ködletébe.