Minden bölcsesség...

Jódal Rózsa
Az utolsó percig…

Füst Milánnal kezdem: „Minden, amit én mondani tudok, megcáfolható. Minden, amit mondani tudok, annak alighanem diametrális ellentéte is bizonyítható.” (Ez mind én voltam egykor)

Mostanában újraolvasom Márai Sándor naplóit (is). El-eltűnődöm egy-egy megállapításán, tettén. Pl.: „Negyvenhárom évet éltem eddig. S ha még egyszer ennyi időn át élek? S nyolcvanhat leszek? Többet tudok majd? Boldogabb leszek? Biztosabbat gyanítok Istenről, emberekről, természetről és természetfölöttiről? Nem hiszem: A tapasztaláshoz idő kell, de az idő bizonyos megismerésen túl nem mélyíti a tapasztalást. Egyszerűen öregebb leszek, sem több, sem kevesebb.” S egy másik naplóbejegyzése: „Jövőnk nincs, az élet teljes, nem is várok mást, mint békés elmenést. A testi és szellemi kopási tünetek mindennaposak. Néha mintha már emlékeznék magamra.” Felhorkanok, s kapkodva keresek valami mást, vigasztalóbbat. A hajdanában csúfos véget ért Török Sophie egy még bizakodó versrészlete jut az eszembe: „Valamit még kellene tenni az életemmel, még / nem volna szabad megnyugodni, s ülni / tétlenül a napban – mint elkészült kancsó / az ötvös asztalán: végérvényesen és / menthetetlenül befejezett!” (Asszony a karosszékben) Később Reviczky Gyula sorai rémlenek fel: „Számlálgatom, találgatom, / Hogy hány hetem vagy hány napom / Van hátra még… / Irgalmas ég, / Esdek, ne légy fukar nagyon.” (Számlálgatom) Érdekes, nem félek a haláltól. Néha arra gondolok, ha itt most azonnal összeroskadnék, s nem kelnék fel többé, nem is bánnám. Már egy ideje valami mély nyugalom fészkelt meg bennem. Vagy csak fásultság? Életuntság? Csalódott sértettség? Letargia? Aztán arra gondolok, mennyi „elvarratlan szál” van még az életemben, mennyi el nem végzett munka, mennyi kötelesség vár még rám… Ezeket még el szeretném – el kell végeznem. Úgy elmenni, hogy mindent rendbetettem magam körül, minden feladatnak eleget tettem. Van, amit más nem végezne, és nem is végezhet el helyettem. Más is eszembe jut. Például az, hogy túl későn jutottam egy kis lélegzethez. Valahogy minden túl későn, relatív későn történt meg velem, bennem, értem. Nagyon meg kell hát szaporáznom a lépteimet, hogy mielőtt a kör végleg bezárul körülöttem, még véghezvigyek néhány hasznos (?) és fontos (?) dolgot. Legalább valamit ebből a zagyva és harsogó tömkelegből, amely, néha úgy érzem, elborít. Mennyi téma, feljegyzés, vázlat, megkezdett, és be nem fejezett novella, mese, regény, hangjáték, színmű várja végleges kidolgozását az íróasztalomon, a fiókjaimban, a lüktető, lassan elfáradó, ki-kihagyó fejemben. Még annyi mindent szeretnék elmondani, megírni, továbbadni. A saját keserves tapasztalataimból. A megöröklött, a véremben, a génjeimben magammal hurcolt örökségből. Az utánam következőknek? A nagybetűs Utókornak és Ifjú Nemzedéknek? Persze, hogy fellengzősen és igaz, hogy nagyképűen hangzik, de nem is a megnevezés a fontos. „De hát mi az, ami valóban fontos? És kinek mi? És mikor, és mennyi belőle?” kérdem néha. Nietzsche Zarathustrája, megtörve tíz éves önkéntes magányát, a napfényre kilépve, imígyen szóla: „Ajándékozni szeretnék, osztogatni, mígnem az emberek bölcsei balgaságukban, szegényei meg bőségükben ismét kedvüket lelhetik.” (Így szólott Zarathustra) Ugyan mit tudnék én adni, s kinek? Hisz, mondanátok, voltaképpen semmim sincs. S igazatok lenne. De, el se hiszitek, mennyi magányos, szeretetre, segítségre, vagy csak jó szóra váró ember van körülöttünk! Amikor felhívom azokat, akik már a lakásukat is csak ritkán, vagy már egyáltalán nem tudják elhagyni, úgy kapaszkodnak a szavaimba, a hangomba, mint valami végső mentsvárba. Sokszor talán nem is az én szavamra kíváncsiak… hanem a magukéra. Csak árad, egyre árad belőlük a mondanivaló. Mint megáradt, zsilipje szakadt folyó zavaros vizét zúdítják rám lassan kihunyó életük bennük rekedt kincseit. Elmondani… Kibeszélni… Elpanaszolni… Kikiabálni… Az autóbusz-állomásokon… várótermekben… az utcán… parkok félreeső padjain… vadidegenek ragadják meg a karom, s csak mondják, mondják. Meghallgatni. Tanácsot adni? Csak helybenhagyni? Megírni. Megírni, s nyomot hagyni magunk után. A múlt. S a jelen, „teljes szépségében” és bonyolult, lézeres, Internet-függő, génmódosított, klónozott mutánsoktól hemzsegő, meg-megújuló földrengésekről, árvizekről, tűzvészekről, terroristákról, próba-atomrobbantásokról, újabb-kori ismeretlen járványokról, ember- és népirtásokról elhíresült sokoldalúságában. Hetvenegy év nagy idő. S micsoda idők! Hisz: „Oly korban éltem én e földön, / mikor az ember úgy elaljasult, / hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra, /s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg, / befonták életét vad kényszerképzetek. // Oly korban éltem én e földön, / mikor besúgni érdem volt s a gyilkos, / az áruló, a rabló volt a hős, – / s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest, / már azt is gyűlölték, akár a pestisest.” (Radnóti: Töredék) Bizony-bizony, mondom néktek – és magamnak – hálásak lehetünk/ lehetnénk a Sorsnak, hogy van/lesz mit megírnunk. Holtomiglan, holtodiglan.

-------------------------

Ma egész nap szédülök. Reggel, hazulról elmenet, el is estem. Fejjel előre. Akárcsak sok évvel ezelőtt, mielőtt gyógyszer szedésére adtam volna a fejemet. Mindig fejjel előre. Akkor régen, a virágágyásba zuhanva, tele lett anyafölddel a szám. Most csak felkeltem a betonjárdáról, láttamoztam a két dináros nagyságú, enyhén vérző „plezúrt” a jobb térdem alatt és folytattam az utamat. Csak a harisnyámat sajnáltam, amelyen egyszerre kezdtek a szemek lefelé és felfelé szaladni. Olyan volt ez az esés, mint valami felelet a hányaveti (?), elfogadó (?) halálvárásomra. „De nem!” próbálom magammal tisztázni a kérdést. Még nem tartok ott, ahol szegény Márai 1989. január 15-i utolsó apró, de még mindig egyenes sorú bolhabetűinek bejegyzésekor: „Várom a behívót, nem sürgetem, de nem is halogatom. Itt az ideje.” Nem, nem hiszem, hogy itt lenne még az ideje. Még nem. Hazaérve sütöttem egy tepsi meggyes pitét, megírtam egy e-mailt az édesanyámról szóló dokumentumfilm magyar nyelvű feliratozása ügyében, ugyancsak villámpostán elküldtem Kolozsvárra mesém időközben valamicskét kibővített változatát, megöntöztem a cserepes virágaimat, némi törlések árán igyekeztem véglegesíteni legutóbbi kéziratomat, kivasaltam egy halom férfiinget, majd a heverőn elfészkelődve folytattam Katia Mann Megíratlan emlékeim c. emlékezéseinek (újra)olvasását, a férjem által erősen rosszalt szokásom szerint aláhúzogatva a nekem tetsző (újabb) sorokat. Mindig a reveláció erejével hat egy eleddig felfedezetlen, szürkének tartott részlet hirtelen felszikrázása. „Psszt! Az öreg Fontane azt mondta: Amíg él az ember, élnie kell, és én most ezt próbálom tenni, a magam módján” nyilatkozta az akkor kilencven esztendős, szellemileg még ugyancsak friss, sőt csipkelődésre, odamondogatásra is kész éles eszű hölgy. Nos, én is ezt szeretném tenni. Az utolsó percig…