Minden bölcsesség...
Minden bölcsesség…
A zEtna ezen összeállítása 70+-os szerzők körét szólaltatja meg. „A tematikus blokk témája nincs szigorúan meghatározva, mégis: egyfajta bölcseleti miniesszékre gondoltunk, a »végső« kérdéseket megcélzó merengő-meditatív kutakodásra, a szövegek pedig – azokat együtt olvasva – az élet- és írói pályán szerzett tapasztalatok összegzését kínálnák az olvasónak. Kísérlet lehet ez persze egyben az önvizsgálódásra, meg a dolgok és dolgaink elrendezésére is.” (Részlet a Sinkovits Péter felhívásából)
Gondolatindítóként a szerkesztő a felvidéki Gál Sándor két naplóbejegyzését idézi, illetve egy rövid Márai-részletet.
A konyhában ülök és hallgatom ahogy az óra percegi a másodperceket. A mért, vagy mérhető időt. Sokat gondolkodtam és írtam az elmúlt évtizedekben az időről. Próbáltam közelíteni hozzá több oldalról. Ám arra az egyszerű kérdésre, hogy mi az idő lényege – nincs elfogadható válaszom. Az az egységes rendszer, amit az időről az ember megalkotott és használ, csupán az emberi – földi – dimenziókban érvényes. Mert például a mi naprendszerünkön kívül mit kezdhetünk egy másodpercünkkel, vagy egy napunkkal?! Ami nekünk szinte örökkévalóságnak tűnik, a mindenség terein jelölhetetlen, s így használhatatlan is. Ha ez így van, akkor miért bír olyan jelentőséggel, ahogy mi ezt megéljük? S miért tartjuk számon, ha igazából se haszna, se értelme nincs?! (Gál Sándor)
*
Valamikor réges-régen írtam le, hogy gondolkodni annyit jelent, mint lázadni. Mostanában ez a vélekedés mintha kezdene megváltozni bennem. Mégpedig oly módon, hogy mindenkori gondolkodás a (ma, most) nyugalom megtalálásának és megtartásának a lehetősége. A változás feltehetően azzal az élettapasztalattal hozható összefüggésbe, amely egy meghatározott életkoron túl jelenik meg az emberben. Amikor már nem a változtatást hozó lázadásé a szerep, hanem a megélt ismeretek birtoklásáé és következetes használatáé. Azonban ha jobban belegondolok, lehetséges, hogy ez a legnagyobb lázadása öregségemnek!
Megtartani minden megtarthatót, amíg lehet, s ahogy lehet.
Hát igen! Megint csodásan rám esteledett... (Gál Sándor)
*
Mind öregek leszünk, a pince tulajdonosa és a vendégei, irodalomról csak akkor esik szó közöttünk, ha legalább ezer éves, s borról csak akkor, ha legalább öt éves. Nem akarunk már bosszút és elfeledtük azokat is, kiknek egykor meg akartunk megbocsátani. A tájat nézzük, kortyoljuk a bort, s óvatosan ejtjük a magyar szavakat, melyek egyidősek e tájjal. A bor nem bírja a beszédes vendéget, ez régi tapasztalás, s a beszédes vendég, akinek még fontos mindenféle világi hiúság, nem bírja a bort. Ennek a pillanatnak élek, amit addig csinálok még, csak előkészület, magam sem tartom sokra. Mind bölcsek leszünk, s az első pohárból a földre is loccsantunk egy kortyot, nagyon régi áldozati szokás szerint. Mikor az első csillag feljön, kulcsra csukjuk a pince vasajtaját, s rövid botra támaszkodva megyünk haza. Az éjszaka hűvös már, a társaság árnyalakjait elnyeli az októberi este varázslata. Éltünk, nem éltünk, kinek fontos igazán? Bölcsek leszünk, mint a bor, melyet ittunk, s vállvonogatva beszélünk az utókor ítéletéről. Mert minden bölcsesség alja, melyet a magyar hazai borból és műveltségből tanult, ennyi: szeretni kell az életet, s nem kell törődni a világ ítéletével. Minden más hiúság. (Márai Sándor)