Dobzseiáda
Nagy Abonyi Árpád
Angyalok szárnya

Kocsmaasztal, rajta a vacsora romjai, üres és félig üres üvegek, poharak, szemlátomást ittas állapotok.

BEATRIX: Aranyszínűt, metalicot, Johann mester, nekem az dukál!

JOHANN: Felséged, ha mondja. Csakhogy aranyszín kerékpár egy volt, s ami volt, már elvitték. De itt ez a szép fehér, akár az angyalok szárnya!

BEATRIX: Hogyhogy elvitték?! A fejeddel játszol, tudod-e?!

JOHANN: De van itt egy szép piros is, akár a vér!

BEATRIX: Akár a vér? Kerékmester Johann, kerékbe törve végzed, s az lesz a te utolsó bicajod!

JOHANN: De a nyereg, a nyereg! Olyan kényelmes, úgy simul, úgy ruganyoz!

BEATRIX: Ámít, kábít szavad szemtelen! Csengőt is akarok, kicsit és hangosat! Aranyból legyen, s benne a nagy „C” gravírozva!

JOHANN: Csengetni felség a szív csenget. Persze, ha van miért.

Beatrix ekkor teletölti a poharakat .

JOHANN: Minden csengőn a varos címere van; kecsege, kulcs, kalász.

BEATRIX: Kecsege, kulcs, kalász, pihhh! Gondom, bajom elég, ne fárassz! Kerékpár kell, aranyból, mi ringat, s bútól, bajtól messze visz!

JOHANN: Miért, hová felség,?

BEATRIX: Nem vagyok felség! Az ország szétesett, te balga! Mit jó uram teremtett, mind az ördögé lett.

Letöröl néhány könnycseppet .

BEATRIX: Ez az őrült Dobzse kikészít! Mindig csak ezt hallom: Dobsze, dobzse, dobzse!!!

JOHANN: No de felség, hiszen ő adta városunknak rangját!

BEATRIX: Adta, nem adta, szörnyethalok, ha még egyszer meglátom!

Ekkor kivágódik a kocsmaajtó, s belep Dobzse, poros ruhában, néhány udvaronc társaságában. Aranyszínű biciklit tol maga mellett.

DOBZSE: Adjon a jó isten! Nini, hát kit látnak szemei!?

Beatrix az asztalra borul.
Dobzse hangosan röhög, s a kerékpár csengőjével csenget, csenget, csenget.