Fehér füvek
Balázs Attila
Disznóhólyag & Euroleague*

Nálunk a foci mindig nagy becsben volt. Anyai nagyapám, az a pálinka- és borimádó tanyasi ember mesélte, hogy ha sapkával vagy emberfejjel nem is labdázott soha, ellenben a disznó hólyagjával igen. Merthogy azt igen sokat rugdosták gyerekkorában, sőt legénykorában is. Amikor is hátul a legelőn egy-egy ilyen hólyag körül hóban-vízben összesereglett a két rivális falu egymásra kifent férfinépe. Elhangzott a sípszó (gyakorta lövés helyettesítette), aztán hajrá, aggyneki! Tavaszidőben a békésen legelésző birkák ijedtére, netán a rémületükben cigányútra kérődző tehenek szenvedésére. Árkon-bokron át kergették a lasztit, nyáridőben holmi gombolyagot. Főképp egymást püfölve, valamiféle kezdetekre visszanéző labdarúgás és karmolósdi gyanánt. Ama távoli időket idézve, amikor a ködös Albionban még nem vált ketté rögbi és foci, és ez az oltári dulakodás természetszerűen magában foglalta mind a birkózás, mind az ökölvívás elemeit.

A dolog kés nélkül is vérre ment, s az a falu győzött, amelyiknek deli legényei tovább állták a sarat. Törött lábbal, bőrcsonkon fityegő bajusszal, letépett füllel és kinyomott szemmel aztán fáradtan, de megdicsőülten, valóságos hősként meg lehetett pihenni az elején szurkoló, később rendre sopánkodó, síró-rívó anyák, feleségek és menyecskék ölelő karjaiban. A legnagyobb heti izgalom!

Ez volt hát a nagyon régi idők focija számomra, legalábbis lenn, a Délvidéken. Az új idők focija némelyest más. És az se egészen mindegy, hogy éppen írják, vagy éppen játsszák. És ha éppen írók kergetik a labdát? Amúgy amatőr alapon? Jelenleg ezt Írók Ligájának nevezik Európában, azaz Writer's League-nek. Már többfelé megrendezték, s a magyar íróválogatott rendre bronzéremmel jön ki belőle. Arányában tehát sokkal sikeresebben boldogul a jelen magyar profi labdarúgásánál e lelkes csapatocska. És összemérhetetlenül technikásabban játszik, mint egykor tették a mi kis falunkban. Mint ahogy non-profit focista, többségében már nem is annyira viruló legényeitől elvárnánk. Startban elvárhatnánk.

Kerüljük a nagy szavakat, de ha arra gondolunk, hogy például az egyik, máris szinte szokásosnak tűnő ellenfél, az olasz, olyan világhírű és visszhangú írócsillaggal rendelkezik, mint Alessandro Barrico, és ez az ember látja, mi magyarok milyen jól kavarunk a nemzetközi porondon, és ettől ámulatba esik, máris mondhatni, hogy az írócsapat többet tesz a reménybeli magyar fociért, mint teszik jelen pillanatban a nagyok. És akkor kérdem még én: futballista kollégáiktól az írók mikor kapják vissza ezt az önzetlen segítséget?

San Casciano, Bécs, Berlin, Bréma, mi volt még? Legutóbb Firenze, ami az euroligát illeti, „Florenc” eredményezett újabb bronz kupát, összesen a harmadikat – a Fiorentina „B” pályáján. Rosszmájúak szerint mindössze négy csapat közül harmadik a magyar. De hát kérem, odáig is el kell jutni, utána pedig nem kis feladat: a pixisben benn is maradni. Hovatovább olyan kiemelkedő kollégával rendelkezni, akit az egyik torna legjobb labdarúgójává választanak. Név szerint Gyurgyák Jánossal. De ideírom a Firenzében szereplő többi hősünk nevét is. Tehát a firenzei csapat további tagjai (rendre csupa Dávid): Sziráki, Kukorelly, Garaczi, M. Nagy, Ágoston, Kőrösi, Burger, Wirth, Farkas, Szabó, Sajó, Mélyi, Sári, Takáts és Balázs. Nem utolsósorban Zilahy mint szervező és utóbb egyik gólszerző.

A bronzhoz most az angolokat kellett megverni. Márpedig az angolt megverni? Régóta tudjuk, hogy az nem semmi. Hogy arra emlékezni lehet. Minimum addig, amíg világ a világ. Hajrá, magyarok!

* Egy kis sportújságírás?
Na, deres már a határ, vagy mi. Eléggé sok fehér
Hajszál rúgott itt bõrbe, amirõl én beszélek. Így is vehetõ.
Meg van olyan is, akinek meg haja sincs. No, ki ez a kimagasló képességű férfiú?
Látható a mellékelt fotón... (B. A.)