Fehér füvek
Balogh István
Fehér foltjaink

Dudás Antal emlékének

A festő, hamvasfejű ősbölénye fajtájának, önkezével rakta meg a garázs falát, a tető alatt pedig létrehozta megálmodott műtermét, hatalmas ablakokkal keletre és nyugatra. Így engedte a porta fekvése. Jó lett volna északi ablak, merengett a festő, de a színek szebbek keletről és nyugatról. Én ámultam kezemunkáján, szinte templomban éreztem magam, amikor először invitált kanizsai cserepek alá. Akkor még alakulóban volt minden. Csak elképzelésről, inkább álmairól mesélt nekem ecsetek avatott kezelője, de a hosszú ősz után, karácsony felé már a berendezett rezidenciába kalauzolt engem.

Az ablakokon fehér függönyök.

– Nagyanyámtól maradt ránk e csodás kincs, de azt hiszem, ő is örökölte, déd-, vagy ükmamám hozománya lehetett a függöny. Magában mintás, slingelt, bezdáni takácsok munkája, ez biztos, bácskertesi legények és lányok dalolhattak körülötte, amikor ősanyám kincseit szekérre rakták és ősapám házába telepítették.

Csak figyelem barátom csillogó szemeit, metanyelve többet kommunikál, mint beszéde.

Aztán félrehúzza a függönyt.

– Télre ágyazott kertjét látom, gyümölcsfákat fehér ruhában. Menyasszonyok lennének? Bemeszeltem őket –, mondja a festő – szeretem a rendet magam körül.

– Annakidején marhaganéval kenték be a gyümölcsfák törzsét, – mondom.
– A hangyák menekültek a marhaganétól és nem hordták fel a tetveket az ágakra.

– Bácskertesen meszeltek, és gyönyörűk a fehér fatörzsek.

Hatalmas mappát vesz maga elé, kutatni kezd benne.

– Te ismerted a Hangya Bandit?

– Én nem ismertem a Hangya Bandit – válaszolom gépiesen. – Ismerem stílusát, láttam zentai és szabadkai képeit. Számomra legérdekesebb képe a komám nappalijának falán lóg. Ha ritkán nála járok, mindig megcsodálom. Aztán emlékszem grafikáira a Magyar Szóból, tankönyvekből.

– Hangya Bandi rajzát keresem, no, meg is van, itt van, nézd! Bemeszelik a fák törzsét ősszel, ezen a rajzon is látszik. Ezt a rajzot Újvidéken szereztem, Bandi adta nekem.

– Ez az alkotás valamely tankönyvem borítója lehetett. És tavaszi kerti munkákat ábrázol.

Festő barátom nézése szúr, az ablakra mutat, behúzza az ősi függönyt.

– A fehér függöny mögött a csoda van.

– Ha félrehúzzuk?

– Ha félrehúzzuk, akkor ősz van, karácsony felé. Hó nem esett még, szomorú a palicsi kertem.

Szürke felhők mögül kitör a nap, rikkant a kert, szikráznak a meszelt fatörzsek.

– Hangya Bandi zöldet szaggatott szét a rajzán, a hangsúly a fehér fatörzseken és a zöld felületek közötti fehér foltokon van.

– A fehér az ősz? – hitetlenkedem.

Végighúzza barátom bozontos, hamvas haján hatalmas tenyerét.

– A fehér az ősz, bizony az, az én ősz hajam, olyan, mint a deres fű odalent, olyan, mint az elsavósodott szemem. Hol van a régi fénye, mondd, ó, hol?

Kitárja az ablakot, a betóduló légmozgás meglebegteti a fehér függönyt.

– Nézd, csillog a dér a fűszálakon, és mindegyikben ott a nap. Nap-ikrek milliomszám. Ha kihúzom a fehér függönyt, mögötte ott az álmom, ha kinyitom az ablakot, megvalósul minden álmom.

Kinyálazza a Hangya Bandi-rajzot a mappából, neked adom, mondja, emlékére ennek a napnak.

– Őrizd meg Hangya Bandi fehér foltjait!

– Megőrzöm őket, meg én, amíg világ a világ.

Összeszorítja a szemét, úgy szemléli a rajzot.

– Az igazi alkotás a megnemrajzolt, a megnemfestett felület, de ezt ne áruld el soha senkinek!

2006. december 24.