Szalai Andor
Pillanatok

Ültem a vonatállomáson, és úrrá lett rajtam a megszokott izgatottság, az „érkezik-e?”, „elment-e már?”, „lekésem-e?”, meg az ilyesmi, ami elkísér, ha megérkeztem, céltól függetlenül. És hiába volt rengeteg időm, csak nem hagyta magát az érzés elhessegetni, tehát betértem a büfébe egy keserűre. A pincér gyors volt, meglepett, hogy nem kellett várnom, de azért duplát kértem, hogy később se kelljen. Kiültem, egy ideig hallgattam egy kopasz és saját magának nagyon is bennfentesnek tűnő alak politikai témájú hadoválását egy vasutasnak. Valahonnan zene szűrődött, majd egy pici csend lett, és elindult egy régi-régi dal, amely összekeveredett az ital ízével, és léggömbbé tett egy pillanatra, majd visszaengedett. Nyugodtan szemlélődtem tovább, eltűnt a megszokott álmosság, az újabban már otthonos érzésnek mondható, vissza-visszatérő lehangoltság, és persze az érkezők, vagy az induló vonat miatti feszültség is.

Egy apa érkezett négyéves-forma szőke fiával, az apa a fellegekben járt, csak úgy kiabált róla a feszültség. A fiú érdeklődött, rákérdezett a síneken lévő ciszterna úticéljára, tartalmára, hogy most vajon üres-e, meg arra, hogy mikor mennek majd tengerre. Az apa röviden válaszolt, nekem hiányzott az a meseszerű körítés, melybe mindig belefér egy rejtett tanúlság, mely talán egyszer majd előbukkan a már nagyobbá cseperedett fiú gondolatai közül, és segít neki dönteni. Azután a fiú rákérdezett, hogy mikor mennek haza, az apa meglepődött, tudta, hogy fia egyébként szereti a vonatokat, és azt mondta „nem sokára”, ami persze egy négyévesnek nem jelent semmit. Főleg akkor, ha már sokszor hallotta. A következő kérdésnél elmentek, majd néhány perc múlva visszajöttek.
– De miért nem ad pénzt a bankautomata?
– Azért mert még nem utalták át, azt mondta a bácsi...
Ismét nézelődtek egy ideig, most már a fiú is csendben volt, csak a hosszú, kék szerelvény láttán kérdezett rá, hogy ez a tengerre megy?
Azután ismét elmentek, majd amikor visszajöttek, új kérdések és újabb tömör válaszok következtek, meg a szokásos „nem sokára”. És azután már nem hallottam őket az induló szerelvénytől, csak az arcukról sugárzott a szomorúság, amely lassan elnyomta a fiú egyébként természetes türelmetlenségét is. A férfi elővette a mobilját, és valami rövidet és olyasmit mondott bele, hogy „még nem”, legalábbis ezt mondta az arca. A fiú nem kérdezett semmit. Elmentek ismét, bele az alkonyatba, a további kétségekbe.

Azután egy kócos alak érkezett, nem messze tőlem foglalt helyet, ahogy ránéztem, önkéntelenül elrejtette kirepedezett, festékes kezeit. Feszült volt, a beérkező vonatról adott tájékoztatás után elővette kopott mobilját, az órát nézte rajta, majd elkezdett SMS-eket küldözgetni, meg fogadni, meg néha felpattanni, és megnézni, hogy távolról látja-e már a beérkező szerelvényt. Ahogy visszafelé jött, megfigyeltem az arcát: valóságos lövészárkokat láttam a szemei alatt, haja összeregadva, szemei félig nyitva az álmosságtól. Lehet, hogy első pillantásra alkoholistának is tűnne, kezdeti stádiumban, de a szemei értelmes gondolatokról beszélnek. Lemondásról. Két irányba tekint: az érkező vonat irányába, majd a másik irányba, de csak egy pillanatra, majd elfordítja a fejét, és a mobilját nézi, valószínűleg az épp érkezett üzenetetet, de már nem válaszol rá. Leül, sóhajt egyet, sokáig ír, majd elküldi, sóhajt még egyet, felkel, és fel-alá jár a peronon. A kósza gondolatoknak már nyoma sincs az arcán, tudatosan feszülten várakozik, majd integet, amikor megpillant valakit a hosszú ablaksor egyikében.

És itt egy fiatalember kockás ingben, a vállára dobott kabátjával, útitáskával, láthatóan kisírt szemmel. Ő száll le utolsónak a vonatról, lehajtott fejjel baktat, pontosabban vonszolja magát a kijárat felé, majd eltűnik.

Kint meg egy bicajos, hosszú, vastag inget viselő alak tekint egy irányba, majd átmegy az úton, cigarettát vesz, rágyújt, és ismét csak figyel, vár valakit. Előveszi telefonját, üzenetet kezd írni, inkább telefonál, megnyugtató hangon beszél, majd elteszi a telefont, mélyen a zsebébe. És már nem kell tovább várnia: megérkezik egy vörös, rövidre nyírt hajú nő, ugyancsak bicajjal, kicsit tanakodnak, és elindulnak. Az alak lopva körülpillant az állomás előtti tömegen, nem lát ismerős arcot, nyugodtan a nő után indul.

Az apa már viszi kisfiát, aki arra panaszkodott, hogy nagyon kifáradt. Ha nem is tűnt úgy, több órát sétáltak a városban, mire fel tudták venni azt a nevetséges összeget, amely most az egész háztartás teljes vagyona volt. A pattogatott kukorica zacskóját már eldobták, az apa néha letette a fiát, hogy megpihenjen, majd azt mondta neki, hogy a következő sarkon ismét felveszi. Néha felcsengett a telefon a zsebében, nem vette elő, csak baktattak a sötét utcákon, csendesen, nem figyelve az arcokat, a házakat.

Olyan hihetetlen volt, hogy itt van, mesél magáról, és mosolyog. Most már akkor is mosolyog, amikor zavarban van, akkor is, ha feszült, csak kisebb jeleit tanúsítja, de a szemei mindig ragyognak. És a szavai közt ott a törődés, az emberség, a megértés képessége és készsége. És mindegy volt, hogy nem szabad megfogni a kezét, megérinteni gyönyörű ujjait, csak rakosgatni lehet több mint egy évtized mozaikképeit, és ellopni a pillanatokat a hétköznapjaiból. És olyan életteli most itt, ahogy mesél, és ahogy meghallgatja, és ahogy mindig a legjobb tanácsot adja, és ahogy elmond magáról is valamit, és még mindig titokzatos, de varázslatosan titokzatos – egy érett nő ül itt az egykori diáklány helyett, a régi helyen, már új környezetben, akit már megtáncoltatott az élet, és akinek a viharos idők alatt nem fogyott el a bizalma, sem pedig az önbizalma, és aki tervez, és a holnapnak is tud élni, és nevetni, tiszta szívből nevetni és huncut kérdéseket feltenni, sejtelmes pillantással, amely sohasem fog megváltozni.
És azután, míg kezét simogatta, tudta, csak nem látta, hogy most a szemeiből melegség árad, és az a kimondhatatlan szépség, amelyet nem szabad látnia, mert megtévesztené, elvakítaná. És ismét ahhoz a gyönyörű kézhez érintette az arcát, melyről csak álmodott rengeteget, és melynek könnyed mozdulatai emlékeiben maradtak és maradnak örökre. Nem hitt az érintésnek, rengeteg időt felemésztett már a reménytelen várakozás, hihetetlen, hogy most ennyire közel van, és meg lehet érinteni. És el kellett menni, és ismét csak az utca az övéké, és ő ül a kormánynál, mint abban az álomban, és vezet, ahová csak akar, mert vele elmenne a pokolba is nyugodtan. És minden olyan rendben van, nem zavarja a hideg, a zúgás a fejében, mert minden olyan természetes, ő vezet, itt van, tényleg itt van, és egész biztosan rendben lesz minden. És amikor kiszállt, átölelte, megsimogatta haját, és nagyon boldog lett egy pillanatra, és el sem hitte igazán, majd gyorsan megfordult, és elköszönt, mert érezte, hogy itt a határ, amelyet nem szabad átlépni. És most ismét jönnek a hétköznapok és a várakozás, de már egy új életben. És majd eljön az álom is, leereszkedik nagy hirtelen, míg mobiltelefonját szorítja arcához, melyen még olvasható az üzenet:

és hogyha eljön az éjszaka és elrepül álmod
tekints ki ablakodon és ha látod
hogy levelekkel játszik a szél és fagyot hoz
ott várok Rád ismét és reményt hoz
selymes kezed érintése
titokzatos mosolyod

– állt a telefonon, amelyre lepillantottam, és amelyet ismét zsebébe süllyesztett a kócos hajú férfi, majd átvette másik kezébe az utazótáskát, és utolérte a szőke kislányt, aki nem csak napbarnított lett távollétében, hanem már másként is beszélt. Három hét alatt. Csak nézte a fiút és a kislányt, akik várták, hogy hazaérjenek. És vidáman kérdezgettek akkor is, amikor meglátták, hogy gerendák tartják fal helyett a tetőt, vagy azt, hogy az udvarban most nem lehet játszani, mert szöges deszkákkal van tele. Nem hiányolták az ajtókat, melyek helyett tátongó üresség fogadta őket, és nem rohangáltak az üres vagy éppen törmelékkel teli szobákban, hanem beérték a pokrócnyi hellyel, amelyen biztonságban voltak. Most még sütött a nap, felmelegítette, amíg kialudta az elmúlt napok hajnalig tartó munkáit, de érezte, hogy jön az erőt elszippantó hideg, és a reménytelen fáradtság, amely akkor köszönt majd rá, amikor nem tud egy szobán se átmenni anélkül, hogy látná, hogy még mennyi munka kell a befejezéséhez. És szőtték tovább a terveket, hogy ablakok meg közfalak, de a férfi már nem hitt a már két éve folyó tervezgetésben, sem pedig abban, hogy be tudják fejezni ezt a házat, mely közéjük és gyermekeik közé állt, és ami miatt ismét jönnek majd a szűkös idők, és amiből nem tudnak megszökni, és ami fáradtan, sebesülten áll és vár sorsára. Csak nézte a távolban készült képeket, melyekről sugárzott a két gyermek öröme, majd abbahagyta, mert rájött, hogy számukra véget ért az álom, és jön a feszültség, a hiány, a kérdés, hogy apa, mikor?, és az a kegyetlen vállvonás, amely valójában azt jelenti: nem tudom, lehet, hogy soha, és visszaemlékezett arra is, hogy amikor a fiától megkérdezték, hogy mit csinált a nyáron, még a tenger előtt, azt mondta: nem is volt nyár, mert tényleg nem volt egy békés hétvége, egy kirándulás sem, és ki tudja, mikor lesz, és mikor lesz gondtalan focizás majd ismét.

Hitetlenkedve nézte a kockásinges fiatalember a gyászjelentést a szomszéd bácsi kapuján. Ő és a felesége olyan természetesen jelen voltak az utca életében, és az nem létezik, hogy valamelyikük nem köszön rá reggel, vagy nincs egy kérdése, hogy hogy vannak a gyerekek, rendbe jött-e már, ha beteg volt...
Nem sírt a szomszéd, csak azt mondta: „hát akkor nem lesz, aki majd bemeszeli a hátsó falat”, a fiatalember meg önkéntelenül hozzátette: „meg aki segít eltenni a befőttet, meg aki nagymama a nagymama helyett is”. De még most is önkéntelenül kereste a szomszéd nénit a nyári konyhában, pedig már egy hónapja küzdött betegségével, csendben, ott, ahol nem látták és nem hallották. És a fiatalember tudta, hogy alul fog maradni, hogy a tumor mindig erősebb, és mindig kivárja a megfelelő alkalmat, és alattomosan tér vissza. Már napok óta nem mert benyitni, korábban jó hírt hallott a szomszédasszonyról, de a felkelést és utcai sétát kegyetlen visszaesés követte, és amikor vidáman kérdezte a szomszédot, hogy ugye jobban lett-e a szomszéd néni, csak annyit mondott: nem. És jövőre lett volna az ötven éves házassági évfordulójuk. Ő még nem is élt annyit, mint ez a két ember együtt, mélyről jövő, igaz szeretetben és egyetértésben, elválaszthatatlanul. És nem sírt a szomszéd, csak azt kérdezte, hol itt az igazság. És a fiatalember azt mondta, hogy ez egy gyönyörű élet volt, és sokan nem tudják, milyen is egy ilyen élet. És azt is mondta, hogy senki sem tudja, mi vár majd bennünket egyszer a halál után, de biztos, hogy egy ilyen ember életéhez méltóan nyugszik majd. És mit csinál most ez a bácsi, akinek a ház minden sarka tele van emlékkel? És hogy tud majd élni életének másik fele nélkül és miért fog majd ő felébredni reggel? És tudja-e, hogy mennyit jelent az embereknek, gyermekeknek, unokáknak, akiknek már csak egy ilyen nagyszülője maradt? Komor volt a bácsi, nem sírt, és nem is tudta igazán tudomásul venni, hogy vége, mert nem lehetett elhinni. Majd a temetés bizonyítja, a sok virág, a búcsúztató, a fejfa, és a halott kedves nyugodt arca. És onnan is haza kell majd jönni. És az ő tudatával majd fel kell kelni a következő reggel, rá kell ébredni, hogy a kedves már nincs itt, és nem jön haza többet, és el kell indulni az új, reménytelen napba.
És el kellene mondani a szomszédnak, hogy most sokat megtanult tőlük az életről, még többet, mint amikor a műtétre várt, és visszatekintett az addigi életére, és eszébe jutott mindaz, akinek egy köszönettel, egy bocsánatkéréssel tartozott, és valaki, akinek még egyszer meg kellene fogni a kezét, azután nyugodtan továbbmenni az ismeretlenbe. Rájött, hogy egy élet nem visel el több sorsot, hogy nincs idő eltévedni az útról, és balgán belesodródni egy jelenbe, amit el lehet ugyan viselni, de nincs értelme folytatni. És hogy csak megőrizhető pillanatai vannak, és egy olyan holnapja, amit már előre el lehet feledni, és hogy tévedett, amikor azt hitte, hogy pár pillanat elég egy életre, és hogy néhány kedves szó áthidal egy szakadékot két élet között, amelyek teljesen más pályán mozognak...

És csak ültem tovább az állomáson, és csak múlt, múlt az idő, és rá kellett jönnöm, hogy nem indultam el, és nem érkeztem meg, csak várakoztam és csak kutattam a végtelen sínek láthatatlan úticélját. Már régen vége lett a dalnak, annak a régi, százszor végighallgatott dalnak, és csend lett, hogy új dalok születhessenek, és sötét is lett, hogy láthatóvá váljanak a fények, és vége lett az örökké folytatódó filmnek.
Mindenki hazament saját életébe, és azt kívántam mindannyiuknak, hogy kapjanak az élettől egy pillanatot, amely egyszerűen letörli a hiába felhalmozott éveket, és hogy álljanak a jelenben egy pillanatra előítéletek, múlt nélkül, és induljanak el egy tetszőleges irányba, önmagukból, önmaguktól.

2007. október 25-30.