Szalai Andor
Boldogság-gyár

Egy éve dolgozom a Boldogság-gyárban. Régebben más volt a neve, de azután az általunk ráragasztott gúnynévre változtatták, mert kiderült, hogy klienseink és leendő ügyfeleink is szívesebben fogadták ezt az új elnevezést. Csodálkoztam rajta, hogy bevették.
Tehát mi gyártjuk a boldogságot, mégpedig a virtuális térben. Én vagyok az egyike a ki tudja hány rajzolónak, aki ki tudja kinek vetíti ki a térbe a vágyait, elképzelt világait és szituációit. Reggelenként, amikor érezhetően dagadtak és vörösek a szemeim, szinte már magam sem tudok visszatérni a képzeletbeli csodaországból a szobámba. Néha csak támolygok a fürdőszobától a konyháig, akár el is felejtem, hogy hol tartok a szokásos napi, másképpen teljesen jelentéktelen és észrevétlen ceremóniában, amely megelőzi azt, hogy nekiüljek a gépnek, vagy nagy ritkán kimenjek a szabadba. Engem nem az álmok ragadnak el, hanem a megoldásukat jelentő gondok. Eleinte egészen egyszerű feladataim voltak, sokkal egyszerűbbek azoknál a játékprogramoknál, melyeket még azelőtt készítettem, hogy beálltam a Céghez. Egyszerű, otthoni munka volt, középszerű fizetésért, de elvállaltam, mert kezdett kikészíteni az, hogy korábban, míg játékokat terveztem, napokat dolgoztam, szinte teljesen egyfolytában, azután meg néha akár egy-két hónapig se megbízás, se pénz. Amikor megtaláltam a cég álláskereső hirdetését, voltak kétségeim, de munkám épp semmi, tehát beálltam. Azt már a rajzfilmeknél megtanultam, hogy ne sokat okoskodjak, pontosan azt csináljam, amit kérnek, mert ha belepiszkálok valamibe, akkor egyszerűen kizárnak egy-két körből. Ez is hasonló volt, megmondták, hogy mit akarnak pontosan, azaz megmondta az igazgató, ha weboldalt, online virtuális boltot, áruházat terveztünk, majd később a cég pszichológusa, akinek meggyőződése, hogy a virtuális térben eredményesen tudja kezelni betegeit. Eleinte csak röviden felvázolta, hogy erre és erre van szükség, mondjuk, egy toronyház építkezésére, azon néhány gerendára, vagy más esetben békára, pókra, így és így, azután meg átnézte és videotelefonálgattam vele fél napokat, hogy ezt ilyenre, azt olyanra. Eleinte a fóbiák leküzdésével foglalkoztunk, biztosan sikerrel, mert nem jött volna több megbízás, de egyre bonyolultabbak lettek a feladatok, lassanként nehezebbek, mint a legkomolyabb játékprogram. A pszichológusból dilidoktor-varázsló lett, aki fogalmam sincs, hogy hogyan, de szinte már látatlanul olvassa az ügyfelek vágyait, látja a házat, a mit tudom én milyen világot, én meg aztán tornázhatok, hogy valós és hihető legyen, a dilidoktor meg egyre szigorúbb. Már kezdtem gondolkodni, hogy hagyom az egészet a fenébe, mert rájöttem, hogy más munkát nem tudok vállalni a Cég megbízásai mellett, és ezt kerek perec megmondtam a dokinak, meg azt is, hogy az egyre igényesebb animációkat egyszerűen nem lehet a gépemmel megcsinálni. Akkor behívtak beszélgetésre, mondta az igazgató, hogy gondolkodjak egy napot, hogy akarok-e állandó munkaviszonyt, tisztességes fizetést (elég szép összeget mondott) meg új gépet, de munka az lesz akár éjjel-nappal is, másnap jelentkezzem. Gondolkodtam, és belementem, mert már nagyon untam, hogy nincs állandó munkám, hol van pénzem, hol meg egyáltalán nincs. Kiküldtek nekem egy gépet, a kapacitásától, felszereltségétől leesett az állam. Szüleim nagy örömére rendes állásom lett, de időm egyre kevesebb, annak ellenére, hogy egyes dolgok rutinszerűvé váltak számomra. A pszichológus egyre többet kért, és egyre szigorúbban bírálta el a munkámat. Azt is láttam, hogy itt másról van szó, mint eleinte, mi valójában képzeletbeli világokat kezdtünk el gyártani az ügyfeleink számára. Nekem ez a játékprogramokhoz volt hasonló, annyiban, hogy valósághű környezetet építettem, szereplőket hoztam létre, csak most élő személyek, fényképek alapján. Olyan volt ez, mintha a játékos belépne a játékba, magába szippantaná a gép. Valójában érdekes feladatok ezek, ha úgy nézem, nagy kihívás, de nem ritkán borzadtam el a kérésektől. Egyre betegebb elképzeléseket, vágyakat teljesítettünk, visszahoztuk a halottakat, pótoltunk különféle embereket, akit a számomra ismeretlen kolléga lesifotózott a már meglévő fényképeken kívül, meg voltak egészen bizarr dolgok, alkalmazott, aki szét akarta lőni az irodáját kollégástól, meg hasonló, esetenként még betegebb dolgok. Én személy szerint nem ismertem a klienseket (nem is voltam kíváncsi rájuk), velük a dilidoktor tartotta a kapcsolatot, és tolmácsolta elképzeléseiket, a szerzett adatokat, mindent, amiből építettem. Ő meg néhány kollégája figyelte is a klienseket az általuk elképzelt világban, nehogy baj legyen, ahogy mondta a doki, itt nagyon komoly dolgokról van szó, ki lehet akasztani valakit teljesen, ha balul sülnek el a dolgok.

Egy alkalommal, amikor lebetegedett az informatikus kolléga, nekem kellett terepre mennem két kliens miatt, akiknek megszakadt a kapcsolatuk a szerverünkkel, tehát nem tudtuk ellenőrizni ténykedésüket a világukban. Még mielőtt nekivágtam volna, a dilidoki mondta, hogy ne nagyon magyarázkodjak, ne válaszoljak kérdésekre, inkább mondjam, hogy futár vagyok, mint hogy belemenjek az általam korábban elkészített világok elemezgetésébe, meg általában tűnjek el a helyszínről, amilyen gyorsan csak lehet, ezek igen bizalmas megbízások, és nem szívesen látnak a kliensek új arcokat stb. Magyarázott egyfolytában, én meg vártam már, hogy abbahagyja, letudjam őt is meg a beteg klienseit is, és visszatérjek a halmozódó munkámhoz. Igeneztem, bólogattam, a doki meg elégedettséget mutatott, vagy kapcsolt, hogy nem figyelek rá, megmutatta a kliensek alapvető adatait, hozzátette, hogy ha akadályba ütközök, mondjam azt, hogy az ő munkahelyükről jöttem, nem kaptam meg mobilon, szabadkozzak. Azt is hozzátette, hogy egyik helyen sem szabad a házastársnak megtudni, hogy a másik a Boldogság-gyár ügyfele, akkor sem, ha ő maga is az, és ha otthon van, inkább húzzak el, ne keressem a számítógépet, laptopot, csak mondjam, hogy jelentkezzen a cégnél – mármint a saját cégénél. Jobb, ha nem kapcsol, mint ha botrány van. Nekivágtam tehát a városnak.

Az egyik házban két gyerek fogadott egyedül, rendetlenségben, hidegben. Rémülten meredtek rám, egyikük a tévé elől, a másik a számítógép monitora elől, hogy miként tudtam bejönni. Kis hároméves-forma szőke lány, gyönyörűbbet nem láttál, meg egy szemmel láthatóan értelmes fiú. Ő mondta, hogy az anyja dolgozik, az apja itt van valahol. Kiáltozott, de nem jött be senki. Leültem hát a játéka mellé, amolyan lövöldözős cucc, személy szerint nem szerettem az ilyeneket, neki se kellene, de megtanították velem, hogy nem az a fontos, mi a jó, hanem az, hogy az emberek elégedettek legyenek. Szóval azt hazudtam neki, hogy az apjához jöttem a cégétől (tudtam a részleteket), és megvárnám, ha lehet. A fiú meg mondta, hogy épp nem tud átmenni egy pályán, nem tudok-e neki segíteni. Játszottunk, míg a kislány nem kért enni tőlem. Megkérdeztem, hol a konyha, a fiú megmondta, hogy hol jobbra, hol balra, és megtaláltam az apát is, szinte szag után, a második kanyarban. Borzasztó füstben és embertelen cirkuszban ült valóság-maszkjában a konyhaasztalnál, és valami érthetetlen szöveget magyarázott maga elé. Amikor lekaptam róla maszkot, annyira megijedt, mintha legalábbis pisztolyt nyomtam volna az orra alá. Érthetetlenül bámult rám, majd mondtam neki, hogy semmi vész, a Boldogság-gyár technikai szolgálata vagyok, problémát jelentettek a központból. Csodálkozott a füstön, meg azon, hogy de elmúlt az idő, kiderült, hogy már három órája ül egy helyben, meg jaj, mindjárt jön a felesége, rendet kellene tenni. Majdnem mondtam, hogy ne aggódjon, az is az ügyfelünk, nem fog az cirkuszolni, de hát nem szólhattam, nem biztos, hogy tudta. Igyekeztem villámgyorsan feltölteni az új fájlokat a gépére, és már tűntem volna, de azért elmentem a gyerekszobába, és a fiúnak felmásoltam a gépére egy normálisabb játékot, meg odaadtam a címemet, ha elakad valahol benne. Meglepett, hogy érdekelte, örült, a lövöldözőst már halálra unta. A kislánynak már nem akartam csatornát váltani, ő ott maradt és nézte a verekedő szuperhősöket.
A másik házba csak hosszas zörgetés után tudtam bemenni. Az asszony hálóingben jött ki, mondtam, hogy a szoftvert jöttem javítani. A hideg szobában egy zsáknyi szétszórt játékban botladoztam, majd megláttam egy kislányt, hálóingben, felül pulóverben, építgetett kockáival a cirkusz közepén. Amíg előkerestem az olcsó gépre szánt megoldás új időkódját, én rezzentem össze az anyukától, aki üvöltözött a lányára a rendetlenség miatt egy ideig, majd felkapta a földről az egyik telefont, és egy érezhetően véget nem érő beszélgetésbe kezdett szerintem egy másik nővel. A kislány párszor megpróbálta megszólítani, de abból is ordítozás lett. Majdnem tönkretettem az egész rendszerét, úgy kapkodtam, hogy csak jussak ki. Később még az utcáról is hallottam az ordítozást. Fel is hívtam a dilidokit, hogy beszélgetni szeretnék vele.
– Problémáid vannak?
– Mi van ezekkel az ügyfelekkel? Teljesen bediliztek? Nem tud velük csinálni valamit?
– Gyere be a cégbe, várlak a csendszobában
– De...
– Mondom: azonnal bejössz, nem dumálsz senkit semminek, mert mindketten ráfázunk, érted?

Fel is szálltam az első buszra, de nagyon gondolkodtam, hogy rögtön az igazgatót keresem, mert itt nincs rendben valami. Mit akar velem a kipárnázott, hangszigetelt szobában a pszichiáter, ha itt minden tiszta? Miért nem beszélhetek senkinek se semmit? Mit csinál ez az ember? Mit csinál ez az ember az ügyfeleinkből?

– Na, csak ha befutottál, ülj csak le – mutatott a saját székére az asztal mögött, ő meg a kényelmes fotelben helyezkedett el.
– Maga tudja, hogy élnek ezek az emberek?!
– Barátom, ha nem becsülnének ennyire, most azt mondanám, hogy kussolj, és csináld a dolgodat, de jó gyereknek tartalak....
– Ezt maga tudja?!
– Persze. Szóval elmondom mi van, de vedd elő az agyad értelmesebb felét, ez nem programozás, megpróbálom elmagyarázni neked, bár nem érthetsz hozzá. Szóval, mi akasztott ki? Csak szépen nyugodtan, van időnk, amennyit akarsz.
– Hogyhogy van időnk?! Nekem ma még létre kell hoznom egy kisebb világfélét, nem maga mondta, hogy ha kell, hajnalig maradok?
– Hidd el, hogy nem olyan fontos, mint az, hogy megegyezzünk.
– Miről akar maga velem egyezkedni, mi folyik itt, ezt a tulaj is tudja?
– Tudja, barátom, nagyon is tudja, itt csak te nem tudsz egyet és mást, mert nem akarod tudni. Láttam már, hogy kezded unni, de nem akartam szólni, inkább elrendeztem, hogy terepre menj, úgymond megkockáztattam. Nekünk nem kellenek a középszerű emberek. Vagy tudod csinálni, vagy nem.
– Hogyhogy középszerű?
– Ne szakíts félbe! Látszik az, ha unod vagy utálod a munkádat, mégpedig abból amit csinálsz. Tudom, hogy őrzöd a korábbi munkáidat, most lesz időd, hogy megnézd az elsőket, és összevesd az újakkal. Elfogyott benned a lendület, pihenned kellene...
– Micsoda? Szabadságra akar küldeni? Vagy kirúgatni?...
– Értsd meg, hogy nem kirúgatni akarlak, meg akarok magyarázni dolgokat, aztán hagyom, hogy eldöntsd, hogy csinálod-e vagy sem. Érdekel, hogy mit csinálsz valójában? Biztos rájöttél már egyes dolgokra.
– Virtuális valóságot, egy másik világot...
– Nem. Te álmokat rajzolsz meg, titkos vágyakat váltasz valóra, olyan vágyakat, amelyekről a kliensen kívül senki sem tudhat, de most teljesülnek. A film, a virtuális világ, amelyet te a játékprogramokból ismersz, az egy dolog, amivel szórakozik az ember, amit te most csinálsz, azok álmok, látsz, hallasz, és az érzéki csalódás miatt akár tapinthatsz, vagy illatot érezhetsz bennük. Képzeld el, hogy korlátlanul teljesül minden vágyad. Ha napi két órára, két órára, de akkor is. Nem egyszer az életben, úgy hogy az álmaid megvalósulásának következményei legyenek, hanem úgy, hogy te érezd úgy, hogy teljesültek. Te látod a környezetet, amit megrajzoltál, hogy úgy mondjam, a filmet, amelynek én vagyok a rendezője, te meg az egyszemélyes stábja. De a filmen túl azok a szereplők még eljátsszák szerepüket. Ezt már más emberekkel tervezem, és harmadikat bízok meg, hogy felügyeljen. Egészben nézve ez más. Most kapsz egy példát tőlem, hogy tudd, mit adunk mi itt el, majd ha a saját bőrödön érzed, akkor kicsit jobban meg tudod érteni.
– De én azt hittem, hogy mi gyógyítunk. Egészen mást csinálunk.
– Ez egy olyan dolog, amelyhez kettőnk közül én értek. Észrevetted a változást azóta, hogy elhelyezkedtél. Rájöttünk, hogy a klienseink, akik kiismerték a lehetőségeinket, többet akarnak, mint addig. Ti nem is vettétek észre, hogy sokkal nehezebbek a feladatok, mert számotokra könnyebbek voltak, mint egy bonyolult játékprogram elkészítése, de nekünk, akik a szerepjátékot irányítjuk, hogy úgy mondjam, már nagyobb kihívást jelentett egy-egy kliens vágyainak kielégítése. De sikerült. És elkezdtük a depresszió és a függőségbetegségek – főként a drogfüggőség – kezelését, amely sokkal komolyabb feladat, mint a tér- vagy víziszony kezelése, mert érzelmi szálak egész hálója tartja fent, nem korábbi lelki sérülés okozza, vagy ha az is okozza, a régi emlék feloldása sem biztosan segít a gyógyításban.
– De miért ez a titkolózás?
– Orvosi titoktartás. Én hivatalosan nem gyógyítok senkit, a cég valójában játékprogramok, animációk készítésére, programozásra van bejegyezve, nem pedig gyógyításra. Mi hivatalosan nem vagyunk klinika.
– De hát azok a kliensek, akiket láttam, nem hogy meggyógyultak, hanem elmentek a francba.
– Igen, most még ott tartanak. Elsősorban mindketten megbuherálták, azaz az asszony megbuheráltatta a számítógépet, és feloldották az időkorlátot, amelyet korábban ők maguk állítottak fel, és amelynek végén finoman visszavezetjük őket a realitásba. Amikor te megérkeztél hozzájuk, ahogy te mondanád, padlót fogtak, mert belezuhantak az általuk gyűlölt valóságba és visszaestek a lehető legrosszabb formájukba, ráadásul a másik világban is összezavarodtak. Velük szinte elölről kell kezdeni, de volt már ilyen, megoldjuk.
– De hát azok a gyerekek...
– A kezelés (most egymás között nevezzük így, egyébként szolgáltatás) előtt is ez volt a helyzet, csak akkor időkorlát nélkül, egész nap bámulta az asszony a tévében a sorozatokat, meg telefonált, a férfi meg a játékprogramok rabja lett, és már egyszer majdnem benne égett a házban, gyerekestül. Tehát a helyzet még rosszabb volt. Most tényleg kiélvezkedhetik magukat, de egy általuk meghatározott időben. Csak ők többet akartak, mint amennyit megengedhetnek maguknak, pedig az időkorlátot közösen dolgozzuk ki.
– De hát ők függőségben szenvednek.
– Ebben igazad van, de nem kell saját maguknak pótélményekről gondoskodniuk, mert akkor csak bajt csinálnak maguknak. Képzeld el őket, mi lenne, ha drogoznának például. Bevennék már ébredés után a napi adagjukat, és törekednének arra, hogy egész nap szinten legyenek. És a drogok nem ismernek kegyelmet. A pszichikai függőség szinte leküzdhetetlen, mert épp az örömérzet szűnik meg miatta. Vagy ha az asszony elkezdene titokban mondjuk össze-vissza vásárolni. Tudod, hogy ez is betegség. Titokban teszik, és egyre csak halmozzák a felesleges cuccokat, és nem tudnak leállni vele. Szóval a mélyről fakadó gondok számtalan módon a felszínre juthatnak, és furcsa dolgokat okozhatnak és általában okoznak is.
– És maguk megpróbálják megoldani azokat a gondokat?
– Amennyire lehetséges. Hiába jössz te nekem azzal a problémával, hogy nincs pénzed, azon én nem tudok segíteni, és azért is hiába jössz, mert szakítottál a barátnőddel, és nem tudsz belenyugodni, ő meg igen. Nem tudok mást tenni, ideiglenesen pótlom neked. Meglátod majd.
– Mit látok meg?
– Kipróbálhatod a szolgáltatásainkat. Mi téged jobban ismerünk, mint gondolnád. Míg rajzfilmeket rajzoltál, nem adhattad őket el másnak, mint a megrendelődnek, mert egyszerűen részfeladatot végeztél. A játékprogramoknál hasonló volt a helyzet. Itt nem lehet kockáztatni. Tudnunk kellett, kivel, miért tartod a kapcsolatot, mire vagy képes. Engem nem lepett meg a mai kirohanásod, hallottam már, hogy volt hasonló ügyed egy korábbi munkahelyeden. Igazad volt akkor is, és a te szempontodból most is, de sem akkor, sem most nem ismerted a részleteket. Erre nem tudsz ügyelni.
– Maguk nyomoztak utánam?
– Persze, barátom, mert rá tudsz jönni, hogy ki a kliens, és nem egyről közülük sokan szeretnék tudni, mi a gyenge pontjuk, vagy mivel lehet őket korlátlanul feldühíteni, mondjuk a nyilvánosság előtt. Mi nem kockáztatunk, mert ilyen szolgáltatást nem lehet reklámozni, kliens mondja el a leendő kliensnek, mert bizalmon alapszik. Rossz példa, de ha riasztót szereltetsz a házadra, tudni akarsz az illető vállalkozóról valamit, mielőtt még belép a házadba, nem? A mi esetünkben a bizalom sokkal fontosabb. Itt nem lehet kockáztatni. De eddig ez nem volt annyira fontos, nem voltak még komoly klienseid, a fizetésed valójában annyi volt, mintha a rajzfilmeket rajzolnád tovább, csak rendszeresen kaptad. Most továbbléphetsz, ha akarsz, és képes is vagy rá. Tudásszinted alapján igen, a többi rajtad múlik. Elmondom, most mi következik. Egy nagy hal jön, hogy úgy mondjam. Nálunk tölti a hétvégét, elemezzük, vizsgáljuk, és közben te megmutatod neki, mit tudunk, míg ott van. Erre 36 órád lesz. Úgy értem, csak 36 órád. Ha megfelel neki, további egy hónapig dolgozol, kidolgozod neki a virtuális teret, olyan eszközökkel, olyan minőségben, amelyről eddig még nem tudtál. A minőség a fontos, nem a kapkodás, ebbe ő is beleegyezett. Rögtön le fog jönni, kiről van szó, mert azért megnézed a híreket. Azt is tudom, hogy fel tudod fogni, hogy mekkora jelentősége lesz a titoktartásnak, és azt is, hogy mekkora lesz a kísértés, hogy felhívd újságíró haverjaid, akik kapva kapnának a sztorid csak egy részletéért is. Még mielőtt belekezdesz, elköltözöl, a lakást mi fizetjük az összes költséggel együtt, és a fizetésed tízszeresét. Amikor üzenünk neked, dolgozol, nem kommunikálsz, lerázol mindenkit, anyád, barátod, nődet. Ha azt mondjuk, nem alszol, ébren maradsz. Ne felejtsd el, velem dolgozol, tudom, meddig bírod a munkát, azt se feledd el, hogy „be leszel drótozva”, tehát tudni fogjuk kivel és mit beszélsz. Minden pillanatban elérhetőnek kell lenned, ha kimész. Szóval kemény munka, de megéri: ez a hajsza nem fog örökké tartani, utána kapsz szabad napokat, mint majd most is, akkor csinálsz, amit akarsz, de a munkádról persze nem beszélhetsz. Gondold meg, kemény lesz, de ez még nem a felső határ. Mostantól egy hétig nem találkozunk, holnap készülj a költözésre, azután kb. egy hét múlva hívunk, jövünk érted, a lakás készen áll. Amikor beköltözöl, elhelyezkedsz, kibulizod magad, satöbbi, találkozunk, de már a virtuális valóságban, mert ezentúl úgy fogunk kommunikálni, hogy rajtad is maszk lesz, hogy figyelni tudj. Tanítunk egy kicsit, mutat a főnököd új szoftvereket, felerősítjük a géped, szükséged lesz rá. De még előtte belépsz a virtuális valóságba, először a saját képzeletvilágod járhatod körül, mész, amerre akarsz, bulizd ki magad. Aztán jön a meló. Most ne mondj semmit, menj haza, törd a fejed. Azelőtt még megmutatom, miről is van szó, itt a maszk, lépj be a virtuális térbe, ez a te világodnak az a része, amelyet te dolgoztál eddig ki másoknak, csak minőségesebb, olyan, mint amit majd te csinálsz. Még valami. Lesz időd gondolkodni, döntsd el, maradsz-e vagy mész. Ha nem akarsz ezen a projekten dolgozni, csinálhatsz nekünk is rajzfilmeket, játékprogramokat, azzal is foglalkozunk, de rögtön megmondom, hogy többre vagy képes. Akkor is marad a géped, fizetésed, ha pedig beszélni akarnál valakinek a korábbi kliensekről, például azokról, akiket láttál, nem hinné el senki, ők meg letagadnák. Ezek a részletek, most meg nézd meg, mit tudunk, meg hát mit fogsz te is tudni.

A doki asztalánál a billentyűzeten meg az egéren kívül egy bukósisak volt, azzal a különbséggel, hogy elöl nem szemüvege volt, hanem feltételezhetően képernyője, kiszélesedő elölről zárt rész. Amikor kézbe vettem, belülről a szokásos párnázaton kívül feltűnt egy csomó beépített kicsi hangszóró. Tehát a jó hangzás garantált. Amikor felvettem, az első pillanatban nem láttam és nem hallottam semmit, majd váratlanul megszólalt a doki hangja, de olyan volt, mintha a saját fejemből szólt volna. Egyszer csak megjelent a kép is, egy mezőn voltam a doki kényelmes székében, ő velem szemben, ugyanolyan karosszékben, sütött a nap.

– Ilyen környezeteket rajzoltál te eddig. És ilyeneket fogsz ezután.

Ledöbbentett a valósághűsége annak, amit ezután láttam. A szelet is éreztem az arcomon, meg a meleget felülről. Ez egyáltalán nem animáció volt, hanem olyan, mint az álmok. Teljesen hihető, átélhető.

– Üdvözöllek a virtuális térben, ez az a hely, ahol úgymond, felveszem a rendelést, de változtathatunk is rajta, ha akarod.

Sötét lett, majd ismét lassanként világos, egy erdőben voltunk egy tisztáson, alattunk selymes apró fű, köröttünk fák, magam körül madárcsicsergést hallottam, messziről egy harkály kopogtatását. Előttem a doki, a karosszékében.

– Szóval ilyen irodáim vannak, hogy úgy mondjam. Érzed a frissen vágott fű illatát? Érzéki csalódás. Így már lehet beszélgetni valakivel. Nem kell, mondanod, hogy le vagy döbbenve, tudom. Itt egy tér, amelyet te hoztál létre.

Megint elhalványult a kép, tengerparton voltunk, ültünk a fövenyen, alattunk a hullámok mosták a kavicsokat. Ez a kép nem volt annyira valósághű, mint az erdő, de lassan megtelt élettel. Enyhén szólva kezdtem zavarban lenni, főleg akkor, amikor a doki arca az enyémre változott át.

– Hogy megérts egyes dolgokat, megnézzük a maszkodat egy kicsit.

Hátrafelé suhantam a parton, majd az egész képből egy kis képernyő lett, a maszkban voltam belülről, a képernyő felett egy kis hangszóró, mint a fejhallgatóban, körülöttem balról jobbról még kettő, meg egy-egy lap, mindkét oldalról.

– Az a lényeg, amit nézel. Nevezzük antennának. Felfogja az idegsejtjeid által kibocsájtott elektromos impulzusok szórását, a gép segítségével átalakítja digitális jelekké, én meg kapok itt egy adatfolyamot, mint amikor rácsatlakozol a műholdas adatátvitelre, töltöd le a csomagokat, és próbálsz valami értelmeset kihámozni belőle. Én is ezt csinálom. Ezért sejtem, mire gondolsz.

A képernyő ismét megnőtt, sőt: mintha magába vonzott volna. Ismét a parton voltunk, a doki ismét saját arcát viselte.

– Látod, barátom, így lehet virtuális valóságot létrehozni, ha a kliens maga is az építője. Ez lenne az a kép, amelyet te hozol létre elsődlegesen a számára, itt beszélgetek vele, egy neki kellemes helyen, hogy velem együtt építgessen ő maga is. Aztán átadjuk neked az adatokat, elkapod az agya által kibocsájtott adatfolyamot, az utasításaimat, hogy mire figyelj, te pedig találd fel magad, építs. Létrehozod az elsődleges teret, majd később figyeled te is a kezelések alatt és reagálsz. Lesz időd reagálni, mert fogalmazzunk úgy, megállítjuk a kliens számára az időt. Te pedig folytatod a részletekkel, újabb adatokat kapsz, és dolgozol. Én kérdezek tőle, úgymond, és küldöm az utasításokat, az adatokat, te meg alkotsz, ha akarsz, közvetett úton rákérdezhetsz valamire. Te is a virtuális térben leszel közben, fogalmad se lesz, hogy mennyi idő múlik el, dolgozunk, amíg kell. Kemény munka, de nem fogod annak érezni, csak utána leszel fáradt, álmos. Tehát ez lesz a te munkád első része. Azután meg velünk leszel a térben a kezelések alatt. Most magadra hagylak, sétálj egyet, próbáld ki, hogy működik ez az egész belülről, azután találkozunk.

Felálltam a székemről, és elindultam a hullámok mosta színes kavicsok közt. A felhők lassanként elvonultak, kisütött a nap, és lassan felmelegedett a levegő. A partról a város felé vettem az irányt, elindultam a lépcsőn, amely felvitt a járdára, eddig a kép reális volt teljesen, de hogy lépkedtem felfelé, nem jelentek meg az épületek az út mellett a másik oldalról, hanem érdekes módon tengerpart volt ott is. Felmentem az úttestre, és körülnéztem. Ugyanazt a tengerpartot láttam mindkét oldalról, mintha egy furcsa három dimenziós tükörben állnék. Mindkét oldalról hallatszott a hullámok zaja, mindkét oldalon ugyanazok a fák, még a napkorong is megkettőződött. Mintha valaki hibázott volna a programozásban, de nagyon érdekes volt, sétáltam a másik parton is, ugyanaz, távolban a hajó, megérinthettem a fákat a part mellett, meg is botlottam egy ágban, majdnem elestem. Egyszercsak meghallottam a fejemből a dilidoki hangját:

– Valójában nincs kidolgozva tovább a part, sem az úttest másik oldala, nem tudjuk, mi lehet ott. A letükrözés nem megoldás, csak annak a látszata. Ilyen trükkre nem kerülhet sor a kezelés alatt. Ez neked érdekes, de az ügyfelet nagyon is összezavarja, mert amint tapasztalod, ez valósághű. Ezért fogunk beavatkozni majd a kezelés alatt, hogy ne tévedjen el az ügyfél, és ne jöjjön vissza hirtelen. Vedd le a maszkod, amikor a jelzést hallod!

Ismét eltávolodott a környezet, visszatért a kijelzőbe egy pillanatig csend és sötét lett, majd egy csengő hangját hallottam, és levettem a sisakot. Meglepett, hogy álltam, és valahogy furcsa volt visszatérni a valós világba, a doki irodájába, ahol hűvösebb volt, mint az imént a tengerparton. Mintha egy mély álomból ébredtem volna fel. A doki laptoppal a kezében ült a karosszékben, rámnézett, és becsukta a gép fedelét.

– Na, mit szólsz, barátom? Ez csak az ízelítő volt. Ennél összetettebb dolgokat csinálunk majd, ha folytatni akarod az együttműködést, de ne ijedj meg, menni fog. Tehát rövidesen kapsz egy DVD-t, meg egy maszkot, addig emészd meg a tapasztaltakat, készülődj, ha költözködni akarsz, majd jelentkezem. Most pedig szevasz, nekem dolgom van.

Szinte tántorogva indultam el az ajtó felé, de a doki utánam szólt, de fel se nézett a képernyőről:

– Még valami. A leendő képzeletvilágod szereplői nem tudnak semmit, ne felejtsd el, hogy ez a kommunikáció egyoldalú, te látod, hallod őket, ők pedig téged nem. Csak hogy ne csalódj.

Szóval ledöbbentem, és nem tudtam megemészteni a hallottakat, nem is hittem el eleinte semmit, mert ez túl sok volt a hihető dolgokhoz képest. Kint elkápráztatott a fény, így utólag jutott eszembe, hogy a virtuális tengerparton nem volt olyan erős a napfény, nem vakította el a szemem. Megnéztem, hogy hány óra a mobilomon, és akkor döbbentem le: több mint két óra hosszat lehettem bent a csendszobában, pedig az egész nem tűnt többnek, mint öt perc. Nem értettem, feltételezem, hogy hipnózis alatt voltam, vagy ilyesmi. Ez mindenesetre nem tetszett, de egyre kíváncsibb lettem, hogy most mi következik.

Hazamentem, és elmeséltem, mit kínáltak fel, meg hogy lesz egy kisebb munkám (átnézni a DVD-met), meg hogy lesznek szabad napjaim. Örültek a szüleim, már aggódtak a korábbi éjszakázásaim, a kedvetlenségem miatt, csak az tetszett nekik, hogy állandó munkám van, és nem élek az ő fizetésükből. Később elmentem egy régi barátomhoz, vele beszélgettünk, nagyon sajnáltam, hogy nem mondhatok el semmit se neki az egészből, mert érdekelt volna a véleménye. Sokáig beszélgettünk különböző dolgokról, állásokról, pénzről, de nem tudtam tanácsot kérni. Azután, amikor hazaértem, törtem a fejem, hogy elsősorban minek jelentettem be otthon, mert így a szüleim máris nyúzni kezdtek, hogy mikor és hova költözöm, pedig még én se tudtam semmit. Valójában leginkább a kíváncsiság hajtott, hogy mire lehetek képes, és hogy mit fogok megtanulni, de az is, hogy azt majd azután hogy használhatom fel. Ezzel a technológiával már tényleg szép játékokat lehet készíteni, és lehet vele keresni, és nem csak a játékiparban. Ha nem is tudok egyedül megbízást vállalni, akkor a megtanultakat felhasználhatom máshol. Ezt az alkalmat nem kéne elszalasztani. Másrészt nagyon is aggasztott az eddigi megfigyelés, meg el tudtam képzelni, hogy a leendő lakásomat teljesen behálózzák a lehallgató készülékeikkel, munka közben meg a doki egyenesen turkál a fejemben. Ez direkt nyomasztónak tűnt, de valójában már túl vagyunk azon, hogy tudjanak mindent rólam. Elsősorban megfigyeltek, másodsorban vegyük úgy, hogy letöltötte a szürkeállományom fájlrendszerét a doki az a két óra alatt.
Kicsit körülpuhatolóztam a virtuális valóság ügyében, korábban nem érdekelt a munkám, ha szabadidőm volt, inkább csevegtem különféle emberekkel, meg filmeket néztem, de most belenéztem, hogy mi is ennek az alapja. A kutatás valójában több ágon indult, a célja viszont egy: a távgyógyítás. A pánikbetegségeknél már sikeres a virtuális valóság-terápia, meg az agórafóbiás betegeket is sikeresen kezelik, csak azzal a lényeges különbséggel, hogy a diagnosztizálás ezekben az esetekben klasszikus módszerekkel történt, tehát nem volt szó hipnózisról, meg az agyhullámok letöltögetéséről. Belenéztem a szűkszavú technikai leírásokba is, de sehol sem volt szó semmiféle agyhullám-lehallgatásról, csak szenzorokról, amelyek a test pozíciójának változását figyelik. Tehát a Boldogság-gyár itt lépett egyet, de nem tudom merre és mi célból, pénzért az biztos, és nem kutatási eredmények miatt. Egyébként a dilidoki, legalábbis nekem megadott neve szerint teljesen kimaradt a több millió dolláros beruházású kutatásokból. Megoldja a cég önmaga inkább, ezért alkalmaznak minket, játékprogram-készítőket, csak nem tudom, kivel buheráltatták meg a saját elképzelésű VR-maszkjaikat, például azt, amelyet én is kipróbáltam, meg amelyben dolgozni fogok, mert érdekel, hogy tud-e olyasmit is, amit nem mondtak el, például hatást gyakorolni az agy reakcióira, abban az egyébként is valósághű világban, amelyben azt magyaráznak be az embernek, amit akarnak, és amely szép kis függőséget okoz, ha jobban belegondolok. De a régi játékprogramokban is megvan ez a hátrány. Azokról se lehet egykönnyen lekattani, csak újak beszerzésével. A megfigyelés bántott. Nem azért dolgozom otthon, hogy tűrjem valakinek a piszkálódását. De meglátom majd, hogy viselkedik a doki a virtuális térben.

Két nap múlva hívott a doki, hogy beugorhatok a maszkért, meg az olvasóprogram telepítőjéért, na meg a saját DVD-mért. Nagyon szűkszavú volt, annyit mondott, hogy most nézzek körül, elemezzem a szitukat, a személyek akkor jelennek meg, ha ő is rákapcsolódik a rendszerre, mert ott már figyelnie kell a szituációt, nem akarja, hogy magam is páciens legyek.

Meglepett, amikor a legszebb helyeket láttam (és éreztem, mint korábban), ahol eddig voltam, és tényleg gyönyörűen megrajzoltak mindent, teljesen valósághűen. Sokáig elidőztem a fenyvesben, ahol esett az eső, és a szél ropogtatta az égig érőnek tűnő fákat, és ugyanolyan félelmetesen suhogott, mint egyszer régen, amikor majálisozás közben elkapott bennünket az eső. Bármennyire is koncentrálnék, nem tudnám ezt az emléket ennyire felidézni. Szépen megrajzolták a hotelt is, ahol dolgoztam, sőt szólt is a Night and day, amikor leültem a kényelmes karosszékbe. Amikor meg a strandra mentem, lassan alkonyat, sötét lett, és odabent élőben szólt ugyanaz a szám, ahogy régen hallottam. Voltam a régi diszkóban, az a régi zene szólt (kiváló hangminőségben, persze). Virtuálisan kiültem a valósághűen megrajzolt tengerpartra, és hallgattam, a hullámok mosta kövek száz és száz koccanását. A borult ég furcsa fényt kölcsönzött a tengervíznek, most figyelhettem kedvemre. Azután bejártam azt a vízesést, amelyet csak kisiskolás koromban láttam, láttam azt a régi pisztrángot benne. Felmászhattam azokra a sziklákra, amelyekre akkor nem mászhattam fel. Gyönyörű volt mindez, és félelmetesen valószerű. Ezeket a helyeket tényleg valósághűen visszahozták, de nagyságukat korlátozta valami, ezért minduntalan eltévedtem az erdőben, vagy a tengerpart tükröződött, vagy a mászással ugyanoda jutottam, ahonnan elindultam. Mindig kéznél volt a virtuális térben egy gomb, amellyel kiléphettem, és menüből választhattam helyet, ahova mehettem, vagy kiléphettem az egészből. Sokáig szórakoztam az elképzelt tájakkal. Az is újra és újra kiderült, hogy ezek a kis modellek interaktívak: megérinthetőek a fák, a kövek, elmozdíthatóak, sőt később sem állnak vissza korábbi helyzetükbe, továbbá, hogy úgy mondjam, másik oldaluk is van, amelyik nem látszik az elsődleges szemszögből (eltérően a játékprogramoknál, amelyek esetében „kívülről” nem lehet megnézni a részleteket). Kipróbáltam, hogy elromlik-e a kép, ha rohanok, ha gyorsan elfordítom a fejem, meg egyszóval teszteltem a modelleket, de nem érzékeltem hibákat bennük, tökéletesre tervezték őket korlátolt mivoltukban. Voltak itt átélhető filmrészletek is, a kedvenceim közül, voltak itt játékprogram-részletek is, szóval volt lehetőség a válogatásra. Egyik nap, amikor valami krimis-nyomozósat játszottam, váratlanul beszólt a dilidoki, hogy lépjek ki, és lépjek be hozzá a csendszobába. Kiválasztottam a menüből a szobát, és egyszerűen benyitottam az ajtót.
– Szevasz, üdvözöllek közös munkahelyünkön. Kipróbáltál mindent?
– Amennyit tudtam...
– Szerintem leginkább játszottál, de nem baj, a játékprogramok már régóta mozgatórugói a fejlesztésnek. Mi is sok ötletet vettünk belőlük, meg főleg a hiányosságaikból. Ahhoz képest, hogy mennyire korlátoltak, túl jelentős hatást gyakorolnak a vásárlóikra. Vedd őket alapul a jövőben is, majd kapsz egy újat tőlem, meglátod, az mit tud. Van, amit nem próbáltál ki. Gyere utánam.

A doki felkelt, odament a falhoz, és simán felgyalogolt rajta, majd fejjel lefelé intett, szinte megérintette a hajam:

– Na, mire vársz?

Én is utána mentem, eleinte furcsa volt, hogy most falra mászok, de aztán kiderült, hogy ennek semmi akadálya, és a plafont már bátran vettem.

– Ez az emberi korlátoltság bizonyítéka. Nem az, hogy feljöttél, hanem az, hogy eddig nem próbáltad ki.

Ezután a doki megjátszotta a szuperhőst, és szaltóval a földre ugrott

– Ezt is tudod. Ez csak példa. Ez egy képzeletbeli világ, barátom, itt szabadabb vagy, mint gondolnád. Lehetne itt még marháskodni, mint a filmekben, de most nem ezért vagyunk itt. (leült ismét). Na szóval, mondjuk úgy, borotválkozz meg, barátom, most randid lesz.. Jó szórakozást, menj a kávézóba, az irodaháztól jobbra van!

Kimentem az irodaházból, és pár lépésre azután, hogy elindultam az ajánlott irányba, megpillantottam Ágnest. A földbe gyökerezett a lábam, és önkéntelenül magam elé suttogtam: „Úristen, de szép vagy”. Szokásos farmerje és kabátja ellenére is látszott, milyen szép alakja van. Nyugalmat kényszerítettem magamra, és rohanás nélkül indultam felé. Amikor a közelébe értem, megszólalt, mosollyal a szemében:

– Szia, hova menjünk?
– Szia, van itt egy kávézó a közelben, állítólag jó hely.
– Az jó lesz, mert itt lesz dolgom a központban egy óra múlva.

És elindultunk egymás mellett, már láttam is a helyet, amelyet a dilidoki mondott, és eleinte meg sem tudtam szólalni, sem pedig elhinni, hogy Ágnes itt van, miután pár éve néhányszor épp hogy összefutottunk a városi forgalomban, és máris mentünk tovább. Az ajánlott kávézónak egy kis kerthelysége volt, ott ültünk le, és eleinte szokás szerint nem tudtunk mit rendelni. Elnézést kértem tőle egy korábbi félreértés miatt, melyet nagy hallgatás követett ezidáig, és mely után belenyugodtam, hogy tovább még leveleket sem kapok tőle. Kedvesen fogadta, mondta, hogy ő is egy picit hibás ezért. Túlléptünk ezen, megtudtuk, hogy melyikünk mivel foglalkozik, Ágnes tele volt ambíciókkal, saját vállalkozásba akart kezdeni, a segítségemet is kérte apróságokban ezzel kapcsolatban, de tervezte azt is, hogy tovább tanul, és ha rákérdeztem a részletekre, kiderült, hogy egyrészt komolyan tervez egy időben kétfelé, másrészt pedig mindez megvalósítható, utánajárt. Azon csak csodálkozni tudtam, hogy egyfolytában beszél, és hogy sokat mosolyog, egy új, huncut mosolyát ismertem meg, soha sem láttam korábban, és teljesen elvarázsolt. Más volt mint régen, érdeklődött, tanácsot adott, mesélt magáról, arról is, hogy mit érzett egy adott helyzetben, és ez szokatlan volt számomra. Örültem, hogy egyáltalán figyelni tudtam arra, amit mond, mert közben bámultam őt, bár a pillantása zavarba hozott. Alig mertem a szemeibe nézni, váratlanul ért, hogy újra látom, zavarba jöttem mélyre hatoló tekintetétől, mely néha szigorúságot árasztott. Vékonyabb volt az arca, mint régen, de festői szépségű ívet kapott, a szemei körül látszott, hogy fáradt, hogy nem pihen eleget. Ezzel együtt sokszor vonzóbbnak tűnt, mint valaha. Pár szóban említette gondjait is, soha sem hallottam korábban tőle, mi foglalkoztatja valójában, és most döbbenetesen hatott ez a tény, akárcsak szemei, vagy az a jól ismert és százszor megálmodott hang, ez a gyönyörű, és most kicsit vékonyabbra ívelt arc, és haja formájának új változata, a rövid és barna. Egy pillanatban elnézést kért, felállt az asztaltól, és eltűnt látókörömből (természetesen bámultam utána). Jól ismert hang szólított meg az asztalunktól, a mosolygós arcot öltött doki, a hívatlan vendég.

– Na, barátom, mondd most meg nekem, hogy ebből mit elemeztél ki?
– Maga mit keres itt?
– A másodperc töredéke alatt felejtetted el, hol vagy. Ez a kezelés lényegének példája – a hihetőség, másrészt pedig a látszólagos interakció. Tudnod kell, hogy le tudnád vetkőztetni ezt a hologramot, ha akarnád, azt is tudnod kell, hogy bárhová veled tartana, ahová csak akarsz menni a virtuális térben, és hogy kizárólag azt csinálná, amit te akarsz, érted? Ugye, hogy hatásos volt? Hé! Figyelsz te rám?
– Nem akarom levetkőztetni
– Hé, ember! Mondom, hologram.

Ágnes ismét megjelent, most hosszú, fekete hajjal, szegecses bőrkabátban, bement az épület falán, majd kijött miniben, szűk topban, rövid hajjal, majd ismét visszament a falon át. Döbbentem meredtem hűlt helyére.

– Figyelj, nekem most ügyfelem van, el kell mennem, tudjuk ezt folytatni majd később, lépj ki, ne várd Ágnest, nem hozom most vissza.

A doki egy pillanatra felvette Ágnes alakját és elköszönt, majd visszaváltozott, és leszidott valakit, hogy azért komolyabban vegye a játékait.

– Elnézést barátom, marháskodik veled a kollégád.

Megnyomtam a gombot, még hallottam, hogy a doki utánam szól, hogy várjam meg a csengőhangot, de én letéptem a maszkot. A szobámban ültem, egyedül voltam otthon. Sokáig meg se mozdultam szinte, csak bámultam magam elé. Ez sok volt, de nagyon sok. Csak ekkor ébredtem rá, hogy ez most nem volt valóság, de még mindig hihetetlennek tűnt, hogy ismét láttam. Nem tudtam napirendre térni a találkozás élménye felett, csak kóvályogtam a szobámban, és nem tudtam mit tegyek, legszívesebben rögtön elszaladtam volna Ágihoz, de ki tudja, miként reagált volna arra, hogy újra lát, vagy akar-e egyáltalán látni. Feltárcsáztam, de elutasította a hívást, nem lepett meg, tudtam, hogy megsértődött még korábban. Csak ültem, és bámultam magam elé. Pár év után ismét elővettem Ágnes képeit, az egyik hátlapján találtam egy idézetet. „Emlékszem, ki vagy”. Ez egy szám címe. Kikerestem, feltettem, hadd ismétlődjön párszor. Szokásos eljárás. És egyre jobban ment el a kedvem mindentől, énekeltem bele a képernyőbe, majd hirtelen leállítottam a számot. Felvettem a maszkot, és beléptem ismét a virtuális világba, magam se tudom miért, elmentem a kávézóba. Ágit persze nem találtam meg. Nem tudtam, hogy mit csináljak, idegen lett mindkét világ számomra, mintha valahol a valóság és a virtuális valóság közötti helyen rekedtem volna. Leültem a kávézóba, és megpróbáltam végiggondolni az egészet. Muszáj lesz elérnem Ágit. Volt egy ötletem. Felnéztem a fejem fölé, hogy megkeressem a piros gombot, amivel kiléphetek a világból, de nem láttam. Megpróbáltam megérinteni, hátha csak láthatatlan, de tényleg nem volt ott. Visszamentem a néptelen, tehát szemmel láthatóan virtuális világban a doki irodájába, nem volt ott se doki, se számítógép. Hazaindultam gyalog, mert semmi forgalom se volt az üres utcákon, egyértelműen látszott, hogy a környezetem valótlan, majd elkezdtem futni, gyorsabban, még gyorsabban, majd hihetetlen sebességgel, visszamentem a szobámba, és maszkban ültem a számítógép elé. Érdekes módon láttam a monitort, és még érdekesebb módon hatni tudtam a gépre, hatott az egér, a billentyűzet. Már le akartam állítani a gépet, de mégse tettem, egy ideig bámultam a képernyőre, majd visszakerestem az iménti ideiglenesen letöltött adatokat, tehát megnézem ismét azt, amit korábban láttam. Megvoltak még. Betöltöttem őket a lejátszó programba, és működőképesnek látszottak. Már folyt a betöltés, amikor meghallottam a csengőt. Szinte ösztönösen vettem le a maszkot, kimentem, és ajtót nyitottam. Ági állt az ajtóban. Szóhoz se tudtam jutni.

– Beengedsz?
– Te… most tényleg itt vagy?!
– Hát, ha nem hiszed el, el is mehetek.
– Gyere be… levethetem a kabátod?
– Megy egyedül is, na, kösz. Miért bámulsz úgy rám?
– Semmi… csak furcsa, hogy itt vagy.
– Hát…te hívtál, biztos tudod, miért.
– Gyere be, el kell mesélnem valamit.
– Mondtál valamit a telefonban, de nem volt világos. Valami baj van?
– Nem tudom, lehet. Elmesélek valamit, remélem, nem fogod azt hinni, hogy kiakadtam.
– Hittem már korábban is és itt vagyok, nem?

Elkezdtem a sztorimat, elmeséltem, mire kértek fel, csodálkozva nézett, mondta, hogy azt hitte
eddig, hogy ilyesmi csak filmekben van, de folytassam. Mondtam neki, hogy meg tudok mutatni mindent, itt vannak a gépemen a fájlok, nézzen bele. A képernyőn még a szobám látszott, mondtam, hogy vegye fel a maszkot, irányítom. Felvette, én pedig a tengerpartra irányítottam.
– Ez nagyon szép, olyan mintha tényleg ott volnék. Ez a munkád? Ez nagyon jó!
– Próbálj felvenni egy követ!
– Ezt meg hogy lehet?
– Érzéki csalódás. Itt egy másik helyszín.
Új képet nyitottam, az erdőt.
– Ez is olyan… nem tudom, mintha ott lennék.
– Persze, ez a lényege. Kihozhatlak belőle?
– Sok ilyen van benne? Mutass még egyet!
Megmutattam neki Las Vegast, a Stripe-ot.
– Ez nem semmi. De hol vannak az emberek?
– Azok mi vagyunk, a szereplőket akkor hozzuk létre, ha kezelés van, addig üres minden. Kijössz?
– Háát, ha muszáj.

Alig vártam, hogy meglássam csillogó szemeit, és nagyon sajnáltam, hogy nem láttam addig az arckifejezését, míg a virtuális térben volt. Muszáj két maszkot szereznem. Csodálatosan ragyogott az arca, a gyermeki öröm még ott bujkált csillogó szemeiben, és átragadt rám is. Elmeséltem neki az egész sztorit...

– Hát… nem semmi. És most őt is kezeljük?
– Persze, majd munka közben, meg előtte kicsit stabilizáljuk az állapotát.
– Te azt akarod mondani, hogy épp rá bízod a legkomolyabb megbízásunkat? Épp rá?
– Persze. Mert most tudjuk, mi motiválja. Ehhez a munkához nem elég a beígért pénz, a lakás meg a szupergép. Mi pedig most szépen rá tudjuk beszélni mindenre, igaz, kicsit közvetve. Megvan az eszközünk, még ő is segít, mint észrevetted. Hozzáképzeli a körítést. Különben is: van még játékfüggőnk, ex-drogosunk, aki már másnak is jó kis euforikus tereket akart gyártani, meg olyan hapsink is, aki alig várja, hogy meztelen nőket rajzolhasson magának a virtuális világban, meg rámászna minden nőnemű ügyfelünkre. Ők mind a mieink, érted, függőek mindannyian, ugyanaz a kaptafa, más személyek.
– És mi van, ha összefut azzal a nővel egyszer? Akkor hogyan fog reagálni, doki?
– Elsősorban összefutott vele, legalább is még mindig azt hiszi. Nekem is végigfutott a hideg a hátamon, amikor letépte a maszkot, mikor késve hallotta meg a csengőt, mert korábban kapta le. Meg attól is, hogy most mi lesz vele, és mit csinál, amikor félig itt, félig ott van. És végigcsinálta. Csak az alapján, amit a hangszórókból hallott. Odaképzelte, érted? Mi meg beszélgettünk vele, megdumáltuk a pasast Ágnes nevében. Ha nem képzeli oda, mehettünk volna a helyszínre, kihúzni, mint ő azokat a klienseket. De megoldotta a dolgot, és azóta rendben van.
– Vele akarsz dolgoztatni?! És mi van, ha mást képzeld be magának? Mi van ha összefut azzal a nővel?
– Nem hiszem. Elsősorban megfigyelés alatt tartottam, amikor meglátta a hologramot. Azt neked is kellene látni. Észre se vette, hogy átejtettem. Nem láttad a filmet? Szerinted nem irányítható? És később csak a nő hangját szimuláltuk, bemagyaráztuk neki, hogy jó ötlet, hogy nekünk dolgozzon, pedig maga is tudja, hogy ki fog tőle kattanni. Ő valahol tudja, hogy elmosódott a határ a valóság meg a szimuláció közt, de beletörődött, érted? A hologramra hallgatni fog, mint eddig is, és továbbra is azt hiszi majd, hogy tartja a kapcsolatot Ágnessel, tehát a lendület meglesz benne. Nem fog egy szót se szólni, ha nem adsz neki akkora fizetésemelést, csak elismerést kapjon attól, akibe szerelmes, ez neki a lényeg. Próbáld csak ki, ha nem hiszed el, de úgyis van idő tesztelni. Egyébként nem hiszem, hogy összefutnak. Neki már eleve a szobája volt a világ. Most még inkább az lesz. Ágnes meg nem postás, hogy tényleg rácsöngessen. Megbízhatunk benne. A képviselőnél ő lesz a legjobb, az biztos, mert nagyon is megbízható, illetve az lesz. Megkapta tőlünk személyre méretezett boldogságát.