Chechtaw-project
Balogh István
Paphalom

Mindennek van kezdete és vége.
Esetünkben a kezdet egy üveg rajnai rizling, a körülmények sötétek, mert nem virradt még a reggel. Az első korty után dereng valami. A második után világosodni kezd, a harmadik után ködös kontúrjaiból fölismerhető a kép.

Szakadék

Vagy négy évtizeddel ezelőtt ültünk a biciklinyeregben, tekertünk, neki a Paphalomnak, ott bérelt tanyát a fölsőhegyi paptól Rézi néni, az áldott piaci kofa. Rézi néni fia, Iván csak az anyjával való találkozásra koncentrált, mert osztályzsúrt kívánt szervezni a városi házban, szülők nélkül, persze. Nem is válaszolt egyetlen szavamra sem, én viszont gyönyörködtem a tájban, és megláttam a csodát. A dombvonulat szakadékát. A szakadék fenekén kocsiút vezetett, fogatok vájták a sárga talajt mind mélyebbre, no, de ki szakajtotta az első hantot ki ebből az őstalajból? Ezt a kérdést Benes Jóska barátom, a festőművész ízlelgette, amikor fölhívtam a figyelmét a paphalmi szakadékra, vázlatot is karcolt valami papírra azonnal, de az összegyűrődött, amikor visszafelé jöttünk, a fölsőhegyi csárdánál, ahol állítólag Rúzsa Sándor is vendégeskedett, mert csapodár csárdásnéja megérdemelte az érdeklődést. Benes megfestette a szakadékot barnás, majd zöldes olajváltozatban, aztán kísérleti technikákkal próbálkozott lelke hullámzásait tudatosítani a környezetében, de egyetlen munkájával sem volt igazán elégedett, mindig hiányzott valami a művészi kiteljesedéshez. Vagy a beteljesüléshez? Rögeszméje akkor menekült el tőle, amikor Kacsájával (Szpacseknak hívtuk akkoriban) kiberregtünk, átszelvén a dombot, a túloldalon kis híján fölborultunk. A föstő kilépvén a járgányból nemes egyszerűséggel bal kézzal bekotorászott a gatyaülepéhez, s megörvendezett ujjai tisztaságán, boldogan kiáltotta az ég felé, most én majdnem beszartam. Én már egy bokor tövében guggoltam, aztán fűvel tisztálkodtam, s azt válaszoltam örvendező társamnak, mindenek előtt menjünk el az adorjáni Tiszára.

Ivánéknál az a zsúr pompásra sikeredett. Vak módjára lányokkal ismerkedtünk.

Hármaskoporsó

Szerettem följárni Tripolsky Géza múzeumigazgatói rezidenciájába. Ott mindig megtörtént a csoda. Aznap a pálinka mellé megjelent valami belgrádi újságíró, az Ilustrovana politika hetilap hátramozgatója, s miután lemosta torkáról az útiport, kifejtette, hogy önmaga után Zentát szereti legjobban, mert lelke van, és bukéja is, mint a bornak, tettem hozzá, no, ez a pontos megfogalmazás, örvendezett a pennarágó, s éppen ezért azt ajánlotta főszerkesztőjének, hogy a nyári uborkaszezonban Zentáról írjanak omnibuszriportot.

– Ló vontat benneteket? – hahotázott Géza.
– Folytatásos riportok, történetek lesznek.
– Írjatok hát folytatásokat rólunk!
– Mit? Mit írjunk?
– Nem történik erre a fene sem! – így Géza.
– Keressék Attila hun király hármaskoporsóját – ajánlottam.
– Mese az egész – recsegte Géza.

A riporter pislogott, lekapta orráról a szemüvegét, törülgette az üveget, pálinkát kért, s hatalmas mozdulattal a törkába döntötte a nedűt.

– A hármaskoporsó az jó – nyögte ki az újságíró.
– Ki tudja, hol temették el Attilát, s milyen volt a koporsója?
– A Paphalmon temették el – mondom, – így mesélte öreganyám.
– A hármaskoporsó nagyon jó – bólogatott az újságíró.

Ők ketten egymást bámulták, én az igazgatói telefonon tárcsáztam Szekeres László régészt, szerencsémre a Szabadkai Múzeumban épp ő vette föl a kagylót.

– Attila koporsóját keresni? – nevetett Szekeres.– Egy kurva petákunk nincs idén ásatásokra!
– A Paphalmon kellene ásni.
– Ne röhögtess! – mérgelődött Szekeres. – Érdújhelyi Menyhért volt az utolsó balek, aki a Paphalmon próbálkozott. Ennek van már hetven éve! A századforduló idején kapargált az az idealista alak arrafelé.
– De megtalálnátok akkor Salamon monostorának alapjait.
– Abból lehetne valami. De az is kétes.
– Laci! – kezdtem más hangnemben, – Lenne kedvetek ásatásokhoz?
– Hogyne!
– Attila hármaskoporsóját keressétek.
– Hülye!

Két nap múlva minden készen állott, kissé északabbra, Velebit mellett ásni kezdtek a régészek Szekeres László vezetésével. Hivatalosan Attila hún király hármaskoporsóját keresték, mert valami különleges jelet fejtettek meg, hogy arrafelé alussza örök álmát az isten ostora. Az ásatásokat az Ilustrovana Politika fedezte, két hónapon át izgalmas riportok, hangulatos képek jelentek meg Attiláról meg a hármas koporsóról, meg az ásatásokról is a hetilap hasábjain.

Paphalmi ásatások

A Gargyi-tanya ura a hetvenes évek végén kiparcellázta a birtokában lévő halmot, az igazi Paphalmot, eladta a telkeket olyan zentaiaknak, akik a halomról szerették szemlélni a világot. Mert szép is ez a világ erre. A keleti oldalról van a legszebb kilátás, a Tiszáig, alul Zenta, fölül Adorján. Zenta irányába a Fényes- és a Tökös tó hullámzott valaha, Adorján felé meg a Csész- és a Zanoga-tó. Közülük a Csész-tó a történelmileg ismert, mert lassan egy évezrede, hogy halai miatt írásban is fölemlegetik. Szemben a Körösztös terül el, kellemes ligetecske, valaha kirándulóhely volt, de már régen nem az, be is kerítették, a kutya sem téved arra. Fölsőhegy alatt őrizték a zentai csürhét, északabbra a csordát. A Csész-tó környékén Czakó Elek birkái legelésztek.

A bátyám is Gargyitól szerzett telket, s közepére házat tervezett. A pinceásáshoz nyár ejelén hozzá is kezdtünk, ástunk rendületlenül, mindaddig, míg egy fémdarabot nem találtunk. Akkor kiesett a szerszám a kezünkből, nézegettük kincsünket, mi lehet, milyen ősök felejtették itt? Másnap Tripolsky Géza is a helyszínre jött, szemlézni, hátha valamire mégis ráakadtunk, vak tyúk is talál szemet. Persze ásót fogott ő is, mutogatta minekünk, hogyan is ásogatnak az avatott régészek, s mikor istenesen föltörte kezét a nyél, eldobta a szeszámot. – Legalább egy korty pálinkát adjatok, hogy bekenjem az elfakadt hólyagom helyét!

Hazafelé toltuk a részeg biciklit.

Mese

Az első hatalmas pofont egy vadászpuskától kaptam a Paphalmon. Hevenyészve elkészült a koronglövészeti pálya, aztán én is odafaroltam, viszketett a lelkem, de nem sokáig. A célvíz jótékony hatása után durrogni kezdtek a fegyverek. Pap Pista barátom adta kezembe puskáját, én nekiveslkedtem, PUL!, dörrenés, és jött a pofon a képem jobb felébe. Véreset köptem azonnal, de a célzó víz csodát mívelt, így folytathattam a hangos kísérleteket. A vitézkedés végeztével a Brioni nevű vadászház felé vettük volna az irányt, de akkorra valami titkos szolgák lepték el a Paphalom keleti oldalát. Kardelj van itt vadászni, suttogták a jólértesültek. A fölsőhegyi csárdában aztán a vadászmester elmondta, mekkora vadász a szlovén elvtárs.

– Ki sem mozdul a házból. Úgy hozzák helyébe a kapitális agancsokat. Egy részét még a Ferenc Jóska idején ejtették el. De neki az is megteszi.

A második pálinka után már Juliska meséjét idézte a derék Tök Felső. Juliska akkor éppen születésnapi ajándék volt, fehér csomagolásban, harmatos bőrrel, szende képpel. Azt mondta Juliskának a teljhatalmú politikus:

– Édes lányom, az én farkam első osztályú anyagból készült, ha nem áll föl, a te szégyened!

Állítólag Juliska érdeme, hogy megépült a korszerű koronglövő pálya, mert szövetségi pénzeket osztottak le a zentai vadászegyesületnek.

2008. december 18.