Sava Babić
Pannónia hideg III.
És újból úgy járt, mint életében korábban annyiszor, mindig utólag kellett megállapítania, hogy mennyire kötődik a könyvhöz és a többi emberhez, azok tapasztalataihoz. Hiába minden, körülnéz ő, és látni vél, mindig nyitott szemmel jár, érdekli a többi ember meg az őt körülvevő világ is, de utólag mégis belátja, hogy nem így van, hogy szinte világtalan. A látható szépség és jóság – szögezte le – csak naiv állapotfelvétel, az emberi arc, a végtelen égbolt, vagy az őt körülvevő táj felszíne. És íme, ki tudja hányadszor, újból megismétlődik ez. Most mégis inkább csak a tavakra emlékezik, amelyek mentén sétált, amelyekben gyönyörködött, mindvégig abban a hitben, hogy látja őket. Évekig nyaralt Ohridban, szerette, és örömét lelte a környező kolostorokban és magában a vízben is, amely a sós tengervíznél is kedvesebb és kellemesebb volt a számára. Az övé volt a tó. Csak amikor elolvasta Siniša Stanković Ohrid i njegov živi svet (Ohrid és élővilága) könyvét, akkor értette meg, hogy addig nem látta a tavat. Nem csak a tudományról és az iránta érzett tiszteletről van szó. A mélybe hatolás, nem pedig a látható – bármennyire is szeretett – világ felszínes csodálata. Majd ugyanez megismétlődött a Balatonnal, de csak utólag tudatosult benne. A Balaton, a Balaton... látja, szinte átöleli tekintetével, a színe a nap folyamán változik, a hullámok is mindig másfélék. De amikor elolvasta a nagy földrajztudós és úgyszintén nagy író Cholnoky Balaton-monográfiáját, akkor látta csak, hogy addig nem látott és nem tudott róla semmit.
És íme, ismét gyönyörködik a hatalmas síkság látványában, úgy, ahogyan a Gyümölcsök Királynője elől látható, amúgy a napon, itt-ott felcsillanó víz ragyog. Megállni kényszerül és bámulni a rónát, amelyről sejlik, hogy nagy, mocsaras árterület. Épp abban a faluházban, ahol megállt, ott hallotta, hogy valójában a Tisza-parton van, habár a folyó nem látható, ez itt pedig a valamikori medre, tulajdonképpen ártér. De itt van – mondják – a tó is. Miféle tó? Hiszen nincs! Van, van…! Még neve is van: Csecstó. Valaha látta emberi szem, tudják ezt a kutatók. És ismét nem látott, hanem mások segítségével megtudott.
A szél csapkod, mintha havazás készülődne, de ezt is csak később vette észre, már fázott, mozognia kellett, hogy felmelegedjen.
A kutya, amelyik a nyomába eredt, ösztöneitől vezérelve valamerre már eltűnt. Teljesen magára maradt, de úgy érezte, vele van minden ember, aki valaha itt élt és nyomot hagyott. Beszélnie kéne erről valakivel, az asszonyra nem is gondol, talán, egyszer a lányával, Ibolyával. Ki tudja? Talán, hogyha felnő, és nem lesznek neki unalmasak az effajta történetek.