Đuro Stanojević
A csecsvirág zen utazása
(Chechtow reflection)

Pete Tolkien hívott telefonon. Nem hittem, hogy jelentkezik. Csak két napja ismertem meg Toby Christian irodalmi estjén. Verskötetéről beszélt, a vasjaniról , nekem meg a helyi sajtó, a Riverpool Chronicle tudósítójaként volt ott jelenésem.

– Stanojevski, rendezek egy érdekes írótalálkozót! Úgy gondolom, el kellene jönnöd…
– Pete, nem tudom, mit mondjak. Lehetséges, hogy új író vagyok, de nem akarok még egy dudás lenni ugyanabban a csárdában!
– Ez teljesen más. Olvastam az Eat This regényedet. Egyszerűen muszáj eljönnöd!
– Ki jön még?
– Lora Braun.
– Rendben. Ki még?
– A guru, Sai Baba, Chab Segher, Luciana Pavarotskaja és Pete Schwarz. Kell jönnie még Tiberius Weinernek és Sol Babovnak is. Meg még néhány név, de nem akarlak ezzel terhelni...
– Rendben.
– Légy tízkor a Három Csecs Pubban! Kocsival jövök érted.
– Miért olyan korán?
– Egy varázslatos, misztikus helyre viszlek benneteket. Három napig maradtok ott. Hozz magaddal fogkrémet meg pizsamát!

Nem jutottam el addig, hogy válaszoljak, nincs is pizsamám, Tolkien már letette a kagylót. A fene vinné el, hogy is lenne meg ez a buli három napig nélkülem? Nem találok kifogást, miért ne mennék. És még az is előfordulhat, hogy valami jó sül ki belőle. Meghúztam a sörömet, és csatlakoztam a kedvesemhez, a tus alá.

– Sajnálom – mondtam a gatyámat letolva –, hogy nincs kamerám. Meg kéne örökíteni ezt a vízesés alatti jelenetet!
– A jelenet, amit rendezek neked, túl forró lesz bármely filmhez. Elolvadna még a lencséd is!
– Hm, nem leszek három napig, igyekezz jól felmelegíteni!
– Miféle három napig?
– Egy írótalálkozóra megyek. Ne aggódj, tudod milyen hűséges vagyok. Nem is álmodhattál arról, hogy ilyen ragaszkodó jószágra lelsz.
– Csak hogy tudd...
– Dont let me down , kedves, dont let me down ...

A Három Csecsben Maryn, a sankosnőn kívül nem volt senki.

– Hogyhogy ilyen korán? – kérdezte.
– Ne kérdezd.

Sört rendeltem, és vártam Pete Tolkient. Mary bekapcsolta a rádiót. Morrison énekelt: I WOKE UP THIS MORNING / GOT MYSELF A BEER / THE FUTURE IS UNCERTAIN / THE END IS ALWAYS NEAR... Majd megjött Pete, mégpedig magával a guruval, Sai Babával együtt. Valójában dr. Robert Shainnon, de irodalmi körökben guruként ismerik, olyasmi, mint Jerry Lee Lewis írószerszámmal, guru, akinek a cowboycsizmáját minden szégyenkezés nélkül megcsókolhatnám. Természetesen ezt soha nem engedné meg. Vélhetően azt mondaná: – Ugyan, ne vacakolj! De megérti, hogy átölelem. Örülök, hogy lesz valaki a közelemben, aki bőséggel tapasztalt, minden értelemben – még irodalmiban is.

Üdvözöltem Pete Tolkient is. Arcról meg lehet állapítani valakiről, hogy jó ember-e. A gettó mindenre megtanít. Pete jó ember volt. Eltekintettek az italtól, mert Pete sietett mindannyiunkat valami titokzatos helyre vinni. Átkeltünk a Csecs folyón, Zen Cityben meg alig találtunk parkolót, hogy Pete kiugorhasson bankot rabolni. Azt hittük, hülyéskedik. A parkolóban két megtámasztott Harley Davidson állt. Két beöltözött, szakáll nélküli Télapó csomagot cipelt a vállán, majd motorra pattantak. Feldübörögtek, és eltűntek innét. Dr. Roberttal nyújtóztattuk a tagjainkat. Szemben fölfedeztük az Antoinette Szállót, betérünk az aperitifbárba. Olvastam, hogy a szállodát négycsillagosra értékelték, de nem volt senki, aki kiszolgáljon. Az utcára nyíló ablak óriási, nézhettük, mi történik a parkolóban. Az utcán még több motoros Télapó rohangászott. Közeledik a karácsony, itt meg továbbra sincs senki, aki kiszolgáljon bennünket. Végre megjelent egy fekete pincérnő. Lesimította a szoknyáját és becsatolta a harisnyatartóját. Helyes lábú!

– Parancsoljanak!
– Vörösbort, a legjobbikból! – mondta Robert.
– És maga?
– Fél liter sört, bármilyet! – mondtam. Nem kedvelem a háromdecis palackokat.
– Készpénzzel fizetnek vagy kártyával?
– Természetben – válaszoltam.
– Készpénzzel, kicsim, készpénzzel – mondta a guru.

A feketeség meghozta az italt, de az itteni négy csillag eléggé kifakult. Hogy néznek ki a szállók kevesebb csillaggal? Éppen megittuk az italunkat, amikor betoppant Tolkien. Egy zsákot cipelt a hóna alatt.

– Láttam, hogy bejöttetek. Gyerünk, húzzunk odébb! – Kivette a zsebéből a legnagyobb címletű bankjegyet, és a sankra dobta. – Gyerünk, sietnünk kell! – Utána nyomultunk. Szinte futott. Sietett a parkoló felé. Bevágta a zsákot az autóba. Közben valaki kijött a bankból, és felénk kiáltott. Beugrottunk a kocsiba, és Pete már indított is, rükvercbe kapcsolt. A második utcából a folyó felé vágott át, majd hirtelen lefordult a vasút felé. Úgy suhantunk át a síneken, mint a filmekben, szinte repültünk, csak úgy porzott a száraz fű Wagenünk után.

– Pete – kérdeztem –, mennyi van a zsákban? – Bajba keversz bennünket.
– Nézd meg! – mondta, megelőzve egy motoros Télapót. Ennek jól felragasztott vagy valódi fehér szakálla volt. Kibontottam a zsákot. Írógéppapír volt benne, bankjegy egy szál se.
– Emberek! – mondtam, és megmutattam dr. Robertnek. Elmosolyodott. Pete ránk kacsintott, és nagyobb sebességre váltott. Egy emelkedőhöz értünk. Akkor lassított. Valamiféle hacienda állt előttünk. Bevezetett bennünket az udvarra, amelyben csodás építmények sorakoztak, amolyan gombaházikók. Mintha áttörtük volna a tudat membránját, vagy más dimenzióba tévednénk, megdöntve a tételt, miszerint az álom nem valóság, és fordítva. Hihetetlen csönd a levegőben. Ellazultunk, a Zen Cityből való menekülés izgalmaihoz képest. Kiszállunk az autóból, és én már kezdek lebegni. Körben gyümölcsösök, szőlőkertek, a tájat a Csecs folyó könnyei mintázzák, a csodás természet színeivel, valamint kenderolajjal. Az egyik fára mintha almákat aggattak volna, alatta régi parasztkocsi, furcsa, keleties jelekkel. Akárha orosz költők kombinációinak tartozéka lenne. Pete Ózként téglaúton vezetett bennünket. A legnagyobb gombaépület előtti küszöbön egy Toto-szerűség várt ránk, valaki a külső tűzhellyel bajlódott, ingujja könyékig feltűrve, az orrát törölte. Kórót, szalmát dobott a tűzre, Toto (vagy mása) farkát csóválta, mintha várta volna jöttünket. Pete-tel bementünk. Rögtön világossá vált számomra a kinti pasas munkája. Szemünk előtt immár egy kemence, leginkább egy kisebb gombára hasonlított, sárból építették, és finom meleget áraszt, miként a bensőséges miliő is. Egyszóval mesés, minden fafaragvány, az asztal, a székek, az ivó, egyes tárgyak szintén. Megismerem a pincért. Ő is kissé fa-szerű. Danny Boy. A tizenötödik sör után maga is egy fadarab. Felénk lépdel, csoszog-suhog, mint akácág a szélben. Egy alacsonyabb pincérnő poharakat mosogatott.
– Mit parancsolnak? – kérdezte, de mi még magunkhoz sem tértünk. Legalábbis én nem. A guru viszont ura a helyzetnek, amely nem volt számára ismeretlen.
– Vörösbort, a legjobbikból! – mondta hűvösen, mint Doc Holliday.
– Fél liter sört, bármilyet! – mondtam én.
– Én a Gyümölcsök Királynőjének pálinkáját! – mondta Pete Tolkien. Asztalhoz ültünk, támlás székekre. Hátulról nézve, mint kitárt szárnyú lepkék. Danny Boy rövid ujjú ingben. Mi is kényelembe helyeztük magunkat.
– Rövidesen érkeznek a többiek is – mondja Pete. Óvatosan nézelődöm. A sanknál a poharak felakasztva, talpukkal fölfelé. Mintha földrengés után lennénk. Pete mobilon érdeklődött a számítógép-szállítók után.
– Már itt kellene lenniük!
– Ne idegeskedjetek, bármelyik pillanatban megérkezhetnek. Már itt járnak Upper Hillnél . Amint megérkeznek, ismertetem a feladatot.

Danny Boy italt hozott, Pete pedig bizonytalanságban tartva bennünket tovább növelte a misztérium effektusát.
Éppen koccintottunk, amikor nyílt az ajtó. Úgy gondoltam, Alice érkezik, vagy Jabber-wookie, de a fiúk hozták a számítógépeket. Felállították őket a terem oldalra nyíló, vakbélként elnyúló, de amúgy szépen rendezett részében. A teremben egyébként három nagy asztal volt. Egy a sank előtt, ezt favázákban elhelyezett gyertyák díszítik. Majd az, ahol mi voltunk az italainkkal, ennek egyébként nagy T-betűs alakja volt. S végül az, amelyen felszerelték a számítógépeket, leginkább mezőségre hasonlított, amilyennel idejövet találkoztunk. Ezek a gépezetek rontották a terem filozófiáját, de Pete megmagyarázta felhasználásuk hasonló célját.
– Nos, ha ittatok, megmutathatnám a szobátokat – mondta Pete, én meg észrevettem, hogy épp csak belekortyoltam az italba. A varázslatos hely benyomásait szürcsöltem magamba, és elfeledkeztem a sörről. Danny Boy egy fejünk fölötti gerendához nyomta megfordítva az egyik üveget, ami abban a pillanatban elkezdett csöpögni. Ugyanezt cselekedtem, lassan, az üvegfenék elmozdult, mintha a másik gerendáról egy törpe lasszóval maga felé húzná. Aztán a hab is kicsurrant, és meg mertem volna esküdni rá, hogy a sötétbarna palack alján át valódi törpét láttam, amint valami kötélféleséggel húzza fölfelé az üvegem alját. Gyorsan leeresztettem az üveget, és szemmel jeleztem Petenek, mehetünk. Többé nem néztem fölfelé. Nem volt hozzá bátorságom. Óz ösvényén Pete elvezetett bennünket a többi gombaházikóhoz. Útközben rátaláltunk a nyári étteremre. Még a pincérnő is itt van. Toto a lába körül sündörög. Danny Boy szándékosan kimarad, mivel itt nem tartanak sört. Pete kinyitja az ajtót. A mese-előszoba. Majd a szoba. Ugyanaz. Fafaragás. Még a tükör is, amelyen Alice bátran keresztüllépett, ott áll faragott keretben.

– Padlófűtéstek van, balról a fürdőszoba. Tévé is lészen, ám kétlem, hogy nézitek. Nem lesz időtök, legfeljebb késő este, de azt hiszem, olyan fáradtak lesztek, hogy egy fehér macskát se vennétek észre.
– Ugyan menj már! – mondtam. – Mit fogunk csinálni, tán bányászunk?
– Hát – mondta Pete – valami hasonlót. – Megmagyarázom, ha mindenki megérkezik. Most pedig helyezzétek magatokat kényelembe, várlak benneteket az étteremben.
– Vannak masszőrök is, ugye? – kérdezte a guru. Pete elmosolyodott, és kiment. Dr. Roberttal leraktuk a táskáinkat.
– Testvér – mondtam – én már kényelembe helyeztem magam. – Mehetünk az étterembe?
– Azonnal, csak kiürítem a pitont.

Visszamentünk az étterembe, közben újak érkeztek. Pete először a legidősebbet mutatta be, egy valódi fehér szakállas embert. Megismerkedtem Sol Babovval. Egy tyúkkal jött, aki jól tartotta magát. Luciana Pavarotskaja volt. Majd összeismerkedtem Tiberius Weinerral és Pete Schwarzcal. Egyikünk sem íróként mutatkozott be, így jól sült el az ismerkedés. Danny Boy megcsikordult, újfent az iránt érdeklődött, mit iszunk. Rendeltünk: én sört, Sol Babov pedig bort, majd pohárköszöntőt tartott, a bor filozófiájáról mesélve. Olyan szépen beszélt, hogy hagytam a francba a sört, és borral folytattam. Majd Pete hozzákoccintotta gyümölcsök királynőjés pálinkásüvegét az üres pohárhoz. Megfordultunk.

– Ütött az óra, hogy eláruljam, miért vagytok itt! Igaz, nem érkezett még meg Dior Pho, Lora Braun, Chab Segher és Evgenija Rascvetajeva, de ők tudják, miről van szó, és majd később csatlakoznak hozzánk.
– Tehát, az lesz a feladatotok, hogy minél rövidebb idő alatt fölfedjétek, mi történt ebben a térségben, én meg elárulom, hogy épp egy ezeréves vulkán krátere fölött tartózkodunk, ami a Zen City-beli szeizmológusok számításai szerint három napon belül kitörhet. Addig lesztek itt. Eljönnek a térség zen tanítói, nektek pedig fel kell tárni a csecsvirág-jelenséget. Adok papírt a vázlatokhoz, meglátásaitokat pedig számítógépbe kell vinnetek. A fordítók lefordítják a legtöbb világnyelvre a Egyesült Nemzetek részére, majd a nyomtatott változatot Space Shuttle-lal a világűrbe továbbítják. Ez minden. Itt leszek veletek mind a három nap, amíg a vulkán nem kezd el működni. – Belekortyolt a pálinkába. – El ne feledjem – mondta –, közben evakuálási gyakorlatunk is lesz arra az esetre, ha előbb kitörne a vulkán. Most pedig sok sikert kívánok mindenkinek! – Ivott, majd szétosztotta a papírt a zsákból. Sol Babov megkérdezte tőlem: – Fiam, mit olvastál a regény megírásához?
– Én nem olvastam – mondtam –, én éltem.
– Kérsz bort?
– Nem, filozofálok. – Sol Luciana Pavarotskaja felé fordult, aki a kabátujját rángatta.

Egyszeriben mintha az egész helyiség Hitchcock-rendezés jelleget öltött volna. Lehajtottunk még egy-két italt ebéd előtt, majd Danny Boy megterítette az asztalt. Tányérokat hozott meg evőeszközt, előételt és kenyeret, és a főételt, reméltem, nekem is hoz villát. Mindenki a teremben kapott kést-villát, csak én nem. Nem emlékszem rá, a bárokban, ahol dolgozott, valaha is megbántottam volna. Azonkívül szenvedélyes kockajátékos volt, azoknak meg jó az arcmemóriája. Biztosan összetévesztett valakivel. Nem tudom, miért állt volna rajtam bosszút ily módon. Ezt a tévedést a sok sörnek tulajdonítottam. Ebéd után újból italt hozott, majd lassan füstölögni kezdett valami a lábunk alatt. A fapadló deszkáin keresztül szivárgott.

– Ez azt jelenti, hogy igazuk volt – mondta Pete Tolkien. – Ne aggódjatok, ha kitör, mi eltűnünk innét!
– Honnét tudod, hogy ez nem most fog bekövetkezni? – kérdezte Pete Schwarz.
– Hiszek a szeizmológusoknak! A legjobb indiai felszereléssel rendelkeznek. Itt vagyunk ma és holnap, holnapután délutánra várják a kitörést. Addig be kell fejeznünk a missziót!

Ekkor megjelent egy magas, szikár alak. Pete bemutatta. Ő volt Dior Pho. Egyike a zen tanítóknak. Danny Boy sört hozott neki. Rögtön mesélni kezdett. Története szomorú volt. Megértettem, hogy a kommunisták az ő karrierjét is derékba törték. A csecsvirág karrierjét úgyszintén. Derékba törték a jövőjét a Csecstónak is, amely valaha társ volt a természettel való örömteljes együttélésben. Jegyzeteltem. A csecsvirágok csak a társsal való egyesülés céljából léteznek, csak a szexuális együttlét zenje miatt, ami után bekövetkezik a haláluk, nem kicsi, hanem igazi, mostanság pedig a Csecs folyó felülete rezervátum méretűre csökkent e bölcsek részére. Kezemből kiesett a cigaretta, lehajoltam, hogy fölvegyem az asztal alól, a padlóról. A deszkák közül újból füst kezdett el pöfékelni. Megszagoltam. A kenderáztató szagára emlékeztetett. Ez az adat hasznos lehet. Akkor az ajtót kitárta egy alak, aki e titokzatos hely tulajdonosaként mutatkozott be. Mick Stanimolskynak hívták.

– Éppen most érkezik még két vendég – mondta. – Evgenija Rascvetajeva és Lora Braun.

Dior Pho megszakította előadását. Sört kortyolt. – Majd akkor folytatom, ha ezek ketten itt lesznek – mondta, és tovább ivott. Nyílt az ajtó, a meseterembe két tündér libbent be. Lora a fiatalabb, az idősebb – aki okosabbnak is hatott – pedig Eugenia. Danny Boy grimaszt vágott, mert fel kellett emelnie a valagát, hogy itallal kínálja az újonnan jött vendégeket, Dior Pho meg folytatta az előadást. Jegyzeteltem, és Lorát méregettem. Miatta az egész csak álomnak tűnt. Olyan jól nézett ki. Időnként a padló alól szivárgott még a füst, a hangulat egyre lazább lett. Váltottuk egymást, a számítógépeknél kifejtve a tételeket, visszatérve a jegyzetekhez, meg visszatértünk ezt-azt leemelni a nagy T betűs asztalról. A taóhoz. A zenhez. A fengsujhoz. Szemem előtt mákfejeket szállító bérkocsik, paradicsommal megrakott vagonok, veszteglő csónakok az öbölben, amely voltaképpen a vulkán, a padló rései közül meg továbbra is füst tör fölfelé, most kevésbé érdekel számítógépen írni, aggaszt az állandósuló füstölgés, s Lora is eltűnhet egy nemkívánatos prüszkölés közepette. Közben a guru eszmét cserélt Evgenijával, én mentális képeket rajzoltam Lora irányába. Ekkor hirtelen helikopterzúgás. A mi gombánkhoz érve kötélhágcsót eresztenek alá, hogy felkapaszkodhassunk. Igyekezetünk kissé pánikszerű. A padló alól sűrű füst gomolyog. Utolsóként próbálkozok felmászni, ügyetlenül. Valamennyi idő elmúlhatott, a kéménybe kapaszkodom. Lihegve tüdőmbe szívom a füstöt, a teringettét: kóró és szalma! Nem tudom, hogyan értünk vissza a szobánkba. A Pete Tolkien által előrejelzett gyakorlat befejeződött. Ismét az étteremben, névsorolvasás. Mindenki itt van, kivéve, aki nincs, ám mintha árnyak röpködnének: Esterházy, Konrád, Lennon, Hamvas, Che Guevara, beat-fiúk, Mickey Mouse, Koncz, közben a csecsvirág három rétegben ülepszik a lábunk alatt, meg lebegnek Hófehérke és a hét törpe árnyai, szétoszlóban a gerendák közül áramló füst miatt, miként Hemingway-é és Céline-é, meg Jancsié és Juliskáé is, amikor Mick Stanimolsky huzatol vihart kavarva. Dior Pho semmin sem lepődik meg. Hűvösen kihörpinti az üveg sört. Luciana Pavarotskaja alváshoz készülődik, Sol Babov elkíséri. Dr. Robert és Pete Schwarz a komputeren dolgoznak, a másik oldalon Tiberius Weiner és Evgenija Rascvetajeva szintén. Pete Tolkien megkéri Danny Boyt, hozná ki az IGYÁL MEG! feliratú kisüvegeket. Danny útközben fellöki valakinek az ásványvizes poharát. Amíg Lora, Pete és én iszogatunk, Mick odaszól Danny Boynak, hogy készülődhet, hazaviszi. Immár minden a pincérnő kezében összpontosul, akit két példányban látunk. Talán masszőz is, ez itt még talány. Héjából kiszedett dióbelet tesz elébünk, kis agy-képek. Talán a bölcseké, akiknek nincs más dolguk, mint kapcsolatot találni a mindenséggel, Lora kihívóan egyet az ajkai közé vesz. Nem tudok ellenállni. Én is ezt teszem. Pete hasonlóképpen.

– Hová lett Chab Segher? – kérdem Pete-től két, Loráról való gondolat közepette, aki szemünk láttára kezd növekedni.
– Kificamította a bokáját, amúgy bizonyára nem szalasztaná el ezt a vállalkozást, de az internet révén tartjuk majd vele a kapcsolatot.

Amíg e szavai elhangoztak, Lora visszanyerte eredeti méretét.

– Ki vagy? – érdeklődött.
– A forradalom gyermeke vagyok.

Italát lehajtva Evgenija Rascvetajeva mellé telepedett. Hallom suttogásukat.

– Ezt a forradalom gyermekét ki hívta ide?
– Tolkien. De ne aggódj! Dr. Robertnek és nekem megvan róla a véleményünk.
– Méghozzá?
– Veszélyes.

Eközben Diorral egy manifesztumon, valamiféle petíción dolgozunk, szeretném, ha a Csecs visszanyerné partjait, régi bimbózó tavát, csecsvirágait. Dior Pho a fejét fogja.

– Pete, honnan ástad ezt elő? Ismét összetűzésbe kerülök a hatalommal! – Várjatok, még nem fejeztem be, a petíció a gyerekeink jövőjét példázza, ezt egyetlen hatalom sem sajátíthatja ki, sem a valóság, sem az álom, sem a mese tartományából. – Pete-re nézek. Egyezik. Dior Pho: vállvonogatás. Ez néma beleegyezésnek minősül. Mindannyian aláírjuk, itt, helyben, öt perccel éjfél – a vulkánkitörés előtt. Az elképzelés átjutott a nyúlvány-teremrészbe. Megegyezés születik, ám Lora fáradt, nyugovóra tér a mesekuckójába. Távozóban tekintete rám mered, abból az imént elfogyasztott üvegcse feliratát olvasom ki. A bölcsek agyát dobom a számba, a bölcsekét, akik halk sikollyal repültek át a víz felszínén. Erősödik bennem a vágy Lora Braunt lenyelni. Egyes tagjaim növekvőben, de érzem, hogy csupán a költészet morzsája vagyok a padlódeszkák repedéseiben, amelyekből itt-ott feltör a füst. Pete cipője mint Gulliveré, Dior Phóé egy számmal nagyobb. Sikerül kivánszorognom a levegőre. Leszállt az éj, némelyütt szentjánosbogarak mozgása, a fagy csókot lehel a gyümölcsösökre és a szőlőkertekre, a kitéglázott út ezüstösen csillog, az orosz költők iniciáléjával való parasztkocsi rúdjára felaggatott almák pedig kifényesítve, mint a hamis bűnök. Nesztelenül belopózok Lora gombaházikójába. Nincs a szobájában, a rádió bekapcsolva, techno-zene szól, s hallom a hullámokat, liverpooli vagyok, ismerem a víz hangját, amely a fürdőszoba felől jön. Hallgatom a vízcsöppeken áttörő lélegzését, a felerősödő vízzuhatagot, a csecsvirágok egyre sűrűbb sóhajtozását, ő közel a felhevüléshez, egy részem tovább növekszik, majd hallom, amint káromkodik. Rájövök, a kézitusoló csöve válhatott le. Legszívesebben berohannék, nem hagyhatom magas talajvízben, de félek, hogy átnedvesedek, és eltűnök a lefolyóban Litherpool partjai irányába. Pedig úgy szerettem volna, hogy a közös orgazmusban egy nyíláson át kidugjam a fejem a világűrbe. Bebizonyosodott, másként kell kombinálnom az itt kínált italokkal. Visszaindulok, az udvaron összefutok Tiberius Weinerral. Laptoppal a hóna alatt hangosan meditál a hamis gurukról, akik a Rishi Kesh -be fojtották a Beatleseket. Rádöbbenek, az előbb nem szentjánosbogarakat láttam, hanem a csillagokat, a fagy is keményebb. Leheletem alászáll a völgybe, hol azok a kicsiny bölcsek járják varázstáncukat. Tiberius eltűnt, megtalálom az éttermet, de ott már csak Pete Tolkien a komputer mellett, egy fityók pálinkával.

– És a többiek? Hol a pincérnő?
– Visszavonultak. A pincérnő a gurut gyúrja. Tölts magadnak!

Bedobtam egy fityóknyi Gyümölcsök Királynője-beli pálinkát, s leültem az egyik géphez. Babráltam a billentyűzeten, az idő kevés, a vulkán kitörése előtt lássuk a lényeget. Pete a másik oldalon dolgozik, a pincérnő még sehol, magunk töltünk.

– Chab Segher jelentkezett – szól Pete. – A munkásosztály hős forradalmáráról ír, aki Dakotából a Csecs tónál leereszkedett.
– A fenébe is...

Ez hiányzott nekünk. A munkásosztály hőse, aki virággal a kezében lép a barikádokra. Csecsvirággal. Hát! Most jut eszembe, valaki e nagy forgatagban azt állította, ez nem álom; az álom az, amihez három nap múltán majd visszatérünk, úgy tűnik, Mick mondta ezt, ő viszont mágikus fúrójával a mesét valósággá változtatta, áthatolva a természet minden rétegén, ott is, ahol ez különben nem lehetséges, ezért van rálátása a dolgokra. A pálinka apályt és dagályt vált ki, a fityók a billentyűzeten a zuhanyozó alatti test vágyakozó leheletévé alakul át, hamarabb ejakuláltam, mint a vulkán, amelyen ültünk. Akkor láttam meg, hogy a billentyűzetemhez fehér egér tartozik.

Valahonnan kakaskukorékolás, visszhangja süvít át a párás völgyben, a tollazatról jeges sperma repül szerteszét, mert Hodicson még mindig hiánycikk a kondom, homlokommal lassan eltávolodok a billentyűzettől. Az ivó mögött megpillantom a gurut a pincérnővel, Lora az asztal mellett, vigasztalhatatlanul kihívóan, Pete új érzésekkel teli fityókot nyom a kezembe. Talán ez a helyes kombináció. Lorához közelítek, leülök.

– A forradalom gyereke vagy, tudom – mondja –, ha nem is akarod, írja a homlokodon!
– Annyira szembetűnő? Vízben, sárban vájkálva aludtam el, kijáratot keresve a kozmoszba.
– Szólnom kell Stanimolskynak, javítaná meg a zuhanyzót a fürdőszobámban.

Stanimolsky még sehol, a guru csatlakozik hozzánk, friss, mint a pipacs, pincérnőnk kihozza a nap első kávéját, a kinti alak rendületlenül tüzel, lábunk alatt a füst kurvául csöndben, kivárva a szakértők számításait. Már Sol Babov és Luciana Pavarotskaja is velünk. Danny Boyról semmi hír. Csak az olvasástól elfáradt, a környezetet mégis éles szemmel figyelő guru fedezhetett fel ibolyákat, most Evgenija Rascvetajevára vár, hogy átadja neki. Pete Schwarz és Tiberius Weiner is megjelenik a morózus indulatok reggeli szeánszán, az pedig a kedélyek felforrósodása, miként egy elromlott hőszabályzójú bojler, mint a vulkán dala, mely a fityókban csak egyre terjed, mint a bor filozófiája, mint a kozmosz felé irányuló nyílás, amelyen csak a csecsvirágok képesek kikandikálni.

Járok egyet, megmosdanék a Pannon-tengerben, amely errefelé hullámozva elnyelte az Atlantiszt, majd visszatért a legendákba. Vadnarancs-ligetben haladok: akár bibircsókos biliárdgolyók, szétszóródva a fűben, holdsugártól megperzselve, annak ellenére, hogy a völgy felől, a Riverpool irányából ismét megszületőben a nap, s bizonyára csak e helyről látható több égitest. A vadnarancsok mint kimerült üstökösök, a másik oldalon meteorkövek, üzenetek, a sors kínai aprósüteményei, de félnék bármelyiket is felnyitni. Hiszek a válasz érkeztében, akkor is, ha újra kellene születnem. Talán e megismételt születés a válasz, ám csecsvirágként lenne igazi az újraéledés, egy olyan világban, amelyben létezik ismét a Csecstó meg a feledhetetlen természet. Visszabandukolva elhaladok a nyáron használatos étterem mellett, kifejt tej a T- alakú asztalon, a pincérnő túrókészítéshez készülődik.
A harmadik szem mindenkit azonosít az étteremben, no lám, megjött a kis cserkész is, aki nem használ zsilettpengét, nem is borotválkozik, de nincs fehér szakálla – hozzánk fordul.

– Volk Zolának hívnak, s nem vagyok cserkész. Sétára invitálok mindenkit, megpróbálva e térség – az önöknek még hiányzó – mozaikkockáit elővarázsolni.

Volt még egy zen tanító. Dior Phónak halaszthatatlanul távoznia kellett, imádkozva földnek s az ő porának. Ezt a végtisztesség magasrendű céljaként értelmeztük.

– Aztán megtörtént a természettel való szembefordulás, így most az elébünk táruló kép olyan, amilyen – folytatta Zola. – A bűn megbocsáthatatlan, Buddha sem tudna már egyensúlyt teremteni. Ha üresek a poharak, indulhatunk.

Zola fejébe nyomja a kalapját, mindannyian cihelődünk, követjük őt, át a hacienda udvarán, haladunk az úton: a vak számára eltakarva a horizont és az égbolt kapcsolódása, komótosan érkezünk a titokzatos és fájó múlt titkait elrejtő völgybe. Természetesen a jelen sem más, felfedezem, valami éppen most fáj. Lora előttem lépked, akár egy őzike vagy az utolsó egyszarvú, időről időre lehajol, fűszálat szakítva, amelyről lepereg a harmat, mintegy áldozatot mutatva az elkövetett történelmi mulasztások zálogaként. Visszapillantok, a guru mellettem, Evgenija viszont hiányzik. Sol Babov és Pavarotskaja lépésnyire követik Zolát. Pete Tolkien szorosan mögöttük.

– Itt éltek az égi madarak – jegyzi meg a guru. – Tudod, hogyan néz ki a hím égi madár?
– Nem, de nézd, mit találtam!

Egy 3.57-es magnum töltényhüvelye.

– Mi történt itt: gyilkosság, öngyilkosság, vagy valami harmadik?
– Ez a hely titka.

Az erős szél miatt nem hallom Zola hangját, lassan a guruét sem. Paraffinkesztyűvel megoldhatjuk a titkot? Attila hun vezért magnummal ölték volna meg? Ezt senki sem tartaná valószínűnek, a töltényhüvelyt a fűre dobom, az egykor itt haladó vasúti sínek nyomai mellé, ezek amúgy meglepnek bennünket. De a fejemben ott rajzik a gondolat, hogy egy vízben úszó égi madár fészkében halt meg, amelyet a történelmet alakító kezek rángattak le, s ezt tették a földrajzzal, a biológiával és a művészetekkel is. A felsejlő sínpárok helyén pedig átgázolt az idő, meg a juhnyáj. Mindez alatt pedig egy eltűnt civilizáció megcsontosodott maradványai. Guru hozzám lép, s közli, Evgenija felhívta mobilon.

– Igen?
– A petíciót még néhányan aláírják, de nem engedhetjük meg, hogy az elképzelés kommerciális színezetet kapjon. Pont az ellenkezőjét váltaná ki, mint amit szerettünk volna!
– Evgenija zseniális! – mondtam. – Egy átfogalmazott manifesztum már a kívánságunkat tükrözné. Újjászületek. Szeretném, ha Lorával is ez történne, de nem találom a közlés módját. Vagy nem születünk egyazon pillanatban?

A guru mosolyog, ő tudja. Ránk mérettek a történelem forgataga fájó emlékeinek ostorcsapásai, kissé elfáradva térünk vissza a gombaétterem meleg varázs-kemencéjéhez. Pete Schwarz már haladt az írással, rám várna a folytatás. Egyazon időben voltam itt, és ezer mérföldekkel távol, így megértő vagyok a pincérnő iránt is. Lehetővé vált az időben való utazás, amelyről mit sem tudtam. Én legalábbis semmit. Gettóban tartva fejünket reklámokkal tömték, a Csecs mai medrének vonalán azok lufi-babákként ereszkedtek alá, s úgy gondoltam, együtt szabadulhatunk meg valamitől, ránk erőltetett spanyolfaltól, mely mögött a bűnök elkövetői mosták kezeiket, bennünket is be akarván vonni, bennünket, akik egykoron egyek voltunk a természettel. Most igazi pálinkát iszunk, semmi kémia, dohányt szívunk, házikenyeret fogyasztunk burgonyával, szépen megtisztított halat, a kört bezárjuk, új nemzetség tagjaivá váltunk, amely holnap, vagy néhány óra múlva a vulkánkitörés révén felemelkedik Zen City és a Csecs ősi medre fölé. Lora panaszkodott Micknek, aki már hívta is a vízvezeték-szerelőket, Danny Boy nem tágít az eltakart kártyák elméletétől. Sol Babov ismét megcéloz kérdésével:

– Fiam, borozol?
– Nem, filozofálok.

De nem kívánok már olyan dolgokkal vesződni, amelyek többszöri ismétlés révén igazsággá válnak. Tanyán születtem, szőlőskertben, tudom, mi az igazság. Kilépve felidéződnek a szőlősorok. Ködszitálásban hegyek, évszázadok reményeinek lerakódásaként. A kutyus, amely mégsem Toto, mintha rám kacsintana. A padló megremeg, visszatérek az alkotáshoz, látom a résekből előretörő füstöt, amint cipőnket nyaldossa. Csönd volt, de pillantásokból is megértjük egymást. A Pannon-expedíció végéhez közeledik, zenészek készülődnek koncertet adni, akusztikus gitár, fuvola és cselló, meg egy kis költészet, amely felkészít a célra, készültségi állapotba emelve bennünket. Virrasztva hallgatjuk az egykori civilizáció partjait mosó néhai tenger hullámverését, dől a füst, holott az alak kinn már befejezte a tüzelést a varázslatos kemencébe, a zen-helyzeteknek pedig legyünk urai, a sarkallás egyértelmű. Szükségem lenne pótösztönzésre, ám Lora távozik, dühömet a billentyűzeten töltöm ki, a betűk szinte belesápadnak. Táncra perdülök, az imaginárius hölgy nem utasíthat vissza, virtuális papírból készült, de lelket leheltem beléje, a puszta párbeszéd mellet ő akár másra is hajlandó, félre a dialógusokkal, velük bőven találkoztam az irodalom bonyolult világában. Tekintetemmel a gurut keresem, szólnom kellene, mellettem ülve dolgozik a számítógépen.

– Fogalmam sincs, mi van velem – mondom – , nyafogok, holott nem szokásom, mintha egyszerre lepnének meg a rossz szellemek és a jó tündérek.
– Igyál csak, fiam – mondja – és vigadj, ennek van most az ideje! És folytatja a munkáját.

Töltök, vigadok. Gondolom, temérdek munkája lesz a fordítóknak, a Space Shattle-nak szintén, amely minden kéziratot az univerzumba visz majd, kockáztatva, hogy az összeesküvés teoretikusai felfednek bennünket. A füst erőteljesebben gomolyog a lábunknál, de senki sem hátrál, bízva a számítások helytállóságában. Pete Tolkien is marasztalna bennünket. A muzsikusok ugyan rég távoztak már, de a zene még mindig szól, hallom az orgonát, megbánva minden bűnömet, könnyekben futok a Moszkva-parti éjszakákból a Montmartre irányába, a sárba zuhanok, amely rövidesen hamuvá vagy lávává lesz, csak egy réteg vagyok, magamat elveszítve. Mennyi könnycsepp szükséges lemosni a gyalázatot, amikor engedtem magam elvakítani a kerekded lufi-babáktól? Danny Boy már a mennyezet törpéit is sörrel itatná, én pedig könnyben úszó mikroszkóppal kutatok a lelkem után, elveszve az időben, mint George Stanojevski kiadatlan regényének hőse, aki eképpen szól: Az idő fogalom nélküli dolog, de mindig megjelenik előttünk . Hitchcock forgatókönyve szerint lengedeznek az ivóra felaggatott poharak az orgona feszes ritmusára, ujjaival talán odakap Edgar Alan Poe is, Sol Babov szintén ír, míg Luciana Pavarotskaja apró betűs szöveggel bajlódik. Pete Schwarz izzadtságcseppjei a papíroson és a monitoron. Ilyen helyen könnyen kivitelezhető a padlófűtés, magam is izzadok, a borom sós spriccerré válik. Tiberius Weiner golflabdával jelenik meg. A placcon találta, amelyet Volk Zolával fésültünk át. Bizonyítékként megőrizte, én viszont eldobtam a fegyver töltényhüvelyét, mert szúrt. Nos, a kép most teljesebb. Elképzelhető az is, hogy Attila öngyilkos lett, mert elvétette az utolsó lyukat az itteni golfpályán. Pohárból már nem fogyasztok bort, mert túlságosan is izzadok, átváltok a szűk nyakú fityókra, abba nem juthat verejték. Egyébként egy csepp ide vagy oda, bánja fene, tudni való, hogyan isszák a tequilát. Döntöttem, kiöblítem gondolataimból a golflabdát, a töltényhüvelyt, a plafon-törpéket, és ismét rávetem magam a billentyűzetre. Gyakorolom az effajta pettinget, a betűk mint mellbimbók, amelyek válaszolnak is, a fehér egérre viszont semmi szükség. Minden átbeszélt szó napfényként, holdsugárként leírva a virtuális papírra, amely, tartok tőle, meggyulladhat, ha így haladunk. Ráhajtottam a fehér egeret, őrizze felhevült gondolatainkat, rövid lábnyújtózás. Bizseregnek az ujjaim, mint a gitáron tanuló diáké. Séta közben mintha csikorognék, vagy a padlózat recseg? Meglehet, próbálgatom a lakkozott fából készült és összegabalyodott padlódeszka-szárnyaimat? Vagy mindezt csak álmodom?
Amikor kimentem az udvarra friss levegőt szívni, eső szitált, a cipőtalpam úgy sistergett, mint az elnyomott, de még égő cigarettavég a nedves hamutartóban. Az ösvényen holdsugár-foltos, apró kavicsokat dobálok mögém, hogy visszataláljak. E térséget csak hódolat illeti. Beviharzok a szobába, alteregómként Don Quijotéra bukkanok, a masszőr segít neki a lándzsával célozni. Nyilvánvalóan téves szobába léptem, elnézést kérek. A következő meseházikó felé veszem az irányt. Tiberius Weiner a laptopján dolgozik. Tőle is elnézést kérek. Továbbhaladva a következő szobából a zuhanyzó hangja szűrődik ki. Nem bírom tovább hallgatni, vissza az udvarra, keresem az ösvényt az elszórt kavicsokkal, majd megpillantom a füstöt, feléje tartok. Az étteremben új arcok, bár lehet, itt vannak már az első naptól.

– Ernest Webber vagyok, hogy nem ismersz meg, beszéltél nekem a háborúellenes költészet napjáról? – mondja az egyik.
– Hát persze! Az az eszme pedig él még!
– Igyunk valamit ezen eszme nevében!
– Ugyan, mindig találunk ürügyet...

Javaslom Mick Stanimolskynak, nevezze meg azokat az utcákat, amerre nemrégiben járt. Csak mosolygott. Danny Boy lóbázva a mennyezet felé emel egy sörösüveget. Befejezném a melót a billentyűzeten, odaülök. Hol voltál , mintha kérdezne. Ne faggass, az ember elmegy mellőled néhány pillanatra, s máris kihűlsz , felelem, s már melegítem is, a mellbimbói ridegek, valahogyan plasztikusak. Az egeret a ház mögé dugtam. Ne zavarjon. Mick elvitte Danny Boyt, a pincérnőnk visszatért, az elkezdett kutatói munkához elegendő az erőnk, az erupciót ugyan nem akadályozhatjuk meg, de talán felgyorsíthatjuk. Az amnézia lehetségesen az agónia egyik formája, de erre e pillanatban nincs lehetőség, a mozaikokat rendezgetném, az általam megálmodott csecsvirág külön világ. Az étteremben felére csökkent a létszám, akik maradtak, füstjelekként táncolnak, megfejtést keresve, mintha az Upanisádokat olvasnák. Időközben Lorát versben énekeltem meg, a kinyomtatott változatot leengedtem a padlódeszkák hasadékaiba. Amikor eltávozott a pincérnő, meg azok is, akik eddig még maradtak, megértettem, hogy nyugovóra tértek, s a teremben csak a számítógépek, a billentyűzetek, az egerek meg én. Magától értetődően a plafongerendák irányába bámultam, de nem láttam egyet sem. Danny Boy leitatta őket. Elvánszorgok a kemencéig, de ott belebotlok egy fehér macskába.

– Hol voltál eddig? – fordulok feléje. – Nem látod, mennyi itt a fehér egér? A macska, a bölcs egyiptomiakhoz hasonlóan, elkerülte a párbeszédet, és lefeküdt a kemence oldalánál. Társulok hozzá. Ez a kemence valóban csodás. Eszembe jut egy vers: Tán nem jó a norvég fa?

Valamiféle zakatolást hallok, mint ahogyan a csónakos minden lendületnél a csónakhoz szorítja az evezőlapátot, a Csecs folyón vagyunk, ismeri a jó helyeket, a harcsákét is, kuttyogatóval paskoljuk a vizet, a távolban villámlik, jó fogás ígérkezik. A csónak aljában fekszem, eltelít az évszázados iszap meg a friss reggeli levegő illata, valahol harkály kopog az életfán, felemelem a fejem, a nap szégyenlősen megjelenik a fűzfa ágai között, valamikor itt volt a paradicsom, ahonnan Ádám és Éva kiűzetett. Felülök, Dior Pho a csónakos.

– Semmi baj, fiam – mondja –, ne aggódj! – Ezt csak most láthatod, amúgy nem létezik. Ezt semmisítették meg ők.
– Ők?
– Ne légy oly bamba, tudod, kikről beszélek!
– Világos. Nekem is gondom akadt velük. Riverpoolban az ottani csillagzathoz illő gyár helyett egy dél-afrikai érclelőhelyre támaszkodó öntödét építettek. Itt paradicsomszószt gyárthatnánk, és nem kellene a paradicsomot vesszőkosarakban északra szállítani, félve attól, hogy az irányító idő előtt a sípjába fúj, mielőtt berakodnánk a vagonokba. A politikusok egyéni érdekei mindig eltértek a nép érdekeitől. Most nézz szét... Látod?... Mindez létezett, amíg mindent el nem csesztek...

Megfordulok. Mintha a Skadari-tavon lennénk, de ez mégis hazai terep, kócsagok repülnek fel a sekélyes vízből, kárászok legelik a felül lebegő lencsét, akár a tehenek, vadkacsák vezetik kicsinyeiket a nádasban, a vízfelszín tükör, a szobánkban is ilyen van, amelyen Alice átléphetett, körben erdő, ez valóban az elhagyott mennyország. A távolban megint dörög az ég, Dior Pho tovább evez, úgy ismeri a folyót, mint a tenyerét. Ismét ledőlök, de a fejemet aládúcolom, legeltetem a szemem a most látottakon. És ekkor pillantjuk meg a csecsvirágokat. Itt vannak! A kozmikus feladat előtt. Elragadtatásomban nincs időm szólni Diornak, már tudom, nem a harcsák miatt hozott ide, azt szerette volna, ha látom a természet eme – a nirvánába vezető – performance-át, ezért hálával tartozom neki, de a szemem nem tudom levenni a látványról. A rálátás fekve előnyösebb, forr a vízfelszín, a Csecs boldog, a természet mindenestül ujjong, én pedig rádöbbenek, székeink lakkozott-faragott faszárnyai nem lepkeszárnyak, hanem a csecsvirágok szárnyai. A csónakunk hirtelen megbillen. Mintha homokzátonyra futottunk volna, vagy egy hatalmas hal hátára. Vállamnál fogva rángatott valaki, de nem Dior Pho. Megrázkódtam. Pete Tolkien volt az.

– Ébredj! Rövidesen megtörténik!

Felugrok. Az étteremben találom magam, a mesekemence mellett. Ami pedig az imént hallott csörömpölést illeti, nos, a kinti ember tisztogatja a tűzhelyet, a távoli égzengés viszont közeledik. Amíg tart az álom, nem kedvelem az ébresztést, ám mielőtt Pete egy fityókot nyújtana felém, megpillantottam a székeket. Ráültem az egyikre, nekifeszítve a hátam, és becsuktam egy pillanatra a szemem. A kozmikus célt helyezném magam elé. Érkeznek a többiek is. Sol Babov és Luciana Pavarotskaja, Evgenija Rascvetajeva, dr. Robert Shainnon, a guru, Pete Schwarz és Tiberius Weiner, Danny Boy még sehol, ám itt a pincérnő, meg Mick Stanimolsky, Lora Braun hiányzik, hallom, az éjszaka elutazott. Chab Segher és Ernest Webber Zen Cityben, a talpunk alatt dörgés hallatszik, a füst állandósul.

– Nyugalom – mondja Pete –, már csak kevés időnk maradt! – Szorgalmasak voltatok, próbáljuk meg a végén még kibővíteni a téziseket, s az utolsó pillanatban aláírjuk az átfogalmazott petíciót, ezt követően megérkeznek a hordárok a számítógépekért, mi pedig bevárjuk, aminek be kell következnie. Miként az imában, mindannyian megfogtuk egymás kezét, kiittuk italainkat. Evgenija Rascvetajeva filmvetítésbe kezd, inspirációnak szánta a részünkre, az elkövetkezők nyitányának, a sankon hintázó poharak, mint a Santa Marián, s míg a pincérnő újabb adrenalint tölt, Evgenija egy komputerhez ül, pontot tenni az eddig megírtakra. Guru három nyelven véleményez. Én az utolsó mondatot ragasztom a szövegemhez. Guru az órájára néz, és aláírja a petíciót. Sol Babov szintén, majd a többiek is. Nincs szükségem cigire, a füst egyre sűrűbb. Magamba szívom, s amennyire csak bírom, tartom a tüdőmben. Minden rezeg-remeg. Álcázott Télapók viszik el sietősen a teremből a számítógépeket. Hóhullás. Valahogy torkunkon akad a szó. Az evakuálás bármelyik pillanatban megkezdődhet, Mick egyre gyakrabban töltögeti az italt, nyilván úgy gondolva, a láva amúgy is mindent betemet. A kutya (amely mégsem Toto) a küszöböt nyaldossa, neki is melege van, behavazott fekete szőre mint a vadlibák tollazata. Evgenija szerint amit írtam, több embernek kellene elolvasnia. Tudom, felelem, én egy gettó írója vagyok, s az egész földünk gettóvá vált. A Csecs folyó is. Sol Babov és Luciana Pavarotskaja búcsúzkodnak, kocsiba szállnak, és megveszik az irányt White City felé, az autóúton. Megérkezik az első helikopter a mesegombák fölé, a guru kapaszkodik fölfelé a kötélhágcsó fokain. Halaszthatatlan ügyei várnak rá Zrenburgban, amúgy le a kalappal, kivárta az utolsó pillanatot. Füstörvénylés, hóesés, arcomon a hópihék mint a bányászok könnye. Durex gyűrűként minden rázkódik. Leírhatatlan érzés. Csak egy bizonyos, eltűnt a félelem. Egyazon nemzetség tagjai vagyunk. Újabb helikopter érkezik, egy pillanatban számomra kétséges, kitart-e a kötélhágcsó. Mindenki felfelé igyekszik, én – csupán kenyérmorzsa vagyok – ismét utolsóként. A kötélzet mégsem bírja, közvetlenül a légi jármű ajtaja előtt szétfoszlik, a kéménybe kapaszkodom. A helikopter távozik. A látvány felejthetetlen. Az alföld itt mind a volt tenger, a volt folyó, a volt tó, az egykori mennyország, egyedül innen volt lehetséges a kötődés a felsőbb világgal, de nem száműzöttként, hanem a szent folyó virágaiként.

Zen Cityt, Upper Hillt és Riverpoolt látom innen, meg a gurut, térdét súroló táskájával, zsebre tett kézzel – tekintete a Lora szülőhelye felé vezető útra szegeződik – a zrenburgi buszra várva. Jerry Lee Lewis ceruzával, zongora helyett. A füst omlik a kéményből, annak a suhancnak szükségtelen ma tüzet gyújtania, kétszer mélyen belélegzem – és ekkor a hirtelen támadás. A robbanás a felhők alá repít, de nem hullok alá a sárba, egyszer csak repülök, egyszeriben világossá válik, miért voltam itt ebben az álomban. Újjászületvén s ezúttal csecsvirág-szárnyaim lévén Zen City irányába tartok, az Antoinette Szálló előtt Chab Segher várt rám. Térdfájása miatt bicegett. Mintha esztendők óta tartana ismeretségünk. A többiekre várva úgy döntünk, az időt felgyorsítandó lehajtunk valami erőset a négycsillagos hotel aperitifbárjában, de ismét nincs, aki kiszolgálna bennünket. Végül megjelent valaki, akár Télapó is lehetne, de zord, duplát rendelünk. Chab író, a munkásosztály hőséről írt. Pár szóból is értjük egymást. Az italt elfogyasztván úgy döntünk, megkeressük a többieket. Mint a száműzöttek, úgy lépkedünk a nedves járdán, s akkor megpillantjuk őket, a múzeum kirakatüvegén át. A történtek után ez a hely az életé. Belépve kellemesen meglep a publikum. Fiatalok, akik a múlt hibáiból okulva úgy döntöttek, kezükbe veszik a sorsukat, jövőjüket – a történet végén ez egészen kedvemre való. Ez az öröm a természet öröméhez hasonlítható, midőn a csecsvirág az örökléttel egyesül.

Befejezéshez közelít ez a történet. Mindez Chip Globnak a rajnai rizlingről szóló mondatával kezdődött. Annak tudatában koccintunk, hogy ez nem a vége, hanem kezdete a valóságnak (s nem a mesének), amely arról szól, nem megengedhető, hogy valaki elszakítson bennünket természet-anyánktól, megcsonkítva őt is, bennünket is. Pete Tolkien testvér szállít haza, de rábeszélem, térjünk be a Három Csecshez . E kultikus helyet maga a guru is látogatta. És itt volt a legjobb zene. Midőn poharainkban az ital hirtelen apadásnak indul, kérdéssel fordulok a tesóhoz.

– Mond, Pete, ki számította ki ily pontosan a vulkán kitörését? Mert kissé furcsa, bár megtörtént...
– A szeizmológiai állomás neve: zEtna. Érted?
– Nahát – mosolyodom el –, van benne logika!

Kezet rázunk, Pete elköszön. Megérkeztem. A kedves a kapuban vár rám.

– Drágaságom, vettem egy kamerát! – mondja, s hamiskásan mosolyog.
– Pénzkidobás. Most már számomra is világos, a jelenetek oly forrók, egy film sem bírná el őket.

Csóka, 2008. december 27-én

Sinkovits Péter fordítása