Szögi Csaba
J. L. a Chechtaw-nál

– Bébi, ha a farkamnak jó vagy, nekem is jó vagy... – J. L. mézédes mosollyal pislantott a lány felé. – Szóval nincs kedved végre már idehajtani az ölembe azt a buksi fejecskédet? – A part hosszát végestelen végig ellepték a virágifjak, dobozos sört kortyolgatva, csendesen beszélgetve, várva, hogy a tájat és az elméket lassanként ellepje a vastagabb éjszaka. Édeskés füstfelhők lebegtek a sokaság felett, szürkészöld glóriát szőve a kollektív békeszellem feje köré, a Nap épp alábukott a derűs horizonton, de dél-kelet felől még jól kivehetőek voltak a közeli városka tornyai a tiszta estében. J. L. rágyújtott egy spanglira, s egy-két szippantás után odanyújtotta a lánynak, de az, úgy tűnik, felhúzta az orrát, mert durcásan rántott egyet a vállán, s visszafordult a barátnőihez, akiktől figyelmét J. L. az előző percekben ismeretlenül is igen gyorsan elhódította.

J. L. egykedvűen hanyatt dőlt a lassanként megmutatkozó csillagfátyol alatt, s egyedül szívta végig a szálat, időnként a pompás helyi őszibarackpárlattal öblögetve. Nem hiszek a Bibliában, nem hiszek a tehetségben, dúdolta. Odalent, a kiszáradt tó helyén felállított színpadon egy erősen ritkuló, vállig érő hajú faszi énekelte épp mély átéléssel, hogy szüksége lenne egy kis segítségre a barátaitól. J. L.-nek ismerős volt a szöveg és a dallam. Hallotta már valahol, de ebben a mélyen csikorgó, remek rozsdás hangban új értelmet nyert az egész. A joint elfogyott, J. L. ellazulva, jólesőn adta át magát a végtelen szabadság illúziójának.

Ahogy aznap délelőtt végigballagott a városka télvíz idején is tavaszi mosolyt sugárzó utcáin, máris átjárta az a bizsergés, amely – remélte – a végcélnál fog majd kiteljesedni. Ahogy tekintgetett jobbra-balra, szemével máris felmérte – na, vajon mit? – a szüretelésre megérett termést. Mi mást?...

Ó, barackok, ti mosolygósak! Jó nyári nap érlelte, puhán kemény kis testecskék! Most van itt a szezon – mindig az van –, úgy bizony!

A gyümölcsösökben és a kertekben? Persze ott is, de még inkább az utcákon és tereken, végig a korzók mentén. A folyók partján, tengerpartok homokján. Párosával csábító kísértői a szemnek, érintésük pedig már maga a mennyország! (Megkóstolni? Óh!...)

Az a finom kis pihefátyol, mely a puszta húst oly szemérmesen eltakarja, az is mily csodálatos. A duzzadó bimbókat csupán a képzelet vetítheti már elénk, vagy a szépséges domborulatokon mégis átdereng itt valami? S míg egy apró cseppnyi esszencia – mely az amúgy is pompás illatot hivatott fokozni még – serken a finom bőrön, az ember szájában összegyűl a nyál, s még imitt-amott néminemű egyéb szekrétum. Óh, be csodás gyümölcsöket is érlelt nekem ezen – amúgy dermesztőnek mondott – évszak!

Már-már rombolván az illúziót, J. L. gyomra hatalmasan megkordult a magas ég alatt. Mély lélekzet, hopp! vissza a sátorhoz, felállította az állványt, a láncra akasztotta az aprócska bádogbográcsot, vizet töltött belé, rőzselánghoz tüzet csiholt, rakott rá néhány vastagabb ágat is, nem hiszek Hitlerben, nem hiszek Jézusban, dúdolta, leheveredett a tűz mellé, s azon nyomban mélyen elaludt. Így talált rá nemsokára Vicky. Az kicsiny máglya még égett, a víz épp sustorogni kezdett a bográcsban.

A lány felébresztette a szakácskodó álommanót. Az tett még a tűzre, szárított húst és zöldségeket szórt a vízbe, nem hiszek a mantrában, nem hiszek a gitárban , dúdolta, majd csuklón ragadta Vickyt, és maga után húzta a sátorba.

A Varázs lényege: a Nő, aki tudja magáról, hogy szép, de úgy tesz, mintha nem tudná. Vicky kezdetben nem tudta ezt, de aztán J. L. elhitette véle, s végül minden szép lett, csakugyan. Egy rövid időre. Természetesen.

Vicky épp csak annyira hitte el magáról, hogy szép, amennyire kell. Sem jobban, sem kevésbé. Így természetes maradt, természetes bájjal, s bájait folyamatosan felkínálta nekem. Természetesen.

Óh, milyen istenien kefélt! És azok a mennyei cicik!... A szex – mármint az ágyékok játéka – számomra a legjobb esetben is csupán másodlagos fontosságú, de a gyönyörű női mellekért akár ölni is képes volnék, azt hiszem... A formák és méretek gazdag változatossága... mindet imádom ! A pici és tömör, gyorsan keményedő bimbókkal, vagy a méretesebb, lágy, felfelé csúcsosodó rózsáival, a hájas, nagy és puha, vagy a hatalmas, melybe belébújhatok, labdázhatok véle, hhh... Nők, az Éden ott van számomra a melleitek között!

Vickyé az „igen nagy” kategória felé közelített, soha nem untam volna meg kényeztetni, csókolgatni, éjszakánként is úgy helyezkedtem mindig, hogy álmomban is tapinthassam. Szeretkezéseink alkalmával pedig soha nem az ejakuláció jelentette a totális orgazmust számomra, hanem amikor azok a mesés mellbimbók a csücsörítő ajkaimtól lassan lefelé ereszkedtek, végigcirógatva a mellkasomat, a hasamat, hogy végül a combtő tájékán egy kicsit elidőzzenek... Vicky volt számomra az utolsó szerelem, azt hiszem.

– Életben maradok érted – suttogta J. L. Vicky hónaljába, amikor végre lélegzethez jutott a szenvedélyes prológus után. – Mennyivel brutálisabban hangzik, mint a meghalok érted !... Most mégis inkább halni vágyom...

Vicky alacsony termetű lányka volt, megáldva a legmosolygósabb természettel és a legpompásabb domborulatokkal és kapaszkodókkal. A bőre selymes volt és illatos, jólesett hozzábújni. A szeméremszőrzetét teljesen leborotválta, ám amikor kezdett újra kiserkedni, akkor volt a legkívánatosabb, ilyenkor imádtam hosszan elidőzni a bejáratnál. Minden lehetséges módon. És volt egy módszere, melynek hatására – lehettem készen bármitől – száz százalékosan robbantam néhány percen belül: Amikor rajta feküdtem, kinyújtottam a lábam, ő a sajátját szinte rácsavarta az enyémre, még erősebben magához szorított, én az ujjaimat a vállába mélyesztettem hátulról, a mellkasomon éreztem a hozzám préselődő csodálatos – nagy és formás – kebleit, egészen közelről a fülébe nyöszörögtem, miközben ő csak belül dolgozott... Hhhhh...

J. L. szinte sikoltva élvezett bele a nőbe – pedig egyébként nem volt zajongós természetű. Aztán csak pihegett Vicky mellett, cirógatta a karját, nem beszéltek. Már épp kezdett édes álomba merülni, amikor odalent jelentkezett az első pici görcs. De ő már tudta, hogy elveszett... Hamarosan egyetlen csípő-maró fájdalomként érezte az egész kurva szervrendszert odabent, a hólyagot, a húgycsövet, a húgyvezetéket, az egész cuccot, épp csak a veséket nem (még csak az hiányzott volna a totális boldogsághoz!). Most lett volna még csak kedve igazán óbégatni!... Mint amikor Trója ostrománál tökön szúrják Arészt... Üvöltenie kellett, de ehelyett az ajkába harapott, körmeit a tenyerébe vájva ökölbe szorította a kezét, hagyta, hogy folyjanak a könnyei a lecsukott szemhéja mögül, közben ágyékát az odakínált meleg popónak szorítva próbált enyhíteni tűrhetetlen kínjain.

Az álomnak vége, sóhajtotta J. L., csak magamban hiszek.

Odakint a tűzhelyen rotyogott a gulyásleves.