Weiner Sennyey Tibor
A csavargás lélektana

Régóta hordozom magamban ezt a kisesszét. Zentán végre újra megélhettem mindazt, ami újra és újra arra késztet, hogy leírjam esszém. Bizonyos vagyok benne, hogy nem csak saját népem, hanem az egész emberiség megrövidítése volna, ha ezt nem tenném, ha tehát nem írnám le, minden létező jobbá tételének őszinte szándékától vezérelve, igaz éppen csak röviden felvázolva, s mintegy érintve a csavargás lélektanát, alighanem az irodalomtudomány soha ki nem heverné, a filozófia végletesen elszegényedne, s az emberiség soha nem találná meg az igaz boldogsághoz vezető utat.

E kimeríthetetlen témának nem csak költői és dalosai vannak, hanem komoly tudósai, mely kiváló kutatók munkássága felett nem tekinthet el egyetlen magára valamit is adó esszéista. Mindenekelőtt ott van az ujgur egyetemek vándorprofesszora Dr. Ahum Khalusum, akinek megkerülhetetlen munkája, a A mobilitás metafizikája mára már minden kétséget eloszlott afelől, hogy a csavargás nem csupán művészet, hanem tudomány is. Akiben mégis kétségek támadnának, az nyugodtan nézzen utána a remek svájci filozófus és popzenész, az Army of Lovers egykori frontembere, Hans Reagen Kurt munkásságának, aki a neonomádság fogalmát egyszer és mindenkorra megnyugtatóan tisztázza. Most pedig bizonyítani fogom, hogy a csavargástani tanszék vezetésére méltó vagyok, s követelem, hogy ha oly nagy mulasztásra derülne fény, hogy ilyen még nincs széles e földön, akkor azonnal kezdeményezze valaki helyettem e tanszék akreditációját az illetékes minisztériumban.

Ma tehát korán keltem, jógával és teával kezdtem napomat, majd ismét zsibbadtságot éreztem, mert a horizontra egyre csak gyűlnek maguk előtt sűrű és meleg levegőt tolva a hófellegek. A keleti szél csak gyorsítja e folyamatot, de a napsütést szerencsére még el nem takarják e hóval telt paplanok. Jó vastagon felöltöztem, majd megköszönve vendéglátóimnak a tanyán mindazt, amit értem tettek, elindultam a dombról, hol szállásunk vagyon az indián sátrakban. Egyedül a kis tanyasi kutya tartott velem a csavargásban, mert bármerre is bolyongtam a Déltengeren vagy az Adrián, Erdélyben vagy Pannonföldön, megtanultam, hogy társ nélkül, kivel bánatunk és örömünk megoszthatjuk csavarogni lehet, de nem jó. Egy társsal meg kell osztani érzéseink, egy társra lehet vigyázni és figyelni, egy társ vigyáz ránk és figyel, éppen ezért örültem, amikor a kiskutya velem tartott. A csavargás sosem is azon múlik az ember milyen messzire megy, s mennyi időre, hanem azon, ahogy megéli, hiszen mehetünk tökéletesen és percre pontosan megtervezett utazásra a Himalájára, s ezt mégsem nevezhetjük csavargásnak. Nem, kérem, a csavargás az egyik legjobb időtöltés, melynek legfontosabb szabálya, hogy alig van szabálya. Talán csak annyi, hogy mindig menj arra, amerre a szíved húz. Sose mondj neki ellent, sose akarj valami kényelmesért feladni egy kalandot, amelyben épp benne vagy, de mindig élvezd ki, ha kellemes dologban van részed. Ne hajhászd csavargás közben az élvezeteket, mert az élvezet a csavargás maga. Mindegy merre csavarogsz Indonézia vagy Dalmácia szigetein, a lényeg: csavarogj. Engedd, hogy vitorládba kapjon a büszke szél, engedd, hogy szimatod vezessen, pihenj ha fáradt vagy és egyél ha éhes, de ne akarj se túl sokat, se túl keveset.

A mindent akard, a csavargást, a szabadságot. Képzeld csak el, hogy milyen lenne itt vagy amott tábort verni, asszonyt szeretni, gyerkőcöket nemzeni, bölcsen megöregedni, majd állj tovább, gyerünk indulj, már érzed az új illatokat, már látod az új fényeket, s ezek mind vonzanak, mert csavargás közben otthonod nem lehet, hacsaknem otthonod önmagad vagy, tehát otthonod a világ. Nézd ezt a kikötőt milyen remek sziesztára ma, vagy nézd azt a hajófedélzetet, mennyire jó ott a nyílt tengerrel együtt lélegezve eltölteni egy éjszakát. Ha csavarogsz csavarogj, ne akarja zátonyra futni, ne akarj elveszni se, hanem sodródj azzal a hullámmal, amit szíved ritmusára csap fel az élet.

Így indultam neki vasárnap reggel a széles tájnak, melyre aranylón folyt le a fény, s fejemből rögtön tovatűnt minden rossz érzés, tüdőm megtelt a szabadság szeretetével, s futásnak eredtem. Előbb öreg fűzfákkal találkoztam a hullámzó zöld mezőn, s közülük is leginkább az szólított meg, amelyiknek közepe már kikorhadt, s nagy lyuk tátongott kérgén. Néztem palástszerűen lehanyatló ágait, s rögtön tudtam, hogy vagy egy régen itt a pusztán élt pásztor lelkével van dolgom, vagy a táj öreg királyával. Elhalkulva megközelítettem, s bebújtam oltalmazó palástja mögé, mely innen, mint egy ház fala, olyan volt, bent pedig leültem a fa közepébe, s elképzeltem milyen lenne itt mély meditációba merülni úgy három hónapig. De mivel éppen csavarogtam, alig is maradhattam még, s társam nagyot vakkantott, hogy gyerünk, gyere cimbora, irány tovább. A táj pásztorától engedélyt kértem, hogy beléphessek e világba, s lássam, az egymásra borult korok fátylai között a misztikus szálat, amelyet a csavargó megragadva tovahaladhat, s el nem tévedhetik az élet sűrű erdejében. A pásztor ekkor megadta engedélyét, s egy sétabotot kaptam tőle, mely varázspálcaként eltüntette előlem az akadályokat. Eljutva a helyiek által egykori Chechtawnak nevezett vízmosásig, éreztem, hogy süllyedni kezdek, s hogy lassan elnyel a sár, a víz. De ekkor megjelentek az ős-tiszai hajósok, hatalmas ladikjaikon imbolyogtak, mert a szabályozás előtt erre (is) folyt a szőke Tisza, s mintha még mindig a nagy folyam hömpölyögne tova, úgy úsztak át ezek az ó-csónakosok a kristályzöld gyepen, mint valami vízi hadsereg, úgy közeledtek imbolyogva felém, s megragadva egyikőjük a kezem: kirántottak a sárból. Tovább haladva a folyamon még velük tartottam, ezekkel a csöndes és elmélyült ősökkel, majd egy jó ösvényre szépen kitettek, hol – amint a „zen tai” költő mondja – botra dőlve reszkettem.

Ekkor madarak raja jelent meg, oly szárnyasok, kik egykoron asszonyok voltak és lányok e tájon, nagy szoknyákban ropták életük táncát, nevelték gyermekeik, szerették uraik, enni adtak és gyerekdalt dúdoltak, s kik ruháimba most mind belekaptak, felemeltek a magasba, oly magasba hol egykoron Ikarosz tollai között olvadt meg a viasz, s itt szépen megszárítottak, majd oly gyengéden, mintha csak egy pihinyi pihe lennék letettek a legjobb ösvényre, melyen valaha jártam.

Így bolyongtam én a tájban, s kicsi társam nagyokat szaladt mellettem, miközben találtam pár apróságot. Csigaházakat például, s akkor arra gondoltam, hogy lám istenek laktak bennük, nagy családjukkal, s most itt állnak e csigaházak üresen, s belőlük az istenek elköltöztek – ki tudja hová. Aztán találtam egy golflabdát. Ekkor meg arra gondoltam, e gyönyörű tájra már nem járnak másért a csigaházakból elköltözött istenek, csak golfozni, más magyarázatot a golflabdára nem találtam. Aztán meg találtam egy hosszú sínt, igen gondoltam, ez lehetett az a vonat, amin keresztül elköltöztek az istenek, ez a vonat ment Kanizsára, a kanizsai állomásra, de már eltűnt a vonat, a síneket is hamarosan elfogja nyelni a táj, s e járat már rég nem jár, a régi istenek után mi már nem mehetünk.

Saját ösvényemen csavarogtam, s lassan vissza is értem, mert minden csavargó, bármekkora távot is jár éppen be, el nem feledheti, hogy ahonnan indult ugyanoda tér vissza.

Különösen, ha finom ebéd illata száll felé.