Danyi Zoltán: Párhuzamok, flamingóval. Fejezetek egy regényből

Helyreállítani önmagát

Dominik reggeli helyett mindössze egy pohár vizet, valamivel később pedig három deciliter rostos gyümölcslét ivott, korántsem azért, merthogy a divatos méregtelenítő- vagy tisztítókúrákat követte volna. Nem, ilyesmikkel nem törődött, semmiféle kívülről sugallt módszer vagy előírás nem érdekelte, hiszen kedvenc ásványvizének pillepalackján is a következő jelmondat állt: A tisztaság belülről fakad.

Étrendjében tehát Dominik nem igazodott egyik new age mozgalom lilába játszó rögeszméihez sem, a népszerű reformtáplálkozási irányzatokat pedig messziről elkerülte. Egészen más volt azonban a helyzet az öltözködéssel és a hajviselettel, ebben a tekintetben ugyanis hajlamos volt a túlkapásokra, vagyis hogy a legújabb és legmerészebb hóbortok hullámait lovagolja meg, kiváltképp akkor, ha ezek a hóbortok a többiek szemében nemcsak különösnek vagy ízléstelennek, hanem egyenesen esztelennek, sőt abnormisnak tűntek. Dominik, ha efféle apró bosszúságokat okozhatott nekik, kiáradó örömet, szinte kéjes elégtételt érzett; bár nem tudni, miért neheztelt rájuk, hiszen ahogy mondani szokták, különben „mindene megvolt”.

Az elsők között fúratott például gyöngyöt, egy kicsi fekete gyöngyöt a nyelve hegyébe, és többen az ő fején látták először a szokatlan, de az alternatívak körében hamarosan felkapottá váló „frizurát”, amelynek a lényege, hogy a rövidre nyírt hajba valamilyen mintát vagy rajzolatot beretválnak, erre-arra hajlongó vonalakat, ami által úgy tűnik, hogy az illető fejét egy kúszónövény indái borítják be.

Öltözködésében pedig Dominik előszeretettel párosított meghökkentő, egymással a legkevésbé sem összeillő színeket, neonzöldet és pinket és hupikéket. A legjobb divatházakból származó, tehát méregdrága zakói alá többnyire a legócskább tarka vásári pólókat húzta. Nem mintha annyira tetszett volna neki ez az összeférhetetlenség, és az sem valószínű, hogy el lett volna ragadtatva ezektől a hóbortoktól; egyszerűen csak ellenállhatatlanul sóvárgott a jól neveltek és a képmutatók felszisszenésére, amely végighullámzott egy-egy pompás divatbemutató, ünnepélyes fogadás vagy fényes gálaest közönségén, amikor ő megjelent.

Dominik személye mindazonáltal nemcsak meghökkenést váltott ki, hanem valamiféle babonázó hatást is egyidejűleg, és egy bizonytalan előjelű megilletődést, amelynek a hátterében – magyarázatként – feltehetően épp ez a gondosan adagolt összeférhetetlenség, ez a szigorú felügyelet alatt tartott kihágás, ez a pontos határok között mozgatott egyensúly-eltolódás húzódott.

És ugyanez lehetett a helyzet a művészetével.

Az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő képei valószínűleg ugyanennek a kettősségnek köszönhették az összetett hatást, amelyet kifejtettek, egyrészt a botrányos, ízetlen felkavarást, másrészt a csodálatot és a rajongást, miközben a felzaklatáson túl, nem ritkán húsbavágóan lényeges felismerésekre vezették a szemlélőt ezek a felvételek. A művek elemzői, a szellemtelen, ostoba és kevés kivételtől eltekintve kiherélt lelkű kritikusok soha nem is mulasztották el annak boncolgatását, hogy „az egymásnak feszülő energiák” micsoda „mesterien fékezett tombolása” okozza a „mellbevágó megrázkódtatást”, amelytől kivétel nélkül, szinte minden esetben „istentelenül tátva marad” a szánk.

Dominik tehát nem azért hajtott fel reggeli helyett mindössze egy pohár vizet és három deciliter málna- vagy sárgarépa- vagy őszibaracklét, mert a fennálló hóbortok megszállottja volt, hanem mert ez a reggeli kezdet egy mérnöki pontossággal kiszámított, szigorúan fegyelmezett napirend apró, mégsem elhanyagolható része volt. Bosszantó tapasztalata szerint ugyanis, ha reggel szilárd ételt fogyasztott (korábbi szokásai szerint sajtos-sonkás szendvicset vajjal vagy vaníliás kiflit vagy akármi mást, amit rágni kellett), ezzel alaposan felborította a teljes napot. Feltehetően nem maga az étel volt a bűnös, hanem inkább az evés, a harapás, a rágás, a nyelés tette ingerültté, nem volt türelme hozzá; úgy érezte, hogy akadályozza, sőt egyenesen lehetetlenné teszi az összpontosítást, és ezzel gátolja a munkáját.

Márpedig ő mindent megtett annak érdekében, hogy elhárítsa az összes felmerülő akadályt.

Bárhol is volt éppen, a kettő közül bármelyik otthonában, lehetőleg korán felkelt, megivott egy pohár szénsavmentes ásványvizet, és beállt a zuhany alá, hogy lemossa, leáztassa, leoldja bőréről az éjszaka minden nyomát, a gyűrődéseket, a ráncokat, a szeme alatti duzzadást. Az álmoktól, pontosabban az álomképektől zavaros gondolatok szintén hátráltatták, emiatt még tovább engedte magára a vizet, előbb egészen forrót, később már langyosat, végül pedig jéghideget, egészen addig, amíg fel nem frissült végérvényesen. Ezután felöltözött, például az egyik kénsárga alsónadrágot vette magára, és hozzá a bíborszínű, leheletvékony térdharisnyát, majd az elnyűtt, használattól kopott és repedezett, sötétkék bőrnadrágját és a püspöklila vagy a rikoltó zöld pólót, ezek fölé pedig, mintegy megkoronázásképpen, begombolatlanul a kedvenc fekete ingjét, amelynek a hátán, a lányosan kidudorodó lapockái közt feszülő részén, termetes narancssárga betűk hirdették, hogy: Nothing is Real .

Dominiknak két otthona volt, két kísértetiesen hasonló, csaknem egyforma lakása a határ két oldalán, és mind a kettőben hajszálpontosan így indult a nap. És mindkét helyen hasonló volt a délelőtti folytatás. Egy hatalmas fotelben (szintén egyformák voltak, ugyanolyan fotelje volt Berlinben és Debnóban) helyet foglalt, hátradőlt, felpolcolta a lábát, és attól kezdve csak a fejében születő képekre figyelt, arra, hogy milyen foltok és színek vagy ábrák születnek odabent, és összeállnak-e képpé esetleg, megragadható alakot öltenek-e, hogy azután, jó esetben, a fotópapíron is előhívja őket, és ily módon átemelje, átmentse ezeket a képeket a valóságba.

Igaz ugyan, hogy a jó nevű, felkapott és sikeres berlini stúdióhoz szinte csak és kizárólag divatlapoktól és reklámügynökségektől és más efféle irodáktól érkeztek megrendelések, és persze, főként a nőkről, a csábos arcokról és a kihívó testekről készült fotókat keresték; az is igaz, hogy a kimagasló művészi és egyben technikai színvonaluk ellenére ezek a képek, úgymond, a könnyű fogyaszthatóság igényeit szolgálták. Dominik mentségére szól azonban, hogy ezeket a felvételeket valójában nem ő készítette, hanem a keze alatt dolgozó ifjú alkalmazottai, a „segédek”, akiket viszont bevallottan csak az eladhatóság izgatott, csak a siker vágya fűtött, és csupán a minél nagyobb nyereség motivált. Választhatott volna más segédeket is maga mellé, ez persze kétségtelen. Nem kizárt azonban, hogy ezekkel a pokolian tehetséges, ugyanakkor pokolian pénzéhes fiatal művészekkel ugyanaz volt a szándéka, mint a meghökkentő hajviseletével és a piercingjeivel és az ízléstelen öltözködésével. Nevezetesen, a pukkasztás és a felkavarás. Hogy tehát valakik, valahol, valamikor felszisszenjenek.

Lengyelországban viszont más volt a helyzet.

Dominik, hacsak tehette, a hétvégéket ott töltötte, abban a városban, ahonnan a családja még gyerekkorában költözött el, és ahová csak hosszú évekkel később tért vissza, miután már jómódú és befutott „sztárfényképész” lett, és akkor is a legnagyobb titokban. Nyugalmat szeretett volna magának, egy helyet, ahol nem háborgatják, és Debnóra esett a választása. Részben mert közel volt Berlinhez, alig másfél, két óra kocsival, részben pedig mert úgy érezte, a sorsa szövetében elvarratlan maradt egy szál, és elérkezettnek látta az időt, hogy ezt a szálat rendbe tegye.

Berlin kezdett túl sok lenni. Kellett egy zavartalanabb hely, ahol elmélyedhet a képeiben. És az élete ettől kezdve bizonyos értelemben kettévált: volt egy sikeres, nagyvilági és fényűző berlini fele, és volt egy rejtettebb, csendesebb és elmélyültebb debnói fele. Felváltva tartózkodott életének hol az egyik, hol a másik térfelén, a kettő jól ellenpontozta egymást. És Lengyelországban soha nem testeket, kizárólag épületeket fotózott. Kezdetben a régi városrész legszebb házai, a széles kapuk és az öblös erkélyek érdekelték. Nem sokkal később a mellékutcák kezdték vonzani, a hulló vakolatú falak, a külváros megroggyant épületei, azután a Debno körüli szállásokat járta, az elhagyott, leomlófélben levő tanyákat. És attól kezdve egyre inkább csak ezeket fotózta, semmi mást.

Az egyikhez, egy majdnem teljesen összedőlt épülethez többször visszatért. Minden napszakban, minden szögből lefényképezte az utolsó állva maradt falát. Fokozatosan közelített hozzá, előbb távolról fotózta, majd egyre közelebbről készített felvételeket, és az ujjnyi vastag repedésekre fókuszált, a hámló és vedlő rétegekre. Az alig észrevehető fogyatkozás, a lassú, ám szünet nélküli pusztulás érdekelte, a megállíthatatlan szétesés, amit végtelenül megnyugtatónak talált. Hiszen az ember nélküli, tehát hibátlan rend az, gondolta, ami ezzel a pusztulással helyreállítja önmagát.

Éppen ezt szerette volna tetten érni, a szétesés mélyén működő rejtett erőt, amely a kiismerhetetlen újrarendeződést mozgatja.

Tetemes mennyiségű fotót készített, száznál több tekercs hevert a debnói lakás üvegszekrényében. Mégis úgy érezte, a rendet visszaállító erőket nem sikerült megragadnia, sőt ellenkezőleg, mintha egyre távolabbra kerülne tőlük ezekkel a képekkel. Jó lett volna nyakon csípni, ahogy a széthullás egy ponton önmaga ellentétébe fordul át, gondolta, mert mintha ebbe a vontatott, lassú haldoklásba burkolta volna bele magát az örökkévalóság. Mintha az újrakezdés, az újjászületés, a megújulás nem létezhetne másként, csak a pusztulások, az összeomlások és a felszámolások megállíthatatlan láncolatának előre nem látott folyományaként.

Mindebből az emelkedett gondolatmenetből azonban semmi sem jelent meg a képeken.

És a kitartó kudarc miatt súlyos kételyek emésztették, egyre elkeseredettebben kérdőjelezett meg mindent, amit addig létrehozott. Hitványnak és feledhetőnek tűnt mindaz, amit csinált, mindaz, amit ezzel a hiábavaló „művészkedéssel”, vagy ahogy a legkomorabb perceiben nevezte, ezzel a fotózás körüli „kurva nagy felhajtással” mindaddig megvalósított.

Míg azonban a debnói magányban a képességei miatt őrlődött, addig otthon, Berlinben minden a legnagyobb rendben ment.

Debnóban az izzó terveket örökös kudarc kísérte, Berlinben a kihűlt kedélyt töretlen siker koronázta. Mi tagadás, kellettek a nők, sőt egyre jobban kellettek a hiányosan öltözött vagy épp ruhátlan női testek. Nemcsak az ügynökségek és reklámirodák és a divatcégek, hanem már a képtárak, a bemutatótermek, a nemzeti galériák is ezeket a képeket keresték, és az ő stúdiója volt Berlinben a legmenőbb. Ami nem véletlen, hiszen a legjobb fotósok dolgoztak nála, és a legszebb nőkkel. Ha ugyan lehet szépségről beszélni a nők kapcsán, gondolta Dominik. Az utóbbi időben egyre inkább az volt a meggyőződése, és ebben jelentős szerepet játszottak a lengyelországi kirándulások, hogy amit női szépségnek nevezünk, annak a valódi széphez semmi köze. Lehet, hogy valamikor volt köze hozzá, ezt nem tudta volna megmondani, de ha volt is, mostanra eltűnt, ebben holtbiztos volt.

Egy leomló fal például, a lemezes rétegekben pattogzó festék, vagy a mélyedések, amelyek a vakolat helyén maradnak, ezek igen, gondolta, ezeknek van köze a széphez. De vajon mi lenne szép egy mellen vagy a kidomborodó fenekeken, és ugyan mitől lehetne szép egy váll, egy térd, egy comb, egy áll, vagy egy elnyíló mosoly akár, amely kimutatja a fogak élét. Az igazi szépség, gondolta, egy megfoghatatlan, de mégis létező ígéretre utal, valami olyasmire, ami a láthatón és a tapinthatón túl van. Ezzel szemben a női szépség, vagy amit annak neveznek, éppen ellenkezőleg, megbéklyóz, rabul ejt, korlátok közé zár.

Legalábbis debnói magányában Dominik így vélte.

Közben pedig Berlinben épp ebben az időben (és talán épp eme benyomások által ösztönözve) készítette el a legismertebb és legsikeresebb sorozatát, amely végül a „nemzetközi”, tehát az amerikai elismerést is meghozta számára. És ez a sorozat ugyancsak nőket, pontosabban női aktokat ábrázolt, majdnem teljesen pucér testeket, igaz, nem egészen hétköznapi módon. A modellek semmi egyebet nem viseltek, csupán egy vastag talpú hófehér bőrszandált. A talpa ennek a bőrszandálnak szintén hófehér volt, mégpedig azért, hogy ez fehér talp majd a képeken egybeolvadjon a háttérrel: vagyis a hófehér mennyezettel. A fotók hátterét ugyanis ebben az esetben a műterem mennyezete képezte. Dominik egy üveglapot hozatott a műterembe, megfelelő magasságban rögzíttette, majd a hófehér szandálos lányokat erre az üveglapra küldte, egyesével. Ő maga az üveglap alá feküdt, és onnan, ebből a szokatlan nézőpontból, alulról felfelé készítette a felvételeket.

A képek valóban jól sikerültek: láthatatlan talpakból kiinduló, valószínűtlen testek jelentek meg rajtuk, feketék, fehérek, sárgák és rézbőrűek, ormótlan, vastag combokkal, groteszk fenekekkel, elvékonyodó karokkal és aránytalanul kicsi, nevetséges fejekkel.