Danyi Zoltán: Párhuzamok, flamingóval. Fejezetek egy regényből

Megfogta az Istennő lábát

Ahogy a különféle magazinoknak és divatlapoknak köszönhetően egyre híresebbé vált, mind több és több lány szerette volna neki megmutatni magát. Már egy próbafotózás puszta ígéretéért hajlandók lettek volna bármire. És meg is tettek mindent, Dominik kedvére válogatott közülük. Meglátni és megszerezni, ez volt a vezérelve: meglátni a legjobb beállításokat és megszerezni a legszemérmesebb lányokat. Azt hitte, most aztán megfogta az Istennő lábát. Jól kihasználta őket. Csak utólag, amikor már késő volt, akkor vette észre, hogy maradéktalanul elillant minden varázs és minden báj, amit a nőkben azelőtt olyan vérforralónak talált. A vállak és hónaljak hajlata, vagy egy alabástrom nyak íve nem jelentett többé semmi izgatót, megszűnt számára minden vonzerő.

A megrendelők közben fizettek, sőt egyre jobban fizettek. Szépen jövedelmeztek a lányok. A stúdió megállás nélkül ontotta magából a szebbnél szebb modellekről készült, jobbnál jobb felvételeket, Dominik azonban egyre kedvetlenebbé vált. Lengyelországi kirándulásai egyikén ekkoriban talált rá a romos tanyára, amelynek a faláról több száz képet készített. Berlinben már szinte minden munkát a segédekre bízott, ő maga csak akkor vette elő a gépét, ha arcképeket rendeltek. Nem érdekelte többé más, csak az arcuk, mert az arcot valamiképpen különállónak gondolta. Mintha leválna a testről, akár a bélyeg a borítékról, ha szappanos vízzel óvatosan benedvesítjük.

Debnóba készült ismét. Egész héten arcokat fotózott, meglehetősen elfáradt. Kellemes júniusi délután volt, már túl a nap derekán, megenyhült a napsütés. Az ég tisztán ragyogott, kék felhőtlenségébe csak távolabb vegyült egy ecsetvonásnyi koromlila folt. Miután kijutott Berlinből, kezdett megnyugodni. Nem sietett, leengedte az első ablakokat, langyos szellő simogatta arcát. Egy ideig még eszében voltak az utolsó fotók, de ahogy Lengyelország felé közeledett, szép lassan elhagyta őket. A könnyű huzat kiszellőztette fejét, és mire a folyóhoz ért, már sokkal frissebbnek érezte magát. Mint az utóbbi hónapokban mindig, amikor erre járt, most is hangosan felnevetett, amikor felhajtott a hídra. Kifejezetten élvezte, hogy nem kell megállnia, mert nincs többé határellenőrzés. Az Odera szellőktől borzolt felszínén ezer szilánkra tört a késő délutáni napfény.

Egybefolyik minden, gondolta Dominik, akár a hullámok. Soha nem szűnő, örökös áramlás az egész, nincs kezdete és nincs vége semminek. Nincsenek határok sem a térben, sem az időben, nincsenek percek vagy ezredmásodpercek. Csak egyöntetű hömpölygés van, ebben történik minden, ebben a végtelen hosszúra nyúló örök jelenben. Talán mégiscsak hiba volt, gondolta, hogy a fotózásra tett fel mindent. A nyugati ég alján mályva és rubin árnyalatok vegyültek egymásba, akár egy hatalmas fejedelmi paláston. Az út hosszú, elnyújtott ívben kanyarodott az alkonyat irányába, a fekete dzsip egy ideig a vöröseslila bársony felé haladt. Hamarosan újabb kanyar következett, az út visszatért az eredeti irányba, az alkony tónusai ismét balról fénylettek.

De hiszen valahogy meg kellett védenie magát a szorongásaitól; és a fotózás bizonyult a legeredményesebb védekezésnek.

Egészen belemerült a gondolataiba, a figyelme elkalandozott. Az út közepén vezetett, egy metálkék kocsi tülkölése rázta fel.

Az út hatalmas, vén nyárfák közé ért, ezek után pedig kezdtek feltünedezni a dombok, és az egyik domboldalban a kis házak a fehér templomtoronnyal. Ezen a szakaszon szokatlan honvágy kerítette hatalmába olykor Dominikot, egy különös hívás, hogy lassítson, hogy kanyarodjon le az útról, hogy menjen el a házakig, és nézze meg a templomot közelről. Ezúttal is érezte, és az útkereszteződéshez érve lelassított, nézte a dombokat, az alacsony házakat, a vékonyka templomtornyot. Végül nem állt meg mégsem, nem kanyarodott le az útról, továbbhajtott; hamarosan úgyis elfelejti. Ahogy a domboktól egyre távolodott, megint előkerült az ég alján a nap, egészen alacsonyan. Innen már nem sok kellett Debnóig. Még nagyjából negyedóra, gondolta, és ezen megint elmosolyodott. Hiszen az imént állapította meg, hogy nincsenek órák és percek. Negyedórák viszont mégiscsak vannak?

Eredetileg úgy tervezte, hogy az estét otthon tölti, és reggel megy ki a tanyához. Mire azonban Debnóhoz ért, meggondolta magát, úgy döntött, előbb a falat nézi meg, készít néhány alkonyati felvételt, és csak utána megy a lakásába. A körforgalomnál tehát nem a központ, hanem Mieszkowice felé kanyarodott, a 126-os útra, majd hat kilométer után, Smolnicánál egy keskeny mellékútra tért át, amely később földútban folytatódott.

Kukoricaföldek és búzatáblák között cammogott a BMW, most újra Dominik előtt volt a vöröslő napkorong. Már a látóhatár szélét érintette, vörösen húzta lefelé magával a gyűrött bársonyt.

Két hete járt erre utoljára.

Amikor a dzsipből kiszállt, azonnal észrevette, hogy az elvadult akácok gyűrűjében álló fal szemlátomást megroggyant, megdőlt a két hét alatt. Táskájából előhalászta gépét, egy tekercset belefűzött, két másikat a farzsebébe dugott. A stúdióban segédek már régen digitális gépekkel dolgoztak, ő viszont ott is kitartott az F4-es mellett. A képeket saját kezűleg hívta elő, ő maga nagyította őket, számára mindez szervesen hozzátartozott a fényképezéshez; a filmek, a hívók, a fotópapírok. A fontosabb negatívokat egy üvegszekrényben tartotta, innen lopta el valaki nemrég – egy megszállott – az aktsorozatokat. Azóta kettős biztonsági zárat szereltetett mindkét lakás ajtajára.

Az akácok leveleire sötétvörös permetet szórt a lebukó nap. Dominik közelebb ment a falhoz, megtapogatta. Lentről, a földtől egészen fel, a jobb felső sarkáig hosszú repedés húzódott, keresztül lehetett látni rajta, látni lehetett az eget. Ez a repedés szintén új volt, lefotózta néhányszor. A falról pedig egy sor egészen közeli felvételt készített, a felszínén szertefutó ráncokat, a felület apró foltjait és egyenetlenségeit fényképezte. Kedvező beállításokat talált, biztosra vette, hogy ezek a képek végre igazán jók lesznek.

Az eltűnő nap halványlila derengést hagyott maga mögött az égen, kelet felől egyre sűrűbb felhők gyűltek, az est gyorsan közeledett.

Legvégül még az akácok sötét körvonaláról készített egy legutolsó képet, azután visszament a dzsiphez. Elnézte egy ideig, ahogy az est kezdi szétteríteni szürkésfekete lepleit a romokon, aztán beindította a motort, a fényszórókat felkapcsolta és elindult. Lépésben, alapgázon haladt a kukoricatáblák és búzaföldek között.

A kétszázhatvan lóerős BMW lassan billegve araszolt a hepehupás földúton, akár egy halkan zümmögő, nagy, fekete bogár.