Bozsik Péter:
SZÓVAL POWA

Petri György halálhírére

„Az állami ünnep
elhülyült csöndje nem különbözik
a katolikus vasárnapokétól.”
(P. Gy.: Hála)

„Ég veletek, barátaim, vége a dal-”
(P. Gy.: Búcsúzás)

Nem tudom,
mért mentem be a könyvesboltba,
Móra (égy jól mindhalálig!) vagy hogy hívják,
nem Móra, Móricz, de mindegy, szóval
nem jut eszembe, (megnéztem: Kölcsey,
amnéziában, Isten áldd meg a magyaurt!,
lassan utolértelek volna) a Pancsikó és Finta
mellett láttalak meg, amíg lehet,
megveszlek, mondtam magamban,
titokban azt gondoltam, én is ott leszek,
romlott vérpuding, valahol. Nem voltam
ott. Pedig a Bibliofilé a bolt, amelyik elvileg
könyvem is terjesztené. Bibliofil. Bibliofób.
Valami betegség neve lehetne akár. Fickó, aki
halálosan retteg a sok könyvtől, vagy épp
megfordítva, abba pusztul bele, hogy hiányzik
valami a könyvtárából. Meghalt bibliofíliában.
Röhejes, nem? Lehet, a powa (magyarul:
tudatátvitel vagy tudatáthelyezés) érintett meg,
ahogyan bizonyos keleti szekták mondják,
tudod (nem tudod), az egyik ilyen vezetőjének
olyan képe van, mint férfiaknak idealizált
náci fényképeken, svéd (no nem csavar),
vagy hová való. (Most tudtam meg egyik hívétől,
hogy dán, Ole Nydahlnak hívják.) Én ennek
a pofának nem hinnék akkor sem, ha Tandori
verebei röpködnének ki a szájából
(gyerekként egész kis verebeket
kínoztam a járdasarki porban),
de mindegy. Powa, nem pofa. Erről kezdtem
el beszélni, ami valami olyasmi,
hogy az ember, miután meg talált halni,
nem találja magát, nincs tisztában a ténnyel,
amely sajnálatos módon megtörtént vele,
csak zúdulnak rá az élményei, mint a Nagy
zabálásban a szar valamelyik szereplőre,
mikor lehúzza az eldugult vécét,
retteg, csak retteg, be van szarva
(a valóságban is, meg amúgy, lelkileg is,
bár ez utóbbi nem eléggé pontos), szóval
fél becsülettel, aztán amikor félelme
múlófélben, akkor bolyongni kezd
ész nélkül, bejárja kedvenc helyeit,
ezért van az, mondják ezek a
powások, hogy a közelünkben érezzük azt,
aki nemrég halt meg.

Én hivatalosan nem is
olvastam/hallottam a halálodról,
(kedden jöttem meg félig-meddig
szülőhazádból, Szerbiából)
szociológus barátom mondta,
hogy vasárnap meghalt a Petri, ő az,
aki a Csillag dokinak, jó ismerősödnek,
petris pólót ajándékozott,
amikor trombózissal ugyanabban
a kórházban feküdt, ahol olykor te
épülgetni próbáltál, de ez mégsem jelenti,
hogy valóban,
hogy ne mondjam,
hivatalosan is meghaltál,
gondoltam. Meglehet,
kacsa az egész, tévedés. Tévém nincs,
napilapot nem olvasok,
a pénteki És meg értelemszerűen nem
hozhatta le a vasárnapi
halálod hírét, te ugyan sejtetted,
jósolgattad, Eörsi önkéntes
(arca csupa várakozás)
sokáig el se hitte,
hogy meghalsz
még idén. Barátom azt is mondta,
hogy a Radnóti
vagy ahogy azt a csantavéri
kocsmárost hívják, tudod, melyik,
a Balassa?,
kérdeztem vissza
(hiába-vigadó-valóság, egyszerre ötlött fel
agyamban), igen az, mondta ő, szóval,
hogy valamelyikük írt volna
a Népszabóba nekrológot.
Gondolom, inkább a Radnóti lesz,
majd holnap megnézem, mondtam.
(Megnéztem, tényleg ő.)
Az embernél nincs félelmetesebb,
jutott eszembe, amikor a Panorámába
(ha már belekevertem Csantavért,
hadd mondjam el, hogy az ottani
hasonnevű kocsmát Pinarámának
becézik a helybéliek,
nekem tetszik a szójáték,
ám lehet, csak hazabeszélek), szóval a
Panorámába mentem, indultam, ahol
(emlékszel?, dehogy emlékszel),
bár olyan gyámoltalan voltál (akkortájt
épp – mikor is volt?, öt éve?, hat?,
fogalmam sincs –
mindent kihánytál,
kedvenc ételeidet is, mint pl. orosz kaviár),
hogy támogatni kellett, mégis két
másodperc alatt fölmérted, no itt
nem lesz alkoholmentes sör,
akkoriban ilyenekkel nem mérgezted
magad, whiskeyt csak egyszer ittál
(épp hozott valaki),
csak az ízéért, mondtad. Változnak
az idők, azóta van alkoholmentes sör,
ócska kis lebuj, de néha jó bebújni. Te
hősiesen vedelted az alcohol frei söröket,
de ha nem volt, nem
reklamáltál, ittad a szokásost,
lehetőleg külföldi legyen
és kellőképp hideg, mondtad.
Weissbrunni fölépítőkúrád
így lett teljes, végigjártuk
az összes kocsmát, és még
a feleségem sem hisztizett,
szokása ellenére. Tudod,
nálunk olyan élő népköltés/átköltés
vagy, szállóige, na,
ami mindig is szerettél volna lenni.
Mi van, nől a hajam gépelés
közben?, kérdi, ha rászólok,
hogy zavar; vagy: ahhoz, hogy belenyújthasd
a meztelen nyelved a számba, ahhoz egész nap
törődnöd kéne velem, nem csak este az ágyban,
ilyeneket mond.
Subidubi, mivé lőn az ige, szeretnék
belebújni már valakibe!, üvöltöttem
neki én, még szerelmünk züllött
hajnalán. Úgy látszik, meghatottad,
vagy meglepődött egy legendán, nem
tudom, sose mertem megkérdezni,
mindenesetre annyit szó nélkül
régen kocsmázhattam legálisan,
mint azon a nyáron, veled.

Téged sem látogattalak meg
hosszú agóniádban, mint Sziverit,
Bakát. Adósságaim múlnak a nyúlt időben,
mint Baszóka Joe rágógumija.
Szóval powa. A kocsmában
már nem gondoltam rád,
csak az árkádok előtt a könyvesboltnál
(vagy még előbb, a Billánál?),
már nem is tudom, mindegy is,
csak azt akarom mondani, nem
kocsmában jutottál eszembe,
ahogy az természetes lett volna,
hanem utcán, láttam (kép!)
szerencsétlenkedő alakod a Szabadság
téren, mint mikor nem tudtad,
hol vagy, merre felé kell a kórházba
menned. Pontosabban a Marica kávézót
nem találtad, mert onnét
mindig visszataláltál a kór házába is.
Egyszer a Soproni kisvendéglőben
is összefutottunk (most novemberben
jár le a bojkottom, rosszul bántak ott
érzékeny, törzsvendég lelkemmel
és megfogadtam, egy évig be nem teszem
oda a lábam, tele lett velük a tudatom),
de ez máskor volt, a második vagy harmadik
weissbrunni fölhizlalási kísérletednél,
mondhatni, dzsomba, öreg, vidéki
városlakó voltál már akkorra itt.
(Phowa vagy powa?) Csak
hét hétig kell így bolyonganod
kedvenc helyszíneiden, aztán
valahogy csak rájössz, hogy el vagy
patkolva, meg vagy halva, kampec,
megtörtént veled is, mi Mihállyal, Dezsővel,
kihátráltál rákmenetben, véget ért a rák-
románc (arcod, mint összegyűrt kártya)
fin, the end, konyec, kraj,
kár, mondanám, de mit érnék vele?
A megmaradt ember kibúvik tornyából,
s firkálja ezt. Gyilkos
üledékek foszlanak a völgyben.
Egy dolog azért vigasztalhat, nem
szereptévesztve hulltál a halálba. Mellesleg
minden multilevel marketing és szekta
azzal kezdi, hogy ők az igazság egyedüli
letéteményesei. (Az ő árujuk a legeslegjobb,
vagy: csak ők ismerik az egyetlen igaz utat.)
Ezek (a powások) úgy okoskodnak,
hogy aki kitanulja technikájukat, az
nem szenved sokat a szarként ráömlött
(főleg rossz) múltbéli cselekedetek
emlékétől, illetve tudni fogja,
hogy miért szenved, viszont
kevésbé fog félni, gyorsan ráébred,
kész, vége, el van patkolva (és nem meg-)
ebből kifolyólag tudata (ez fontos, TUDAT,
nem lélek) gyorsabban folyik bele
a megfelelő mederbe (bugyorba?),
oda, ahová addigi élete érdemesítette.
Majd innét születik újjá. Hát, nem
tudom. Engem katolikusnak kereszteltek,
ráérek még, akár az utolsó pillanatban is
meg- vagy visszatérhetek, sebtiben
meggyónok mindent, ha nagyon be leszek tojva,
ártani nem árt, és tegyük föl, hátha esik olykor
ily misztikus akármi, és kiújulunk,
mint a szénanátha; az ellenszer
használati utasítását meg úgyis nálad
olvasom majd el, vagy mondom el
a penitenciát, kérlek, foglalj helyet,
az a néhány évtized (jobbik esetben)
neked úgyis csak egy pillanat.
Ha meg újjászületsz addigra,
majd én foglalok, az elkövetkező pár millió
évben majd csak találkozunk valahol.
Na, de ez ostobaság. (Vagy nem,
minden mindegy, olyan bizonytalan
vagyok, doktor úr…) Kár, hogy
nem látom többé, ahogy szakálladba röhögsz,
himlőhelyes, csúf arcodat (lópofád,
mondanám, ha nem szigorítana a kegyelet,
no de, mégis, hisz tudod, túlérzékeny korom
társai, és a nők, kiknek bajuszkája...),
vagy görnyedt, kiszikkadt alakod
valamelyik weissbrunni emelkedőn,
fölvillanó tekinteted, ha politikára terelődik
a szó. Kár, hogy nem dicséred többé
főztömet (csülkös bab, rozsdás marha), lásd,
mily hiúz a zember, mellesleg a kokovány
nem olyan jó, ahogy mondtad. Vagy én basztam
el valamit. Kedves mizantróp barátom,
ha szólíthatlak így, pusztulás
vén ínyence, ne húzd a szád!
Kösz az EX-be küldött verset.
Látom, Hamlethez fordultál, így
a végén, mint Baka.
„Most, hogy így a vége felé vagyok,
nem igazságot, ölni akarok” –
írtad az utolsó két sorban.
(Mikor elolvastam, még a gépben,
Hamlet monológját, amelyet Mari
e-mailezett, rögtön Sziveri jutott eszembe,
aki állítólag azt mondta, miután biliárdgolyóval
dobálta meg a Nemtudommilyen –
talán Víg? – Matróz törzsvendégeit,
ahová egyik barátjával ment le egy utolsó
túrára, szóval azt mondta,
hogy mindent megcsinált az életben,
csak nem ölt. Én ölhettem
volna dögunalomig, Vukovár,
Srebrenica, soroljam még?, minek?,
tisztítótűzálló lelkem nem engedte. Így most
számomra finomabb a fű, kékebb az ég, néha
ezt gondolom.) Tudatod tehát áthelyezted
egy más világba, pontosabban
áthelyezték, áthelyezte egy ismeretlen
Úr, kinek vendége voltál;
a cechet most fizeted. (Főúr! Volt két
rákom...) Ez egyszer más cselekedett helyetted,
s idő előtt, talán félt, csapnivaló
kártyás!, üres zsebbel ütöd meg a bankot,
s netántán nyerni találsz. Mindegy.
A nehezén már túl vagy,
bolyongsz még köztünk néhány hetet, aztán
lassan elfelejtünk, talajgazdagítók leszünk
magunk is, dózerek fura hordaléka,
elfelejtenek. Egy vagy már tereppel
és szereppel, elbúcsúztatlak két felessel.
Petri-válogatott, Petri-műfordítások,
Petri-összes. 10, 50, 100 éve halt meg
Petri György, ismered ezt.

Nem küldted vissza a felhasználói
szerződést. (Nem baj, majd Mari.
A cérnavékony szál.)

A tényközökből
szembántó
ellenfény süt,

a visszaszámlálás
befejeződött.