Tolnai Ottó
Egy világítótorony eladó
(Részlet)

Al(i)as Ottó

Halkan, mert azt sem szeretem, ha a hangom regisztrálja a kamera, megkérdem Jenőt, az árnyékot filmezed, ugye? Majd az egészen közel, mellettünk elhaladó nagy sétahajóra irányítom, nézd azt a hálózsákjából kibújó lányt ott a fedélzeten! Kibújt, akár valami bábból, talán meg is feledkezve meztelen felsőtestéről, kibújt, hogy lepillantson a kompra. Észrevesz. Észreveszi az arcomhoz közel lévő kamerát, ahogyan az, immár akárha velem, lassan reáfordul. Reáfordul, és mégsem bújik vissza sikítva a zsákba. Élvezi a friss levegővel, a nappal, éhes tekintetünkkel együtt.
A végső győzelem a sziréneké, mondom immár kissé hangosabban, akárha a kép alá mondandó szöveget. Elmozdulok, várom hogy a nap a hajó oldalára vetítsen, segítsen árnyamnak felkapaszkodni a lányhoz Jenő masinájától függetlenül is. De mire rávetülnék, mire átmásznék, már rég nincs sehol a szép, nagy, mintha egy Fellini-filmből idetévedt, Fellini szellemét megidéző hajó. Hagyom Jenőt a hullámok között, lemegyek, megkeresem Jutkát, Villányit. Nyaranta itt a szigetek között kellene bóklászni, mondom, hiszen még mi sem jártunk Šoltán. Legközelebb már nem hagyhatjuk ki Šoltát. Gyerünk fel, mondom Jutkának, szépen süt a nap. Vannak kis szigetek, amelyeken csak egyetlen ház van. Nézem, kémlelem az egyik ilyen házat, próbálom elképzelni az emberek nyári és téli életét. Évközben a gyerekek biztosan valamelyik spliti rokontól járnak iskolába. Ezzel az erővel világítótoronyban is élhetnének. Aztán csak a vizet nézem.
És akkor egy az azúrban izzó, semmis kis vitorlás látványára hirtelen elérzékenyülök, teljesen váratlanul megrendülök. Előbb nem értem, miért éppen ez a valóban semmis, a láthatár legkisebb hajójának látványa hat így rám, hiszen Trogirban igazán pazar jachtokban, Splitben pedig hatalmas óceánjárókban, köztük immár félelmetes szürke, amerikai hadihajókban is gyönyörködhettünk. És hát az előbbi Felinni-féle hajót sem feledtem még.
Nézd! – kiáltok fel a kis vitorlásra mutatva. Mit nézzek!? – kérdezi ijedten Jutka. Azt a kis vitorlást! Nézd! Látom, mit nézzek rajta, kérdezi Jutka szinte ijedten, hiszen valójában az egyetlen jelentéktelen látvány volt ebben a pillanatban a ragyogó tengeren, a mellettünk elhaladó rakéta-gyorsaságú csónakok, úszó hófehér hajóvárosok között?
A Vébelnek is épp ilyen hajója volt, mondom. Igen, mondja, igen, ismétli immár könnyes szemekkel Jutka is, pontosan ilyen volt a Vébel vitorlása is...
Rádiós főszerkesztőmmel és feleségével, közlegényével, Gizikével (olyan feleséget kell választanom, aki befér a hajómba, egy nagyseggű nő életveszélyes lenne, a cápák közé fordítana) gyakran nyaraltunk együtt Dubrovnik és Solin alatt, szemben Mljettel (az üvegszemű, félkarú Szavics, a Magyar Szó kitűnő szerkesztőjének törzshelye volt Mljet): Žuljanában. Németh P. István (a Forum Kiadó egykori főszerkesztője, az Újvidéki Magyar Színház megalapítója; Végeladás omat még ő mutatta be), Borbély János (Danilo Kiš fordítója), a tévések közül Fejősék és Pót Imréék, a Ferenczi színészházaspár voltak még elkötelezett žuljanaiak, nekik, Ferencziéknek volt ott egy nagy, lapos tetejű, régi házuk is. Mi egy alkalommal Kibédi Varga Áront, az amszterdami Francia Tanszék vezetőjét is magunkkal vittük, azt hiszem, nagyon élvezte a langyos kis öblöt, rendszeres dubrovniki kirándulásainkat, a Solinból szépen szemügyre vehető Dub­rovnikot körülölelő fal csipkeszerű maradványát, a rendszeres solini osztriga-lakomákat, a környék borait, a Postupot és a Grket, a kifőzde (Vébeléken kívül két-három német turista étkezett még ott) fügefája alatt gyülekező žuljanai társaságot, amelyből sosem maradhatott el Vébel kedvence, az óriás, fületlen halászmacska, a falu kandúrja: Nixon. Vébelék tanították meg Szabolcs fiunkat úszni, mondta még mindig elérzékenyülve Jutka, Gizike egyszerűen belelökte a hajó orráról a mély vízbe. Emlékszel, méláztam el, Gizike mindig azt énekelte, Szabolcsot is megtanította rá, valójában mindannyian azt dúdoltuk, az lett valamiféleképpen žuljanai himnuszunk:

A szívem tengerész...

Csak sok évvel később tudtam meg, hogy annak a dalnak a szövegét Ottlik Géza írta.
Miután már lejátszotta teniszpartiját az egykori Szerb Nemzeti Szinház piros épületével szemben, a Duna park és a Rádió épületének fara közötti pályák egyikén, olykor még nyakában a fehér törölközővel, kezében nagy táskáival felszaladt a magyar szerkesztőség második emeleti deszkjébe, amely egykor, Herceg János doyen kollégánk, klasszikusunk szerint kupleráj volt, amelyet, mint megjegyzéséből következtetni engedett, ifjú korában maga is nagy előszeretettel látogatott volt (egyszer el is határoztam, megkísérelem a szobákat, budoárokat rákopírozni a szerkesztőségekre, irodákra), és ott ült csíkos huzatú foteljében egész nap. Az volt az irodája. Mennyivel más volt egy cikket írni, még akkor is ha akkortájt a TANJUG-anyagok fordítása képezte a munka dandárját ott, az egykori kupleráj valamelyik budoárjában, a teniszezésből érkezett, meccsét kommentáló, pipázó, tengerészkapitány kinézetű (mert a nyári két hónap alatt kapott színét, kreolságát, a napi teniszezéssel sikerült egész évben megtartania) főszerkesztő társaságában, mint egy faszarági, avagy újsütetű, buzgómócsing komisszár ellenőrzése alatt. Igen, Vébel egyetlen főszerkesztő volt a vajdasági médiumok történetében, akinek nem volt külön irodája. Darázscsíkos foteljén kívül egy nagy kristályhamutálcája volt még, amelyben körben isteni mocsoktól illatozó pipái, szerszámai sorakoztak. Ahogy Ottó mondta, valóban öreg frajer, világfi volt. Ha politikussal találkozott, első dolga volt megjegyzést tenni az öltözködésére. Szűcs családból származott, olykor magát is szűcsinasnak nevezte. Nyaranta, mesélte, bambuszvesszővel kellett püfölniük a zentai hölgyek nyári megőrzésre rájuk bízott bundáját. Olykor az volt az érzése, mesélte, egy-egy bundában maga a tulajdonosnő is benne felejtette testét. Ha fiatal volt, szép, nem verték olyan durván, másképpen verték, másukat verték. Édesapja minden nyáron egy kocsi görögdinnyét öntetett a kútba. És aztán végig azon éltek, azt ették nagykabátban, a sok drága bunda között reszketve az ágyban. Teniszezett, muzsikált, jazz-zenész volt, szaxofonos. Lenn játszott Belgrádban. A világháború kitörésekor, a Belgrád bombázása előtti napon valamiért úgy határozott, hazautazik Zentára. A Petőfi brigád íródeákja lett, hátizsákjában a kétkötetes, bibliapapírra nyomott Platón összessel. Később majd egyik szerzője a brigádról írt, a mostani változások után természetesen bírált könyvnek. Újságíró lesz, a Magyar Szó főszerkesztője. Ő csinál európai szintű újságot, harmincötezres átlagpéldányszámú magyar nyelvű napilapot a Magyar Szóból. Aztán, valami nőügyek miatt – ha jól tudom, találkái voltak a Titó-fordító (az újságírók fordította anyagot tette tisztába, lektorálta valójában, mondták ellenfelei, nagy pénzért) vezető humoristánk szép feleségével – áthelyezik az Újvidéki Rádióba, ahol nemsokára szintén főszerkesztő lett.
Szerettem üldögélni mellette reggelente a még üres szer­kesztőségben. Olvasta, pörgette az újságokat, ha heti témájához valami érdekes adatra bukkant, gyorsan firkantott valamit az újság szélére. Majd ismét némán ültünk. Akkor egyszer, nem véve ki szájából pipáját, megszólalt.
Világítótorony eladó, mondta, olvasta váratlanul han­gosan, hogy a gépírónők, ügyeletes újságírók és a lek­to­rok is hallják: egy világítótorony az Adrián. Először én is meglepődtem, ugyanis szentül hittem, valamelyik kongresszus, plénum anyagát szűri épp át, mint olyantájt minden főszerkesztő, a foga között. Most én firkantottam gyorsan fel a hallott adatokat. Mármint annak az eladó vilá­gítótoronynak a lelőhelyét, árát. Jóllehet nincs kizárva, valamiféleképpen mindenki feljegyezte, megjegyezte, beszőtte éppen fogalmazott vagy már diktált anyagába, mert hát ki nem álmodozott legalábbis ifjú korában arról, hogy egy világítótoronyban fog élni a tengeren (az Adrián). Én is feljegyeztem, mondom, de végül is, nem kerestem meg a tornyot, nem kezdtem el alkudozni rá – jóllehet nem ártana előkeríteni azt a cetlit, hiszen nincs kizárva, azóta fele áron is megkaphatná az ember (de később, a biztonság kedvéért, hogy azért még visszatérhessek hozzá, egy verssor lett belőle Gyö­kér­rágó című, 1986-os kötetemben).
Ezután, határozom el máris, ha ilyen dolgokat közlök verseimben, oda kell írnom mind a pontos adatokat, ha mást nem lábjegyzetben, mert hát akár valamelyik olvasómat is érdekelheti az ügy, netán valamelyik olvasóm valóban megvenné, talán meg is vette azt a világítótornyot, sőt azt sem zárhatom ki, hogy egy napon majd tovább írom azt a semmis versikét, amely felfogta volt Vébel mondatát, ám azután más, hazai irányba kanyarodott, nem tenger-vers lett belőle, hanem csupán azt regisztrálta, ami eladó mostanság felénk, mármint szűkebb pátriánkban, Ókanizsán, Újvidéken, a Telepen, savanyú káposzta, egy málnaszín hegedű, tojás, két nagy, hentes húsdaráló, egy nagykapu, ilyesmik, igen, milyen szép lenne megírni a vers folytatását, második részét, mondjuk egy vágással máris a világítótoronyhoz érni, a világítótoronyról beszélni, sőt, megírni harmadik-negyedik részét is, immár mint a világítótorony öreg tulajdonosa szólalni meg, hiszen én különben sosem képzeltem verseimet lezártnak, minden másodikat hasonlóan folytathatnám, minden másodikból-harmadikból, különös mód, mint példánk is jól mutatja, éppen a legsemmisebbjeiből akár egész kötetet is lehetne csinálni:

AZ ELADÓ VILÁGÍTÓTORONY,
avagy más versfolytatások

Az első részét a verseknek nem is lenne muszáj újraközölni, csak utalni lelőhelyükre. Emlékszem, Palicsfürdőre való költözésünkkor milyen boldogan foglaltam el rozoga, elvásott, papírszerűvé ázott palával fedett, tákolt, rosszul fűthető padlásszobám után a Homokvár toronyszobáját, végre afféle elefántcsonttornyot képzelve magam köré, jóllehet már akkor is, ifjúkoromban, meg hát később is, most meg hát különösen, én inkább világítótoronyra gondoltam, az igazság az, kicsit össze is kevertem a kettőt, egy sótól izzó, ám vak világítótoronyra, hiszen egy üzemelő, egy világító torony túl patetikusan hangzana, túl sok macerával, fároszi szereppel, kötelességgel, felelőséggel járna, ha pontos akarnék lenni, pontos a magam módján, akkor a kettőből, illetve a manzárddal együtt három építményből, három épít­ményemből kombinált toronyról kellene beszélnem.
Nyugdíjazása után is tovább teniszezett, bejárt a deszkbe, írta heti kommentárjait.
A NATO-bombázás alatt (a két híd, a Tito és a Žeželj között, a naftafinomító mellett laktak, borzalmasan visszhangzó toronylakások tövében) 92 napig nem vetette le a cipőjét, ruháját. Ült az ágy szélén. S lassan abbahagyta a beszédet. Nem szólalt meg többé. Nem ismerte meg ismerőseit. Később korházba került. És 80 éves korában meghalt.
Hajója lenn veszett a tengeren, ott, abban az annyit emlegetett kis kikötőben, Žuljanán. Talán valóban éppen az ő, valaki által immár minden bizonnyal kisajátított vitorlását láttam akkor Brač és Hvar között, künn a nyílt tengeren...
Temetésére kissé előbb érkeztünk – azt hittük ugyanis, annyian lesznek, nem fogunk tudni parkolni. De nem voltak annyian. Pedig hát megemlékezést (kommemorációt) sem tartottak, nem, se a rádióban, se a Magyar Szóban.
Otthon elővettem közös fotóinkat a tengerről, a nudista strandokról, nem, nem is nudista strandok voltak azok, hiszen ők állandóan pucéran napoztak. Természetes állapotuk volt hosszú hajóútjaikon, s ha partot értek nem jutott eszükbe felöltözni.
Szépek voltak a fehér kavicson. Adtak erre. És ha valami jellemző volt rá, akkor ez a kifogástalan inas szikárság, ez a kreolság. Évközben is úgy tűnt, egy nudista strandon szerkeszt, meztelen, miközben a többi főszerkesztő, rovatszerkesztő a Vajdasági Pártbizottságban (PK) gazsulál, liheg éppen új konfekciós öltönyében, új, ízléstelen nyakkendőjével nyaka körül, amely – napok kérdése – a végzetét fogja jelenteni, ún. selyemzsinórrá változik ...