"Megváltás!?"

Részletek a "Kórszerűtlen vallomások" című
készülő CD-rom anyagából.

"Az ember megvalósulása a világ megvalósulásától nem független. A világ úgy, ahogy van, a megtiport igazsággal, a törvénytelen hatalmasok alatt, idegen, és az is marad, és amíg korrupt, nem fogadható el. Az embernek a világot az alapállásba vissza kell helyeznie. A megváltás pedig a teremtésnél nagyobb mű. A megváltásban, mondja Baader, Istennek mélyebbről kell megragadnia önmagát. És Isten országa az a hely, ahol azok tartózkodnak, akik a világot realizálják."

Hamvas Béla: Scientia Sacra III./II. 74.

"A megváltás világa mélyebb, mint a teremtésé. (.) Az emberi élet itt a földön a szellemek vádolásában valahol mélyen lent áll az egyre világosabb fokozatok alatt, s ezeket a lélek csak akkor éri el, ha a beavatásban megtisztul (metanoia, tesuvah)."

Hamvas Béla: Scientia Sacra III./II. 103.

Bevallom, hogy noha a 'hivatalos' euroamerikai judeo-keresztény krisztusi megváltástörténet a gyerekkori alföldi katolikus hittanórák óta igen nagy hatást gyakorolt rám, soha igazán nem fogadtam el, mint választ, megoldást az életemre. Jézus útmutató példáját, és tanítását viszont sokféle változatban és gyakorta igen! Valahogy soha nem tűnt komolyan elképzelhetőnek a számomra, hogy helyettem (egyelőre nem nagyon piszkálva ki-mi mindent is takarhat ez a fogalom és 'helyzet') bárki valaha is tisztábbá, egészségesebbé válhatna, elvehetné bűneimet, vagy éppenséggel üdvözülhetne.

Hiszen ha ez lehetséges lett volna, lehetne, akkor ez a figura (no meg a többi) nem csak egészen biztosan nem így nézne ki (-be!), gondolkodtam el olykor, de minden földi erőlködésünk végérvényesen és teljesen értelmetlen és nevetséges is volna. Sokkal tragikusabban, mint jelenleg! Persze az akkoriban általános ateista propaganda ellenére egyáltalán nem volt könnyű egy többé-kevésbé határozott, személyes állásfoglalást kialakítani ez ügyben sem. Mit nem adtam volna azért, ha kezembe kerülhetett volna például Hamvas Béla Stientia Sacrája:

"Amikor Jézus önmagát Istennel azonosította, az azonosságot nem  saját maga számára foglalta le. Soha Jézus önmagát a többi ember közül ki nem emelte, soha senkihez fölülről nem beszélt. Ezért hívta magát az ember fiának. Istennel az embernek minden fia azonos. Az Isten-ember egység mindenkire kiterjed. Lényeges dolgokban emberek között különbséget tenni erkölcstelen. Jézus felszólította az embert, hogy az Isten-ember azonosságot magába vegye fel."

H.B.: SS.III.

Kissé érettebben azután láttam, hogy egy "külső" megváltóban való hit, szellemi gyakorlatként milyen módon segítheti mégis az embert betanult, megszokott perspektíváin felül-belül-emelkedni-mélyülni. Valamennyire hasonlóan különben a keleti módszerek 'mesterimádatának' gyakorlatához, amennyire tapasztalataim mutatták. Hiszen kivel próbáljon 'azonosulni' az ember, ha nem valaki olyannal, aki élő példát mutat a megszabadulásra, tanításra, részvétre, stb.

Sajnos (vagy nem), ezidáig mégsem sikerült találnom senki élő példát, 'guru'-t, akit minden szempontból, és fenntartás nélkül követésre méltónak találtam volna. Őszintén szólva nem is hiszem, hogy igazi Mester arra bíztat(hat)na akárki tanítványt, hogy egészen természetesen teljesen egyedi karmikus gondjai feloldásában bevált módszereit átvegye. A kollektív  próbálkozások pedig, úgy tűnik már réges régen csak ötlettelen hatalmi, üzleti manipulációk az emberélet minden területén. Mindenesetre a lehetőségről nem sikerült igazán meggyőznie senkinek ezt a (pillanatnyi jobb ötlet híján:) 'reinkarnálódott karaktergubancot', aki voltam, aki vagyok. / Ahol pedig kísértésbe estem volna, mint például Hamvas esetén; ő maga épített az életművébe számtalan helyre e 'szédületből' (is) kijózanító effektusokat. /

Mindez ugyan igen sok gondot okozott nekem (is), különösen ifjabb éveimben. Amikor néhány művészt, írót, költőt kivéve nem nagyon volt hová fordulni mértékadó tanácsért, az én generációm számára legfontosabb, tájékozódó éveinkben.

Megelőzendő, hogy a kedves olvasó  maga-mutogató, vagy mentegetődző intimitásoktól tartva (amely esetnél kevés igazán kínosabbat tudnék elképzelni!) már most félredobja, vagy átlapozza e vallományt, felhívom a figyelmet rá, hogy csak olyasmiről van szándékom beszámolni, és olyasmin elmélkedni, ami legjobb meggyőződésem szerint a legtöbbünknek tanúságos lehet! (Hiszen mindenkinek ugyanannyi baja van, legfeljebb másmilyen,  miért rabolnánk hát egymás drága idejét holmi magánügyekkel - nemdebár!?)

Gyerekkorom élményeit átugrom hát, és csak annyit jegyeznék meg, hogy első eszmélésem óta (két-három éves koromból már nagyon tiszta emlékeim vannak!) egészen úgy tizenöt éves koromig meggyőződésem volt, hogy az embernek nincs igazán más dolga az életben, mint állandóan lángolóan szerelmesnek lenni; és minden tanulmány és tevékenység csak innen érthető és igazolható. Evvel azután igen megkínlódtam persze, de azért különösebb károk nélkül túléltem igen nehéz helyzeteket is, mire kezdtem valamit érteni abból, hogy mi minden történik itt valójában a nemi különbségek vonalán például.

De ez talán mégis túl nagy ugrás egyelőre, ugyanis még mielőtt igazán belekezdhettem volna az életembe, és a komolyabb kutatómunkába, tizenkilenc évesen, akkori szokás és törvény szerint - behívtak katonának. Viharsarkiból lett fővárosi félprofi (álamatőr) futballkapusként, aki ugyan rajzolgat, festeget, mintázgat, költöget, olvasgat, naiv 'idealista', sőt Don Quijotei elvekkel mulattatja futballista barátait és kollégáit (különösen a nők megítélését illetően); de leginkább talán tengerésznek készül/t Nem vicc! (" )

"Katonadolog"

Őszintén szólva ma sem értem, hogy lehettem olyan könnyelműen vidám, mint a bevonulás utáni első hetekben voltam. Amikoris a legkeményebb próbatételek közepette sem győztem eleget mulatni  a számomra  gyerekesnek, és állandóan hamisnak tűnő, ráadásul durva káromkodásokkal fűszerezett szertartásosságon. Mára, talán a nők belépése miatt is kicsit más a helyzet, de kötve hiszem, hogy kevésbé tragikomikus. Sőt! A focicsapatban tanultakat is felhasználva - ahol ugyan többnyire az én rovásomra mulattak szellemesebb bajtársaim - viccet csináltam lehetőleg mindenből és mindenkiből, amit ráadásul úgy láttam, hogy viszonylag elég jól el is viseltek, úgy egy jó hónapig - éppen "az eskü" letételének napjáig.

Akkor ugyanis, dacára annak, hogy - büszkeségemre - 'kiválót lőttem' a lőgyakorlaton és így mindenképpen számíthattam egy hétvégi 'eltávra', szüleim jelenlétében kihirdették, hogy - egyedül az újoncok közül - azonnal meg kell kezdenem egyhetes laktanyafogságomat "a tisztesekkel szembeni tiszteletlenségem miatt", ha jól rémlik. Ezt azután egy féléves rémdráma követte, aminek szomorú részleteivel nem kívánom sem izgatni, sem untatni az olvasót, de annyit mondhatok, hogy egészen rövid időn belül egyszerűen élet-halál kérdéssé vált a számomra például az, hogy sikerül-e apellálnom a szerintem minimálisan kötelező humánum örök értékeire, de legalább az állandóan fennen hangoztatott 'szocialista emberség' ideáljaira a szinte teljesen embertelennek tűnő farkastörvények szerinti idomítás napi harcai közepette, vagy sem. Gondolom ez nem csak a volt katonák számára tűnik egy kissé félkegyelmű hozzáállásnak, de nyugodjanak meg, fognak még vadabb dolgokról is értesülni, meglepő végeredménnyel ráadásul! (")

Nem emlékszem, hogy pontosan mikortól, de az biztos, hogy már az első hónapok után a terveim alapján elkészült és működni kezdett a "Harang", az 'egységünk' faliújságja. Kicsiny csengővel, hajtogatható falapokkal, főként a kötelező ünnepekhez kapcsolódó kritikus tartalommal, és leginkább az embertelenség tüneteit kifigurázó karikatúrákkal. Úgy rémlik, hogy népszerű volt, noha többen gyanakodva szemlélték, és néhányan meg is haragudtak érte. De csak egy esetre emlékszem, amikor a politikai tiszt (?) leszaggatta a "33 év, Krisztusi kor, a szocializmus kora" című ünnepi vezércikkemet.

Több ízben letépték viszont a keresztet a nyakamból, eltüntették a kis harangot a nem véletlenül (ha nem is 'megfontoltan') szárnyas oltárra és kis kápolnára emlékeztető faliújságról. Ráadásul a március 15-e tiszteletére készített plakátjaim miatt beidézett az ezred hátborzongatóan rideg elhárítós tisztje is. Fenyegetően hosszan faggatott arról, hogy mi okból választottam Petőfi Farkasok, és Kutyák dala című költeményeit illusztrálásra. Végülis nem tudott mit kezdeni a szokatlan válaszaimmal, de a leszerelésig éreztette a gyanakvását. (" )

Jó fél évvel bevonulásom után voltam otthon először, egy hétvégi 'eltávon', amikoris  40o-os lázzal, tüdőgyulladással küldött vissza a nemrég leszerelt tartalékos orvostiszt a laktanyába vasárnap éjjel.

Ami akkor történt még most is ködös a számomra. Úgy néz ki, hogy egyszerre lejelentkezve a 'gyengélkedőn' is, meg a 'körletben' is, végül az általam valamivel korábban műteremnek kinevezett színpadi öltözőben kötöttem ki. Ahonnan néhány hétig mintha ki sem jöttem volna!? (Valahogy így volt.) Tényleg 'lázban égve' rajzoltam, festettem, mintáztam, írtam; a csuda tudja miben reménykedve .

Jól gyanítja a  figyelmes olvasó, hogy ezt csak némi segítséggel tudtam kivitelezni. A dekorációs 'társadalmi munkám' időközben összehozott az ezred kulturális munkatársaival, akik közül különösen a 'hang-studiós-filmes' lett támogatóm a bajban, és talán kicsit ennél is több.

Különös, hogy már akkor milyen 'természetességgel' fogadtam el a segítséget bárkitől, és nyújtottam olykor a legvadabb helyzetben is, ha bele tudtam illeszteni valami, bármi, az illető/k által ritkán tudatosított 'közügybe'. Különben általában kerültem és kerülöm az egyéni igények érdekében való szövetséget és elkötelezettséget. (Kicsit ravaszul hangzik tudom, de itt nincs többre helyünk.)

Mindenesetre H.L. révén jutottam eszközökhöz és némi nyugalomhoz a sztálini stílű óriási étkezde végében emelkedő színpad egyik, szintén igen teres, 'felülvilágításos' öltözőjében, ahová időnként ő is elbújt (bárhol és bármikor és bármilyen helyzetben tudott aludni például!) szinte állandó "huszonnégyórás szolgálata" alatt. A színpad egyébként a konyhamunkások, és a 'kopasz' szakácsok egyik csempész útvonala is volt - innen is ismertem, mint korábban sokszorosan konyhamunkára ítélt - ahová átmenetileg eldugták a 'félretett' kaját. Vagyis - miután a hely ráadásul külön wc-vel, mosdóval is rendelkezett jóformán ki sem kellett tennem a lábomat, ha nem akartam. Márpedig nem akartam. Lebuktam persze néhány héten belül, mégpedig késő éjjel, elfelejtvén befüggönyözni az ablakokat. Talán rám törték az ajtót, vagy csak fenyegettek vele,  már nem emlékszem. Mindenestre berontott a fegyveres őrség, ráadásul egy alezredes, az aznapi ügyeletes tiszt vezetésével, aki üvöltésre tátott szájjal masírozott be hosszúszárú lakkcsizmájában a terem közepére, - és akkor különös dolog történt vele. Hangját vesztette.

A falak ugyanis, de talán még a plafon is borítva volt rajzokkal, minden féle méretű különös színes és fekete-fehér figurákkal és ábrákkal, az asztalokon félkész munkák, gipsz kisplasztikák .stb. Mintha ilyet még soha nem látott volna. Műtermet sem sokat, az a hatásból valószínűsíthető, de amit most megpillantott, ha nem is volt magasrendű, kifinomult művészet a szó semmilyen értelmében, viszont eredeti és hatásos volt az kiderült rögtön. (" )

Én lettem az egyik félhivatalos laktanya-bolondja, a "művész úr". Gúnyosan, de némi borzongással kell kiejteni, úgy mintha ennek a többihez szinte megszólalásig hasonlító féregnek valami gyanús módon kapcsolata volna egy hivatalosan nem létezőnek nyilvánított, de suttyomban mindenki által érzett, és többnyire félt "mágikus" léttartományhoz; fenntartva persze annak a lehetőségét, hogy csak valami ravasz szabotázsról, sőt dezertációról van szó.

A hátralévő másfél éven keresztül állandóan folyt a huzavona a "státuszom" körül, ami persze nem maradt észrevétlen a számomra sem, noha az időm javát immáron az általam 'Ezred Képzőművészeti Szakkörnek' kinevezett műteremben töltöttem. De mindenkit biztosíthatok róla, hogy a 'külső' viharok és fenyegetések inkább csak a gyakori kétségbeeséshez adtak ürügyet, ahhoz a feszültséghez képest amiben amúgyis éltem a feljegyzéseim szerint. Aminek nagyrésze persze akörül a kérdés körül forgott, hogy valójában mi a csudát is csinálok!? 'Művész' vagyok-e, leszek-e valóban (akkoriban ez még mint foglalkozás is valahogy tisztábbnak tűnt nekem, mint manapság!), vagy "csak" egy kétségbeesett, kiszolgáltatott emberke, akinek jobb nem jutott eszébe a körülötte vicsorgó ordas világgal szemben, mint egyetemes értékekre hivatkozni, azokra koncentrálva, azokkal 'dolgozva' berendezkedni próbálni?! Igenis akkor, és abban a helyzetben is volt lelkiismeret-furdalásom amiatt, hogy kivétel lettem, és minden tőlem telhető módon megpróbáltam bebizonyítani a többieknek, hogy a lényeget tekintve nincs és nem is lehet kivételezés.

Azt gondolom, hogy a fenti kérdés művészetemre vonatkozó első része csak kevesek számára lehet érdekes, magánügy, mondhatom Hamvassal: magán-púp. Mindenkié másmilyen. Azt viszont ki merem jelenteni, hogy időnként rettegve - ugyanis soha, senki egyetlen pillanatig sem garantált semmiféle mentességet, vagy védettséget - de a végsőkig kiálltam azok mellett az ideálok mellett, amiknek az esetleges 'köztörvényesítése' meggyőződésem szerint emberhez méltó életet tudott volna teremteni még a katonaság körülményei között is. (Hm.)

Költői kérdés, hogy mi történik, ha nem tudom valamennyire is meggyőző "művészi" produktumokkal elkápráztatni, de legalábbis a többnyire hajnalba nyúló hatalmas erőfeszítéssel lenyűgözni  parancsnokaimat, ellenfeleimet és kínzóimat. De az igazi küzdelem mind bennem, mind a körülményeket tekintve főként akörül folyt, hogy vannak-e eszközeink arra, hogy a legszélsőségesebb helyzetben is megőrizzük, megdolgozzuk emberségünket, lehetőleg az elképzelhető legmagasabb szinten. Ehhez a kérdésfeltevéshez képest igenis volt némi igazuk azoknak, akik 'csalásra és szemfényvesztésre' gyanakodtak. Hiszen ha valamilyen módon nyíltan sikerült volna konfrontáltatni a többieket is a lényegi és aktuális sorskérdésekkel, akkor ez alighanem gyorsan kinőtte volna az Ezred Képzőművészeti Szakkör kereteit és 'műtermét'. Hála az Égnek (vagy mit tudom én) jobb akkor (se') nem jutott eszembe, mint egyfajta folyamatos 'nép-felvilágosítás',  már csak kényszerből is főként "egyenként és személyesen" (H.B.), hogy legalább egy kicsit áthidalódjék a kivétel (-ezés) és az általános helyzet közötti szakadék.

"Ez vagy megbolondul ott, vagy lesz belőle valami" - ez volt a legnagyobb bíztatás, amit visszahallottam egyszer. A különben kivételesen érzékeny, emberséges és józan P.I. őrnagy, a parancsnokom valahogy így fogta fel a dolgot. Odáig is elment, hogy 'faliújságszerkesztői-kultúrfelelősi' kezdeményezésemre például engedélyezte (néhány évvel korábban kényszernyugdíjazott és akkoriban már csak óraadó, bedolgozó) rajz-ábrázológeometria tanár édesapámnak, hogy néhány hétvégi művészettörténeti előadást tartson a 'törzsüteg' legénységének. Biztosíthatok mindenkit róla, hogy ez ott és akkor a szellemi ember szinte hihetetlen győzelme volt.

A többi a legendás múltba vész, ha egyszer személyesen találkozhatom kedves olvasóimmal majd mesélek. (" )

A legfontosabb mégiscsak az, hogy a katonaidőmet egy "audiovizuális ismeretterjesztő" kiállítással és előadás-sorozattal zártam. Amely elég nagy port vert fel a kaszárnyában, és végül majdnem botrányba  torkollott. Amikoris nem tartván elégségesnek csak a kiállított anyaggal  bemutatni humanista (?) meggyőződésemet, az interjúvolni érkező alezredes újságírót, ráadásul más tisztek jelenlétében megpróbáltam rávenni - "a további katona generációk érdekében", amint ez a naplómban áll, hogy írásában tegye közzé az összes negatív tapasztalatomat is. Képzelhetni, hogy nem lett semmi az interjúból. Bár a kiállításról mégis megjelent egy rövid hír, fotóval a Néphadsereg (?) című lapban! Újabb csoda, hogy még ezt is megúsztam.

Azt viszont nem, hogy a leszerelésem után jódarabig nem értettem, hogyha valahogyan boldogulni tudtam a 'direkt életveszélyesen' berendezett katonaságban, az állandó feszültségre idomított bajtársakkal, tisztekkel, stb. miért mozdul sokkal nehezebben a mégiscsak sokkal szabadabb civil világ. Hogy hová? Ez lesz a következő 'fejezet' témája.

Mindazonáltal kötelességemnek érzem, hogy a magam részéről megpróbáljam röviden levonni a tanulságokat. Hiszen nem csak az én egész további életemre voltak alapvető hatással ezek az évek, hanem többekére, és ami a legfontosabb, a későbbi közhasznú művészet-tanítói, "megváltói" munkámra is. Már a kaszárnyában voltak emberek, akik évekig követték a sorsomat később, segíteni próbáltak, kérdezgettek, többen hittek benne és ezt ki is mondták, hogy úgy tartanak számon, mint akinek az ismeretségére büszkék lesznek majd, "akiből lesz valami". Olyan is volt ezek között, akit nem is ismertem, mert egy másik alakulathoz tartozott a hatalmas laktanyában, csak a kiállítást látta, vagy csak futólag találkoztunk akkor, de úgy tíz év múlva az ott látottak, hallottak hatására verbuvált a kis szamizdat-kiadó csoportjába, mint - még  mindig - ígéretes tehetséget. (Azután persze csalódott ebben - ő is; de ne szaladjunk annyira előre.)

Abban az időben a többieknél általában egyenlőbb hatalom képviselőinek az óvodától a hadseregig egyik leggyakrabban használt érve volt a: "mi lenne, ha mindenki." Amit látszólag a "mi lenne ha mindenki egyszerre akarna kimenni pisilni" -től kezdve  bármire és bárkire lehetett alkalmazni. Miután állandóan valamely 'határvidéken' tartózkodtam már az óvodai udvartól kezdve, ez a mondat szinte folyamatosan ott csattogott a fejem felett. Meg is próbáltam a helyzettel becsülettel szembenézni többször eddigi életem során. Azt beláttam, már egészen kicsiként is, alighanem édesanyám hihetetlen "mérleg"-érzékenységének hatására elsősorban, hogy bizonyos egyéni, önző mozdulatok elszabadulása káoszt és elvadulást hozhat csak. Későbbi példával: ha mondjuk a kollégiumi közös asztalra tett kajából mindenki annyit akar venni, 'amennyit a szeme kíván', ráadásul egyszerre. Ugyanakkor azt például nagyon szívesen láttam volna, ha igenis mindenki kivétel nélkül mindig, minden erejét bevetve önmegtartóztató, önzetlen, figyelmes és szeretetreméltó akarna lenni!

Elegendőnek találtam volna már azt is a legtöbb esetben, ha az erőfeszítést megérzem, és ha az, aki erre éppen képtelen valamiért, legalább bevallja, hogy csak gyengeségből önző, netán kegyetlen, vagy érzéketlen a másik jelenlétére, gondjára, bajára. Hiszen (magamból kiindulva)  tudtam, hogy milyen rettentően nehéz önmagunk potenciális lehetőségeihez felnőni. Ha olyanokkal találkoztam, akik egyszerűen ostoba önbecsapásnak minősítettek minden "idealizmust", és a lehető leggátlástalanabbul igyekeztek kihasználni mindenkit és minden 'kiskaput', az ugyan éles helyzetekben többnyire megbénított, de végülis általában csak fokozta a 'Don Quijote-i' harci kedvemet.( " )

Nem kevés kérdést vet föl persze ez a remélhetőleg nem túl hosszúra sikeredett katonakori beszámoló, amikre majd igyekszem is megfelelni e dolgozat kapcsán szépen, sorban. De akkoriban főként a művészettel való birkózásom kivételessége izgatott és idegesített. A vázolt helyzetben - érthető okokból -  kihasználtam ugyan a (kétélű) kivételezést, de már akkor megtapasztaltam, hogy például más helyett nem lehet a művészetet, sem gyakorolni sem megérteni. Ezért kellettek például Édesapám előadásai és az én 'kamikáze' elmélkedéseim a kiállító terem sötétkamrájában, ahol százszámra vetítettem ki írásvetítővel a kis vázlataimat 2X3 méteres nagyságban, miközben - félelmemben (is) többnyire erősen bepálinkázva - a tőlem akkoriban telhető legnagyobb tudással, a legbolondabb és veszélyesebb őszinteséggel próbáltam a 'titkokba' beavatni a közönséget. Időnként elképesztő hatásfokkal különben.

Amúgy be kell vallanom, hogy az alkotói extázis periódusait nem számítva meglehetősen elégedetlen voltam az általam 'befejezett', inkább abbahagyott munkákkal - kivéve talán a kis rajzok egy részét - úgyhogy talán ez is közrejátszott a beszédességemben. De, mégegyszer hangsúlyoznám, hogy akkor és ott megtanultam a saját bőrömön, hogy senki, senki helyett éppenúgy nem 'művészkedhet', mint, ahogy nem gondolkodhat, érthet meg és nem élhet át semmit. Ha akkoriban csábított is még a kivételes "művész-táltos-zseni.stb." szerep,  nem tellett sok időbe amikorra meg tudtam fogalmazni mit is követel ez a helyzet.

"Mire is jó a művészet?"

Tényleg tengerésznek indultam a leszerelés utáni néhány kegyetlen 'lézengő' hónap után! Amiből az lett, hogy a Dunán 'kötöttem ki' matrózként vagy másfél évre. Ami nagyon megfelelt például a munkaidő szempontjából. Két hét munka, két hét szabadság. Járhattam a kurzusokat, tanfolyamokat, esti iskolákat, szakköröket, és a hosszú őrségek alatt is sok lehetőségem volt a hadseregben megszokott naplószerű irkafirkálást, rajzolgatást, olvasgatást folytatni.

Katonaidőm alatt és utána is megpróbálkoztam az 'ipar', majd a képzőművészeti főiskolai felvételivel, de nem sok meggyőződéssel, ami az eredménytelenségen is látszott. Különös módon ugyanakkor egyre kevesebb kétségem volt a felől, hogy úgy mondjam valamiképpen mégiscsak  'művész' lennék.

Próbálkozásaim során egyre inkább kezdtek a vázlatok a lét és sorskérdéseken való töprengésekkel, 'meditációkkal' párhuzamba, sőt, alkalmanként fedésbe is kerülni. Nem egy esetben 'villámcsapásszerű megvilágosodásként' átélve az alkotást.

Furcsa módon meglehetősen rövid idő után, mondhatni onnantól, amikortól elég biztossá lettem például rajzban megvizsgálni 'bármit', máris mentem tovább. Rövid ideig a 3 dimenzió, a plasztika, majd a 4 sőt több dimenziós 'színház' (tér, mozgás, zene, dialógus) kezdett izgatni. Akkoriban elvégeztem például egy pantomimoktatói iskolát is a többi - mondhatni félhivatalos - tanulmányaim közepette. (" )

Amennyire ma meg tudom ítélni, elsősorban az mozgatott, hogy a lehető leggazdagabb és hatékonyabb módját dolgozzam ki annak a 'művészi megismerésnek', amit átélni a számomra olyan csodálatosan meggyőző volt. Másodszor pedig - összhangban az alább részletesebben vázolandó, lassan formálódó, érlelődő, a 'mindenséges találkozásokra' építő világfelfogásommal - olyan helyzetbe hozzam a különben 'passzív' szemlélő szerepre kárhoztatott publikumot, a 'többieket', a másikat, amelyben nemcsak tevékenyen részt vesz, vehet az alkotásban, de át is élheti annak tanulságait! (" )

Tehát, igyekezvén a lehető legtömörebben és érthetőbben megfogalmazni: E fiatalember huszonéves korára a léthelyzetét, (-'tünket) tekintve az alábbi kiinduló következtetésekre jutott:

 1. Kérdés. Léteznie, lennie kell-e valamilyen formában a Létnek ahhoz, hogy legyen? (A viszonylag nyakatekert megfogalmazás miatt hibáztathatnám a 'marxista-leninista tudományos materializmus' tanítást is akár, de az is lehet, hogy Lukács Gy. és/vagy Hegel volt a ludas leginkább.)

Válasz: Igen.

2. Kérdés: Miért (van  a létre szükség)?

Válasz: Ön-Magával találkozandó. A tér, az idő, férfi-nő, stb.; a 'távolság', a találkozás feltétele.

3. Kérdés: Ha az első kérdésre igen a válasz, és a másodikra 'pozitív', akkor tudatos lényekké szövődvén a 'lét-akarat' szerint mit kezdhetünk mi itt egy-mással? ("Minek nézhetjük egymást a legjobb esetben?")

Válasz: A mindenség kép-viselőiként haza-fogadhatjuk egy-mást. ('Megváltás' ?!)

Ki az, aki kételkedhetne abban, hogy az örökkévaló MINDENSÉG VAN?! - töprengtem el rajta gyakran; nyilván végtelen számú és formájú világaival és képviselőivel, akiknek csak észre kéne venniük azt, hogy mi  a csodát is vesznek, és/vagy nem vesznek észre.

Sok évvel későbbi, és talán egyetlen fontos további fejlemény és felismerés mindehhez az, hogy a mindenségből nem hiányozhat semmi (-sem), még az a lét-lehetőség sem, akinek-aminek még arra sincs szüksége, hogy legyen.?!? Hát innentől nehéz emberi ésszel 'követni' a dolgot, de átélni nem lehetetlen, azt magam is tanúsíthatom. (A szintén jóval később megismert 'misztikus' hagyomány és pld. Hamvas Béla tanúbizonyságait éppen csak megemlítve itt. A tudomány újabb néhány tízéves be, és felismeréseiről nem is szólva.)

Számomra ez az egész 'szövevény' EGY volt és marad/t; sőt mi több el sem tudtam képzelni, hogy lehetne másképpen is.
"Körös-körös körben-n a végtelen" - daloltam fiatalemberként. (Ma már inkább a mindenség szót használom - ennyi a különbség.)Nehéz az égig-érő fára mászni, a lét mélyére hatolni, vagy a legbelső 'MAG-yarázatot' megtalálni, de nem vagyunk mi véglegesen bezárva (vagy kizárva) a 'függő univerzum-unkba' egyáltalán. "Csak" gyakorolni kéne ezt a 'mindentudást' egymással a lehető legszebben és finomabban megkomponálva - gondoltam, és többnyire sikerült magamat abba a hitbe ringatni, hogy valójában senki nem akarhat mást, mint ezt átélni, és hozzásegíteni egymást a 'hazataláláshoz'. Azóta sem jutott egyébként jobb eszembe!

Számomra a fentebbi kérdés-felelet játék egészen nyilvánvalóan valami olyan 'beépített egzisztenciális ösztönként' követelte a magáét, amit minden körülmények között ki kell/ett elégíteni ahhoz, hogy egyáltalán élhető életről lehessen szó. Ismételten hozzá kell tennem, hogy akkor még meggyőződésem volt, hogy mindenki kivétel nélkül így van evvel, csak talán szeméremből (sic!), vagy eszközök híján nem szeret tüntetni az elképzeléseivel, és tapasztalataival. Ehhez a felfogáshoz képest mind az általam akkor (és ahogyan) ismert vallások, mind az ateista 'tudományos szocializmus' emberképei szemérmetlenül erőszakosan, és ehhez képest nagyrészt taszítóan hatottak. Érthetetlenül nem igényelték az ember teljes értékű részvételét önmaga legfontosabb sors-kérdéseit 'kidolgozandó'.

Természetesen az általam visszautasíthatatlannak talált feladat megoldásához mozgósítottam mindazt ami a módomban állt. Örökölt talentumomat kihasználva elsősorban a képzőművészet eszközeit forgatva kerestem, és találtam válaszokat az alapkérdésekre; és hát elolvastam minden valamennyire is gondolatébresztő könyvet, amihez csak hozzá tudtam jutni. Azt hiszem, hogy kortársaim többségének (szül. 1953 körül) nem mondok újat avval, hogy milyen, napjainkra talán hihetetlennek tűnő hatásuk volt a közérzetünkre, életünkre, próbálkozásainkra például József Attila, Weöres Sándor, Nagy László, Pilinszky János verseinek, tanulmányainak, drámáinak. De ma már kicsit csodálkozom rajta, hogy képes voltam például végigrágni Lukács György könyveit, sőt még a 'fiatal Marxot' is. Ugyanakkor bevallhatom, hogy máig tartó nagy élményt jelentettek például a 70-es évek végén megjelenő akadémiai Hegel összes kötetei. Ide tartozik még, hogy faltam (és falom) a tudomány legújabb eredményeiről szóló könyveket, beszámolókat is. Végigültem egy rakás TIT sorozatot, sőt, 'hívatlan vendégként' egyetemi előadások sorát látogattam azokban az években.

Kissé furcsának találom viszont ma, hogy például amikor már  kezdtem elmerülni a 'rituális színház', sőt, a művészet taníthatóságának alapkérdéseiben, kezembe került Hamvas Béla még életében kiadott egyetlen esszékötete, a Láthatatlan történet (másolata?), és elsőre igazán erős  hatást nem tett rám! Emlékszem, hogy mintha inkább csak úgy bólogattam volna, lám-lám, hát így van ez. Még vitázni valót is találtam benne bőven. Különösen, ahogy leírja a művész és méginkább a 'nép' rettenetesen lesüllyedt helyzetét.

De alighanem minden erőmet lefoglalta akkoriban az, hogy a felismeréseim gyakorlati következményeit is megvizsgálandó egy kis 'amatőr-szinházi-családi-kommunát' hívtam, provokáltam életre (I. feleségemmel együtt), alig-alig tudatában annak, hogy a különben akkor már úgyszólván mindenki által tetőtől talpig hazugnak tudott 'szocialista társadalom' veszélyes  határvidékére keveredtem, keveredtünk a peremvárosi 'zsákutcában'.

Sejthető, hogy az örökölt kétoldali családi 'tanítói' hagyomány is közrejátszott abban, hogy a művészi ambíciókat elég korán kiegészítették olyan elképzelések, amelyek előszöris a 'publikum' bevonására építettek, azután pedig egyenesen tanítási, felvilágosítási, 'beavatási' kísérletekbe torkollottak. (" )

"Szempontvadászat"

Zenés tragikomédia minimum 2 részben-n.
(Amennyiben legalábbis
az EGY-ik "NÉZÖ"!)

Plakátszöveg

 Az első 'igazi' tanulmányi-beavatási-rituális kísérlet a legendás Utcaszínház 'kísérleti stúdiójaként', de (alighanem tanulva a kollektivista próbálkozás eredményeiből és eredménytelenségeiből is, (amikoris a legtöbben elváltak végül, és/vagy összeházasodtak) már "csak" ketten állunk ki a 'porondra', (pontosabban az esztergomi vár oldalába, parkba, pesti utcára.) klasszikus zenész  (II.) feleségemmel. "Nyilvános próbák" voltak ezek, amint később már 'hivatalosan' is így neveztünk minden hasonló fellépést. Igyekeztem a tőlem akkoriban kitellő legpontosabban megfogalmazni mind a szövegben, mind a játék kompozíciójában, hogy mi is lenne a tét, de olyannyira nem hasonlított semmi már valamennyire is ismert próbálkozásra ami a helyszínen történt, hogy talán éppen ezért a többségnek sikerült mindenféle prekoncepció nélkül végignézni az eseményt, és a visszajelzések szerint általában valamennyire 'élvezni' is. (" )

A következő stúdium Dürrenmatt különben sokszereplős 'prózai operájának' A vak-nak kétszereplős változata volt. Aki ismeri a darabot az tudja, hogy az egy, a harmincéves háborúban elpusztított kirabolt kis európai  ország vak uralkodójának és családjának tragikomédiája. Szokatlanul erős archetipikus figurák segítségével olyan átfogó helyzetét adja "az (euroamerikai?) embernek", amit én kiválóan alkalmasnak találtam "Egy-Más-ba avatásunk-ra" annak idején. Megint csak leginkább arra koncentrálva, hogy elsősorban a résztvevők rituális helyzetmegélését, 'megvilágosodását' segíthesse minden mozzanat, de itt már a közönség is szerepbe került, noha csak passzívan kinevezve egyelőre. (" )

Színház, mint 'filozófiai gépezet' (Brecht), amellyel 'megmérhetjük a jelenlétünk jelentőségét' (Pilinszky), és egymásra tett hatásunkat. Ugye, hogy még ma is kicsit 'lilának' tűnik a dolog, amikor pedig már túl vagyunk (?) happening-en, Grotowskin, Barbán, de legalábbis 'formailag' aligha tud meglepni bennünket bárki bármivel - igaz? Képzelhetni, hogy mit szenvedtem annak idején, hogy valamiképpen megfogalmazzam az ügyünket -  az akkori helyzetünkre aktualizálva!!

De jött is a segítség.

A Vak egyetlen, hogy úgy mondjam vidéki bemutatója egy pajtában volt, szénabálák, és tehenek között, egy nem hivatalos, és talán éppen ezért igen népszerű szabadtéri pilisi 'fesztiválon', amelyen megjelentek korábbi művész-tanáraim, és közös barátaink egy sora. A látottak hatására is talán, szeretve tisztelt, korábbi rajztanárom, grafikus mesterem Sz. A., meghívott 'drámajátékot' tanítani a Nemzeti Galéria GYIK (Gyermek és Ifjúsági Képzőművész) műhelyébe, a Várba.

Ez nem csak azért jött jól és jókor, mert noha kaptam már itt-ott illusztrációs munkát hetilapoknál, bedolgozhattam néhány 'köztéri szobrásznak', de hivatalosan gyári takarítóként 'tartottam el' zeneakadémista feleségemet és kisfiúnkat abban az időben. Főként azért örültem, mert jószerivel szabad kezet kaptam arra, hogy - amennyiben a gyerekek/ifjak bírják - kipróbálhassam a "helyzetbe hozó művészet" teóriámat a legkülönbözőbb korosztályokkal is.

Már a kezdet kezdetén, mindjárt az első találkozást az első csoporttal úgy indítottam, hogy feleségemet, és Sz.A.-t is bevonva, egy részben előre vázolt, részben a történtek nyomán a helyszínen alakuló kis 'színjátékkal' hoztuk helyzetbe a gyerekeket. Akik íly módon nem csak szinte észrevétlenül, bármiféle 'szerepláz' nélkül játszani kezdtek velünk és egymással, hanem máris élték azt a 'mesés-ebb' világot, amit a szokatlan megközelítés hozott.

Miután a műhely munkája Sz. A. és felesége V.I. felfogása nyomán a tanulók kreativitására és  olyan szellemes feladatokra épült, amelyek mindenféle művészettörténeti, vagy teoretikus vizsgálódást mellőzve többnyire szinte kérdés nélkül vezették be a résztvevőket a sík, tér, mozgás-művészet 'titkaiba' - a saját alkotásuk nyomán! - gondolhatja a kitartó olvasó, hogy eléggé otthon éreztem magam.

Különösen azután, hogy a műhely adminisztratív vezetését is rámbízták, ami a tanítási óráim számának növekedésével együtt már majdnem egy komoly állásnak számított. Nem beszélve az ország  egyik legnagyszerűbb panorámájáról. Meg arról, hogy az elképzeléseim szerint rendezkedhettünk be; hogy kültelki iskolákból is hozathattam napközis csoportokat; hogy megvalósíthattuk a minden csoportban két tanár rendszert (lehetőleg férfi-nő párosításban); akik között irodalmárok és zenészek is feltűntek; hogy lassan az óvodásoktól a családi  vasárnapok résztvevőiig jószerivel minden korosztállyal foglalkozhattam, foglalkozhattunk.

Hivatalosan: "komplex művészeti oktatás"-ként. De néhány év múlva már az is megfogalmazható volt, hogy - kivételes helyzetünket kihasználandó! - valamiféle, a lehető legszélesebb körben hasznosítható tanúsághoz, modellhez is eljuthatnánk, ha. (" )

Mindenesetre meggyőződhettem arról, hogy a művészeti szemlélet és gyakorlat leglényegesebb elemei a legszélesebb körben 'taníthatóak'. Ami azt is jelentette a számomra, hogy valójában a kezünkben van az az eszköz, ami egy autonóm ember felnövekedéséhez nem csak erősen ajánlott, hanem (szabadon Pilinszky és József A. nyomán:) például 'világegész modellezésként' - jószerivel elengedhetetlen is.

Valami miatt abban a hiszemben éltem akkoriban, hogy a lépten-nyomon látható, nyomorúságosnál nyomorúságosabb élet, létfelfogások, és az ezekből következő sorsok kizárólagos oka a szabad, személyes alkotó vizsgálódás, tanulás teljes hiánya, vagy nem élményszerű volta. Miután nehezemre esett elképzelni, hogy amennyiben volna ilyen módszer, eszköz, akkor arról nem tud-hat-nánk, vagy netán a 'felelősök' (még bennük is hittem, tessék csak elgondolni!) eltitkolnák előlünk, így nagy boldogan elkezdtem terjeszteni, fejtegetni, hogy megvan az 'univerzális csodaszer' egy elég élvezetes formája.

Akadt persze, aki kinevetett. Olyan is, aki igen gyorsan figyelmeztetett, hogy a művészet és világszemlélet összefüggéseiben túlságosan elmélyülni nem nagyon tanácsos, miután - különösen az utóbbira - a hatalom nem csak nagyon érzékeny, de hosszú ideje monopóliuma is van rá. Márminthogy evvel, az emberi élethez talán legfontosabb valamivel "abszolút tudományosan", - vagyis elvileg elfogulatlanul ugyebár - ellássa kis hazánk lakosságát; a bölcsőtől a sírig.

Megkockáztatva, hogy a kedves olvasó a legjobb esetben is hihetetlenül naivnak fog találni bevallom, hogy azidőtájt a 'hatalom' kifejezés nekem még majdnem egyértelmű volt a 'felelős szolgálat' kifejezéssel. Mentségemre el kell mondanom, hogy szinte a katonaságnál történtekkel 'harmonizáló' módon titokzatosan, sok konkrét esetben is bevált a fenti megközelítés; már ami például a munkahelyi ügyeket illeti a Galériában. Magyarán: miután úgyszólván minden kísérlethez szabad utat, és anyagi segítséget kaptunk hosszú időn keresztül (még "művészeti oktatói" tanulmányaimhoz és bizonyítványaihoz is hozzásegítettek közben), abba a hitbe ringattam magam, hogy nem csak a feladat olyan fontos, amint azt a fentiekben próbáltam vázolni, hanem a 'hatalom' is jóindulatúan áll a kérdéshez.

Elkezdtem a helyet megnyitni egy kicsit a 'külvilág' számára is. Igyekeztem az évzáró kiállítások kapcsán  'rituális' cselekményeket is szervezni, amik révén próbáltam mind tanártársaimat, mind a tanulókat, sőt olykor a szülőket, látogatókat is olyan helyzetbe hozni, hogy a saját élményeik győzzék meg őket a 'dramatikus' rituális kísérletek szükséges és hasznos voltáról. Egy egész kis "Vár a Vár" fesztivált szerveztem egyszer, több bemutatóval, ahol részemről A vak-kal szerepeltünk a 'tanítást is tanuló' új (III.) párommal. Tekintve a helyszínt és a nagyrészt a házból jövő nézőket, akik hirtelen a vak uralkodót megtéveszteni szándékozó csürhe szerepébe kerültek, nem is beszélve arról, hogy az ország milyen állapotát mutatja a darab, hát bizony néha a kés megállt volna a levegőben, ahogy mondani szokták. Noha megint egyszer a két szereplő személyes helyszíni világosodása volt a 'Nyilvános próba' legfőbb tétje. (" )

Szinte vak optimizmussal próbáltam felépíteni valami alig megfoghatót, valami nagyon bizonytalan emberi alapra. De hát sok-sok apróbb-nagyobb 'siker' bíztatott. Volt egyszer, többek között "Szemenszedett megvalósulások" címmel egy improvizációs 'Nyitott csoport' koncert diával kivetített kis rajzaimra. Közös kiállítás az Utca (színház) 'kézműveseivel'. Shakespeare Vihar-ja a 'Köztársulat' nevű alkalmi amatőr együttessel, amiben két korábbi GYIK-os tanítványom is szerepelt. Kaffka teljes (!) Kastélya az Utcaszínházzal a Bercsényi Klubban. Írtam egy forgatókönyvet, Lakodalom címmel, aminek alapján végigjátszottuk volna a várost egy 24-órás improvizatív rítussorozattal, bevonva még a járókelőket is a lét extázisát ünnepelendő. (Hm!?) Közben "Évforduló" című kétszereplős 'Alapfokú szerelmi tandrámánkon' dolgoztam, dolgoztunk a párommal mondván, hogy a tanítás nem  oldhatja meg azt, amit csak a személyes áldozat, munka, kiállás és részvétel hozhat. Nos, ebben a laza szerkezetű játékban van egy jelenet, ami meglehetősen erőteljesen vázolja akkori hihetetlen hitemet:

"Nő: Kezét csókolom, Mester!

Férfi: Öregszem, állandóan nagyon öregszem.

N: Néhány kérdést szeretnék feltenni, ha nem alkalmatlan.

F: He?

N: Tudom, milyen elfoglaltnak tetszik lenni.

F: Szó sincs róla, éppen ellenkezőleg. Használjon csak ki, faggasson!

N: Nos: -

F: Igen! Igen!

N: Az ön kezdeményezésére

az ezredfordulón bevezetett,

a bölcsődéktől a főiskolákig játszott,

az egyetemeken főtárgyként kötelező

Világtársasjátékokról van szó.

F: Nocsak?

N: Legutóbbi írásában

azt követeli a kormányzattól,

hogy most az üzemekben is

teremtsék meg a feltételeket - a

hőskorszakbeli munkahelyi

testnevelés mintájára - a

páros és csoportos Létanalaízishez.

Továbbá dolgozzák ki ágazatonként

a rituális lehetőségeket.

Jelszó:

VEZESSÉK BE MUNKAIDŐBEN!

F: Igen? Igen.

N: Ön felajánlotta,

hogy Társképző Intézetének

növendékei élén -

az első időkben

társadalmi munkában -

szervezik, vezénylik a tréningeket.

F: Fel, fel.

(" )

A 'bemelegítő gyakorlatok'-hoz azért nem árt némi tapasztalat, és fantázia, de a továbbiakban talán a legfontosabb elfelejtetni lehetőleg minden korábban mástól látott megoldást. Mind a 'tanár', mind a 'tanuló' esetében! Vagy legalábbis a lehető legszabadabban kell kezelni, csak úgy mint bármilyen 'anyagot'. Ez nem csak azért jó, mert elejét veszi a frusztrációknak (ha valaki netán valamely 'mesteri' megoldással akarná a saját munkáját összehasonlítani), hanem azért is, mert jó esetben már az egészséges kíváncsiság elég ösztönző a további kísérletezéshez. Gyerekekkel a legkönnyebb persze, de igazán nagyszerű élményeim voltak minden korosztállyal kapcsolatban.

Nem mindig volt könnyű átállítani erre a felszabadult megközelítésre a résztvevőket, de azért többnyire nagyon gazdag 'anyag' lett a jutalom  Az igazi gondok azonban ekkor kezdődtek. Ugyanis a játékos babrálásuk, kísérletezésük eredményét igen kevesen voltak hajlandóak 'műveszetként', vagyis elemzésre érdemes alkotásként értékelni. A fő vitakérdés itt persze az, hogy mit is tekintünk művészetnek. Nagyon sok teória született erre nézve az idők során, és nem hiszem, hogy bárki meg tudna védeni egyetlen véglegesen érvényeset közülük. Esetünkben egyszerűen feltettem a kérdést, amire megintcsak mindenkinek magának kellett tudni válaszolni minden egyes esetben: mire is jó a művészet?

Amint ezt már elkotyogtam, az én válaszom az volt, (és ma is az) hogy MINDENRE. Vagyis a mindenséggel, az egésszel, a teljességgel kapcsolatos kérdéseinket csak ezen a módon tudjuk 'kezelni' valami-kép-pen. A fő kérdés tehát: Miképpen lehet olyan helyzetbe hozni a résztvevőket, hogy ez ne valami tanári 'vélemény' legyen (lehetőleg el se hangozzék), hanem a gyakorlatozás közben ébredjenek rá maguk az egészre?

Nos, szép lassan kialakult egyfajta 'tréning menetrend'. A heti egy-két alkalommal két-három órás foglakozások rendszerint csoportos és páros fizikai-szellemi bemelegítő, és a többnyire görcsös hétköznapi állapotból kibillentő gyakorlatokkal kezdődtek. Ezeket igyekeztünk az aznapi témára, megközelítési módra hangolni. Nagyon sok esetben egyszerűen bemozogva, bejátszva valahogyan a síkot, teret, anyagokat, eszközöket, állatokat, embereket 'imitálva', nagyon sokszor érintve, vezetve, cipelve egymást, általában legalább kettesével.

Ezután jöttek az aznapi 'kézimunka', és/vagy egyéb, írásos, zenei.stb. feladatok. Nagyon sokszor dolgoztunk kint a szabadban, ha az időjárás engedte az ott található anyagokkal, formákkal, terekkel a Vár körül, különösen a kicsikkel. (" )

Csodák-csodájára (lehet persze, hogy például a hegeli esztétika tanulmányozása nyomán merült fel először bennem?), amint elkezdtünk foglalkozni az alapkérdésekkel, a rengeteg különböző élmény, műfaj és gyakorlat lassan szinte hierarchikus rendbe sorakozott, a kétdimenziós 'firkálástól', a multidimenziós 'színházig', a 'törzsfejlődés' végig mozgásától a személyes 'hazafogadási' kísérletekig. Úgy találtam ugyanis, hogy a feladatra, az alkotásra, teremtésre való beállítottságot és készséget mindenekelőtt a néhány emberi alapkérdésre (miért van a világ, az ember, a másik.stb.) adott játékos (!) válasszal, és az összes 'érzéknek' az összes 'műfajban' való közös, főként páros gyakorlásával lehet legjobban elősegíteni.

Egyetlen alapfeltétele van a dolognak csupán: (minimum) két ember-ke, aki hajlandó játékból felkészülni és alávetni magát egy-más kölcsönös 'beavatásának'. Miután mindenki kivétel nélkül az éppen aktuális 'meggyőződése' alapján önmaga (és evvel mások) helyzetbehozásával foglakozik többnyire, mégha általában megfontolatlanul és felkészületlenül is - az első 'sokk' után általában egész természetesnek tűnt a megközelítés a legtöbb résztvevő számára.

Különböző módon kellett persze a kicsikkel dolgozni. Például meg kellett győzni őket arról,  hogy noha az iskolában, vagy otthon (sem) tanították még (!?) nekik a válaszokat a kulcskérdésekre, legalább annyi 'joguk' és lehetőségük van játszani a kérdésekkel,  önmagukkal és másokkal, mint a katonáikkal, vagy babáikkal, és olyan mesét találhatnak ki amit akarnak. Itt néha kénytelen voltam sejtetni, hogy az én meggyőződésem szerint valamilyen választ készen és véglegesen megtanulni soha nem is lenne ajánlatos senkitől; sőt néha még azt is játszottuk, hogy esetleg senki nem is tud-hat-ja (helyettünk legalábbis).

Az emberiség legszebb teremtéstörténeteire emlékeztető mesék, és ezeknek megfelelő 'beavatási játékok' születtek. A kicsiknél általában az egész csoportot kellett/lehetett mozgatni, és miután mindenki sorra kerülhetett, nagyon szívesen léptek fel egymás 'színdarabjaiban'. Elfelejtettem említeni (vagy most lett aktuális?), hogy a személyes 'válaszokat' először titokban kellett tartani, borítékolni és térrel, berendezéssel, világítással, hangokkal, mozgással, mozgatással, rejtélyes feladatokkal kellett megpróbálni 'átéletni' a többiekkel. Akiknek utána persze meg kellett/szabadott próbálni kitalálni mi is lehetett a megoldás. Gyakran szellemes mesés, néha elképesztő 'végeredménnyel'.

Csak egy példát. A tíz év körüli Marci egy óriási, színes, zenés, mindenkit megmozgató beavatást vezényelt le egyszer. Utána türelmesen végighallgatta a jobbnál jobb kitalálós kísérleteket, de csak csóválta a fejét mosolyogva. Végül felbontottuk a 'borítékját', ahol ez állott:

"Én azért teremtettem a világot,
hogy elférjek benne."

Azt hiszem ehhez bőven lehetne kommentárt fűzni. Nem teszem. Bevallom viszont, hogy ezt az esetet 'tanítói' pályám egyik csúcspontjának tekintem.

Az ifjakkal és (főként a fiatalabb) 'felnőttekkel' két lényeges ponton volt nehezebb a helyzet. Az egyik az, - hogy nem meglepően - különösen azoknak, akiknek volt valamilyen vallásos, vagy 'ateista' hitük, meggyőződésük indulásnál mindig komoly nehézséget jelentett a 'játékos' improvizáció elképzelése. Dogmákkal és szentenciákkal nem igazán lehet játszani. Pedig ahhoz, hogy a résztvevőkre, a helyszínre, a felhasználható eszközökre hangolhassák át magukat, vagyis a meggyőződésüket, némi könnyedséget igényel. Általában azért kis segítséggel a többség  jól vette ezt a szakaszt is, amint rájött, hogy senki nem várja el tőlük, hogy megváltoztassák a hitüket, hanem csakis arra vagyunk kíváncsiak, hogy ebbe hogyan 'avatnak be' valakit, illetve ennek alapján hogyan bánnak a másikkal, a térrel, az eszközökkel. Ráadásul a gyakorlatozás során sok minden ki is derül arról a bizonyos, többnyire elég homályosan gomolygó hitről, meggyőződésről, ami a leginkább felelős azért, amiként élünk, és amit átélünk!

Az ifjú 'keresők' (a többség) is nehezen indultak, hiszen ők meg még talán egyszer sem próbálták meg önállóan összefogni életükben, hogy valójában minek alapján is közlekednek a világban, teremtenek kapcsolatokat, stb. Őket meg arról kellett meggyőzni, hogy itt a ragyogó és ritka alkalom, amennyiben nem csak a 'kereséshez' legjobb eszközzel ismerkedhetnek meg a művészeti gyakorlatozás során, hanem mindjárt ki is próbálhatják egymáson az elképzeléseiket! "Csak" szabadon kell engedni magukat egy kicsit. Persze azért mindig vigyázva a másik testi-lelki épségére.

De ezt nagyon ritkán kellett egyáltalán külön hangsúlyozni. Hiszen előszöris mindenki a maga számára 'kitalált' legjobb ötletein dolgozott, és ebbe kellett megpróbálnia bevezetni, beavatni a másikat. Másodszor pedig, mind a többnyire páros bemelegítő gyakorlatok, mind a 'szertartások' során következetesen felcserélődtek a szerepek. Egy-egy pár munkája akkor ért véget egymással, amikor mind a ketten voltak "egymás helyében".

Nos, itt volt egy másik nehézség a kicsik csoportos játékaival szemben. Két, már merevedő karakter áll szemben egymással, teli elvárásokkal és előítéletekkel, szimpátiával, unszimpátiával, az életükkel, a másikkal, 'a világgal' szemben. Különösen a lányok, fiúk közötti villanások, robbanások tehetik nehézzé a lényegre, a meghatározó személyes látomásra koncentrálást. Ezért is alakult úgy, döntöttünk úgy egy idő után, hogy a gyakorlatozások során lehetőleg körbe-körbe mindenki, mindenkivel összekerüljön, míg a beavatáshoz rendszerint kisorsoltuk a partnereket egymásnak. (Véleményem szerint különben összhangban a 'hétköznapi élet' valóságával!) Akinek ezenkívül elmélyülni támadt kedve, az kaphatott példát ("Alapfokú Szerelmi Tandráma"), tanácsadást, sőt később külön tréninget, amikoris egy kis, a Várbéli Klubból alakult csoporttal a Galérián kívül is elkezdtünk  kísérletezni .

De ez már konfliktushelyzetben történt. Olyan hihetetlen perspektívát láttam a történtekben, olyan meggyőzőek voltak a többéves eredmények, hogy egyre bátrabban kezdtem terjeszteni a jó hírt: találtunk valamit, amivel végre igenis fel lehet emelni egymást a porból, "csak" akarni kell! De ez nem is elég. Mint műhelyvezető egy idő után 'félhivatalosan', de egyre hangosabban követelni kezdtem, hogy mostmár mozgósítsuk az illetékes szakmák (szociológia, pszichológia, pedagógia, művészettörténet, stb.) legkreatívabb szakértőit is, hogy továbbadhassunk - a személyesen megélt tanulságok alapján - valamiféle közhasznú és közérthető 'tudományosan alátámasztott' modellt, lehetőleg minél gyorsabban és minden oktatási intézménynek. Nem semmi, igaz?! És még csodálkoztam is eleinte, hogy mi a baj.

Az első komoly meglepetés akkor ért, amikor művésztanár munkatársaim egy része is elkezdett hümmögni, ódzkodni és móczkodni, hogy úm. "mi lenne ha mindenki (!) művész lenne, vagy legalábbis annak gondolná magát". Hm. Művész? Ez nem csak nekem nem jutott már régen eszembe, de a tanítványaim közül is csak nagyon kevés bajlódott ilyen álmokkal és gondokkal. Sokkal fontosabb dologgal voltunk elfoglalva. Igen, ma már látom, hogy ez a különben hangosan (és örömmel!) hirdetett felfogás is szemtelenségnek tűnhetett többeknek. Próbáltam hát érvelni mindenféle módon. Egészen addig, amíg majdnem egyidőben egyrészt 'kiderült', hogy az érveim már nem csak "tudománytalanok, és logikátlanok" hanem "érthetetlenek és zavarosak" is, miközben a Műhely struktúráját főként anyagi okokra hivatkozva 'vissza kellett fejleszteni' (milyen árulkodó kifejezés!) valamiféle képzőművészeti szakköri irányba. Végülis elkeseredésemben és a pocséklás felett érzett dühömben felmondtam.

És több irányban lázas tevékenységbe fogtam. Előszöris próbáltam beindítani egy, a GYIK-hoz hasonló Műhelyt valamelyik közösségi, művelődési házban. Meglepő módon ez sohasem sikerült, pedig volt érdeklődés bőven, hiszen a GYIK híre, nem utolsósorban a tv-bemutatók kapcsán elég ismert volt már, (talán) meglepő módon elsősorban, mint egyfajta 'elitképző'! /Végülis akadt  egy művelődési ház igazgató, aki egyszercsak 'megsúgta', hogy őt (is?) óvatosságra intették velem kapcsolatban. Kik? Szabad találgatni. Engem ez akkor sem érdekelt./

Ugyanakkor mindent elkövettem, hogy az akkoriban hozzáférhető fantasztikus ('materialista') tudományos irodalom alapján valamiféle meggyőző dolgozatot tákoljak össze az általunk átéltek jelentőségét alátámasztandó. Merő közérdekből, és kötelességtudattól hajtva! (Nem vicc!)

Mit nem adtam volna érte, ha már akkor a kezembe kerül például a Heidegger tanítvány Gadamer Igazság és módszer című könyve; vagy mondjuk a kezembe adja valaki Fülep Lajosnak a művészet és világnézet összefüggéséről írott tanulmányát! Huh! Na de azért nem maradtam teljesen támogatás nélkül.

Karácsony Sándor meglepetésszerűen megjelent Magyar észjárás-a volt az, ami egy kicsit megnyugtatott végül. Szerinte ugyanis magyarként 'helyből', anyanyelvi szinten képesítve vagyunk (potenciálisan legalábbis) arra, hogy mindenséges csodaként fogjuk fel, és kezeljük egymást (a "hazafogadás" alapfeltétele!), méghozzá anélkül, hogy ehhez bármiféle fölsőbb hatóság jóváhagyására, titkos tanítására, 'rendszerére', pénzére, etc. rászorulnánk.

Nincs belsőbb hatalom rajtunk kívül."
(Erwin Lázár: Évforduló)

". a jelentés nem késztermék, amely statikusan adva van egy nyelvközösségen belül, hanem mindig legalább két autonóm ember értelmi egymásra vonatkozásának közös produktuma, "alkotása" - vonta le a tanulságot Karácsony Sándor tanításából egy akadémikus elemzője, azt is bevallva, hogy a 'társaslélektan' művelői közül egyedülálló teljesítményt nyújtó K.R. nemzetközileg is elismert ösztönzést adott a 'kommunikációs' világ kifejlődéséhez. (Miközben nekünk, mezei magyaroknak az egész karácsonyi életmű be volt tiltva! Az meg már csak természetes volt, hogy például a Gadamer könyv utószavában az ún. "dialógusfilozófiák" nagynevű művelői felsorolásába befért M. Bubertől M. Bahtyinig mindenki, csak Karácsony Sándor nem -1984-ben! Brr!)

Mitől autonóm az ember, és miképpen tanítható alkotásra, arról itt már sok szó esett. Például attól autonóm, hogy szabadon alkotni képes, és 'fordítva', ha-ha-ha!

De van itt még egy kényes pont. (Talán kicsit kényelmetlennek tűnik követni időnként a sok kényességet, de mit tehetünk, ha amint Hamvas Béla fogalmazta: "Csak avval érdemes foglalkozni, amivel nem szabad" !?) Amint azt talán már sikerült valamennyire hihetővé tenni, a jelentőségünkről, a létünk jelentőségéről vallott (érzett, hitt.) aktuális képünk ("alapállásunk imaginációs alapképlete"  H.B.) a döntő abban, hogy mire jutunk magunkkal, egymással, a 'világgal'. Na most, egyrészt az életbeli találkozásaink során élesben  kell egymással 'dolgoznunk' ezen a jelentésen, jelentőségen, vagyis nem érünk rá közben tanulni, irodalmat jegyzetelni, labor' vizsgálatokat végezni, stb. Másrészt viszont, és ez most nagyon lényeges: az egymással és/vagy a különféle anyagokkal, eszközökkel végzett alkotó 'munka', a 'játék', a 'párbeszéd' során jutunk talán a legfontosabb felismerésekhez. Például, amint József Attila magyarázza a művészetet: ". a nem szemléleti végső világegész helyébe való teremtése egy végső szemléleti egésznek."  /Igazán nem a rosszmájúság mondatja velem, hogy lám, még a magyar nyelv e nagy fia is milyen nyakatekerten volt kénytelen (?) fogalmazni. Hiába, tényleg könnyebb csinálni, mint beszélni róla./ Hogy miért olyan veszélyes téma ez és a fentebbiek?

 Hát kérem, amennyire azért még én is felfogtam lassan:

1. Úgy tűnik semmilyen 'hatalomnak' nem érdeke, hogy autonóm, egymást személlyé tenni tudó (de legalább próbáló) szabad embereket neveljen.

2. Különösen nem annyira ellenőrizhetetlen és mélyreható 'eszközzel', mint a művészet.

3. És minden hatalom legfőképpen a 'megismerés' módszereit, eszközeit, és eredményeit kívánja ellenőrzés alatt tartani, hogy monopóliumát az "igazságra" fenntarthassa.
Ami nem kevesebbet jelent tulajdonképpen, mint a világkép, világnézet alkotás 'monopóliumát', amely tevékenység szabadságától függ az ÉgésFöldön egyik legfontosabb 'dolgunk': az emberi alapállásunk megkomponálása.

4. A nálunk regnáló idegen hatalmaknak pedig végképp nem érdekük, hogy a Karácsony tanár úr által oly szépen elemzett, sajátos magyar észjárás logikája szerint ismerhessük meg a világot, egy-mást, és szabadon alakíthassuk a 'környezetünket'. Ami számunkra természetesen az egyetlen lehetséges normális berendezkedést jelentené.

Mindezt persze így nem írtam le. Tájékozatlanságomban túl bombasztikusnak találtam volna akkor még (tényleg!). Viszont aki veszi a fáradtságot, hogy egyszer végig-szenvedje a torzóban maradt írást (Megjelent az Égtájak között /Földfogyatkozás szamizdat számában 1987 márciusában "Milyen az észjárásom címmel") az azért egy rakás egész frappáns érvet és bizonyítékot fog találni az ügy mellett! (" )

HAMVAS

A nagy áttörést a '83 telén a Magvető kiadó Gondolkodó magyarok sorozatában megjelent, A világválság című kis füzet hozta. Itt olvastam először többek között Evoláról, Guenonról, Bergyajevről, úgy, hogy muszáj volt felfigyelni rájuk. De, ami sokkal fontosabb, először nyílt rá a szemem igazán az "egyetemes emberiségre", merthogy:

"Az embernek ma (.) az egész földön legfontosabb megvalósítandó feladata a személyiség. A személyiség kérdései pedig csak emberiségtávlatban oldhatók meg."

Amely távlatos gondolkodást praktizálni persze leginkább az 'egyének' napi 'rituális' feladata - egymással, helyben. A legbelső magtól, az egymást mindenséges személlyé kinevező, tévő ('házas'?) pároktól kifelé. "Csak" éppen  emberiségtávlatba is belekalkulálva azt, amit egymással, a társadalmunkkal, a környezetünkkel teszünk. Ez volt és maradt a társasművészeti alapgondolat kiindulópontja. /Egy olyan tétel, amit fenn kell tartanom, dacára annak, hogy körülöttem például az alkotó , 'felelős' korban lévők minimum egyharmada immár úm. meggyőződéses 'egyedülálló' (a jelek szerint elsősorban a női-férfi párbeszéd szinte teljes csődje miatt), de magam is - kényszerből, aminek természetét nem szívesen elemezném itt - több év óta egyedül élek, vagy inkább lakom. Phü!/

Az alábbi felszabadítóan nagyvonalú megfogalmazást viszont Hamvas Bélának köszönhetem, köszönhetjük!

 ".a kiindulás sohasem lehet másutt, mint éppen az idő központjában, részint, mert a megoldás sohasem irányulhat a részletekre külön, hanem mindig csak az egészre, részint pedig ennek, éppen úgy, mint a krízisnek, egzisztenciálisnak kell lennie, élményszerűnek, sorsszerűnek. Osztályuralmi kísérletek, szocializmusok, akár nemzetiek, akár nemzetköziek, programok, tudományos befolyások mindig a tényleges történeti egzisztencián, a válságot élő emberen, népen, államon "kívül" vannak - külső beavatkozással akarják az időt áthatni, s ez a törekvés, ahogy eddig is mindig reménytelen volt, az is fog maradni."

 Mondhatom megrázó volt ez a szabad beszéd és nyíltság annak idején. H.B. ki nem adott művei is terjedtek már szamizdatként. Sok évvel a megjelenése előtt kezemben volt a Patmosz I. és II. kötete, géppel sokszorosítva, sok hibával, de például rendesen bekötve. Nagyon megrázott, de nem voltam elég érett még rá akkor azt hiszem. Az első igazán 'lázító' iratnak az Öt géniusz (és a Bor filozófiája) svájci (Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem) kiadásának fénymásolata bizonyult a számomra.

"A brahman az, aki a létért való küzdelemben nem kompromittálja magát. Ami csak életérték, az neki olcsó. Nem alkuszik és nem enged és nem hunyorgat és nem beszél külső kényszerről és nem magyaráz és ismeri azt a mértéket, hogy az ember a lényére nehezedő súlyt meddig tűrheti el. (.)

A magyar nép helyzete a szellemi kaszt fokáról ezekkel a szavakkal ábrázolható:

A nép itt ezen a helyen, ahol él, öt géniusz uralma alatt áll. Az öt géniusz egységét a történelem folyamán csak néhány kimagasló személyiség, egészen kivételesen és csak rövid időre tudta megvalósítani. Európában minden más nép helyzete aránytalanul könnyebb, mert kevesebb és egymással rokonabb természetű geniális hatalmak jegyében áll. A magyar nép Európában nyers geniális erőben a leggazdagabb, viszont az erők egyensúlyának megteremtése és ezek megnemesítése mindig itt volt a legnehezebb. Az erők, ha hatásuk nem lehet pozitív, negatívvá lesznek és nem egységet teremtenek, hanem felbomlást. A géniusz másik oldala, hogy démon. A magyar nép életének irányítója történetének legnagyobb részében, kifelé is, de főképpen befelé démoni gyűlölködés volt."

Nesze nekünk - gondoltam. És még jónéhány igen kevéssé szalonképes dolgot. Megvallom eleinte nem kedveltem különösebben a Mester prófétai hangját, és a "brahman-kaszt" elképzelést is valahogy idejétmúltnak, sőt bizonyos szempontból kevésnek (!) gondoltam korábbi ideáljaimhoz képest.

"Mert van itt valamiféle szomjúság, amit még senki meg nem itatott. Nyomorúság, aminek törzse mind irtóztatóbban zihál."

(Pilinszky János: Meditáció/részlet)

Hiszen éppen az Öt géniusz egyik nagy revelációja volt a számomra, hogy:

"A jelen aion körülbelül Kr. előtt 600 óta a személyes üdv jegyében áll. Ezért ma számunkra teljes realitásértéke csak annak van, ami személyes."

Volt hát min törnöm a fejem, és még azt sem mondhatom, hogy nem volt kivel beszélgetnem néha a kérdésekről. Hiszen hetente együtt futballozhattam, úszhattam például az értelmiség krémjének egy részével; ami sok szempontból jót tett, másrészt viszont egyre kilátástalanabbnak láttatta velem a helyzetet. Hiszen, ha ők sem értenek, mozdulnak, akkor ki. Még tudtam velük egy néhányszor 'jót mulatni', például a Karnevál megjelenése nyomán. Amely két kötetes könyvet egyhúztomban olvastam végig két nap, két éjjel, és hetekig nevettem rajta, amint sorra felismertem a figuráit - magamban is! De az élet-lét helyzetünket minden színtéren kezdtem egyre kilátástalanabbnak találni. (" )

/Nagyon sokat tudnék még írni Hamvas másokkal szinte összehasonlíthatatlanul erős hatásáról a gondolkodásomra, munkámra,  de éppen itt abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a kedves olvasó figyelmébe ajánlhatom az ORBIS '97-es Hamvas emlékszámában megjelent tanulmányomat, "Mit tanít Hamvas Béla?"  címmel./

Emigráció

1986 tavaszára elegem lett. A Várból utánam vonult kis csoportunkat figyelő besúgó egyszer nyíltan arra bíztatott, hogy hagyjam el az országot; még az irányt is megjelölte, az északi tengeri olajkutak felé... De akkor dühödten azt találtam mondani, hogy senki nem fog engem az én országomból eltávolítani.

Időközben jelentkezett T.J., aki a katonaság óta keresett, mint mondta. Egyetemi csoportkiadványuk az Égtájak között éppen kezdett átlendülni szamizdatba a KISZ bizottsággal való nézeteltérés folytán. (?) Odaadtam neki/k a Milyen az észjárásom dolgozatomat, és egy sor kisebb-nagyobb grafikát, ami T.J. szívügye volt elsősorban .

Egyre többet ittam megint, és olyan apróságok is majdnem tettlegességig fajuló dührohamot váltottak ki belőlem, mint egy-egy ("volt AVO-s") kapuőr lekezelő és hatalmaskodó hangvétele például. "Héé!!" Emlékeztek barátaim?

Ezt (is) látván 'futballista társaim' elkezdtek aggódni. Ha így folytatom hamarosan bajba kerülök, és esetleg másokat is magammal rántok, hallottam egyre többször és egyre komolyabban. Ráadásul olyan emberektől, akik ilyen-olyan okból mindig "közel voltak a tűzhöz", és azt is hallanom kellett, hogy "amíg mi élünk aligha várható bármilyen komolyabb társadalmi változás - peresztrojka ide vagy oda - mert a politikai világhelyzet.", bla-bla-bla. Az ügy pikantériája, hogy ezen bölcs és előrelátó értelmiségiek szinte kivétel nélkül az elő (és "hát"-!?) térbe kerültek két-három év múlva a "rendszer átadás-átvétel" során. De ezt valószínűleg kevesen tudhatták annak idején. (Hm.?)

Summa-summárum, egyszercsak - 33 éves fejjel, egy válltáskával és 50 kölcsön DM-val - világgá mentem. Semmilyen tervem, vagy célom nem volt. Csak egy 'elfelejtettem leadni' szolgálati nyugati betétlap az útlevelemhez (az egyetlen GYIK-os külfödi utamról).

Nyugatberlinben, az 'Európa-center' előtt egy sörrel ücsörögve jöttem rá arra, hogy nem tudok, bírok, akarok visszamenni abba a betonszürke, távlattalan, tetőtől-talpig hazug és korrupt, lapos, és mérgező, bús, és alig magyar világba, amire kénytelen-kelletlen rányílott a szemem az utolsó  néhány évben.

Na hát mentem, mentem, mendegéltem, mígnem egyszercsak, 'véletlenül' Dániában, Koppenhágában kötöttem ki (szó szerint), ahol azután be is jelentkeztem, mint politikai menekült. Teljesen annak is éreztem magam különben. Elég hamar rájöttem viszont, hogy a dán hatóságokat nem igazán érdekli, hogy miként is érzek. Csak az általuk értékelhető tények. Hát kezdtem igazándiból körülnézni. No meg 'vissza'.

Sikerült magamat olyan helyzetbe hozni (ha, ha, ha!), hogy nem is tehettem mást, mint, hogy fenekestől felforgassam az életemet egy olyan perspektívából, ami csak innen, a szinte mindent elvesztett emigráns pozíciójából volt megtehető. Élesebben látszott persze az otthoni világ szégyenletes kisszerűsége, de veszélyessége is. Ráadásul igen hideg szellők kezdtek fújdogálni abban az időben a 'nem hivatalos' demokratikus ellenzék illegális aknamunkáját megakadályozandó. Értve ezalatt azt, hogy időközben a rezsim által is megtűrt és nyugatról is támogatott 'Beszélő körön' kívül úgy tűnt másnak lassan direkt életveszélyes lesz szamizdatot kiadni például. Ez elsősorban az Égtájak között csoportjára és a Demokratára vonatkozott. Egy kis odafigyelést, némi védelmet csak kívülről remélhettek, Londonból, Párizsból, Münchenből - no és Koppenhágából.

Megtettük, amit bírtunk, mozgósítva értesítve a fenti emigrációs fórumokat (BBC Magyar Osztály, Magyar Október Sajtóiroda, Párizsi Irodalmi Újság, Nemzetőr, Szabad Európa Rádió), de a vöröskeresztes karavánszeráj 'menekülttáborokban' (szállodák, volt kaszárnyák, stb.) olykor évekig kotló magyar menekültek kis csoportját is.

Tüntetések a magyar és a szovjet követségek előtt, demonstrációk és aláírásgyűjtések, nyílt levelek (pld. a BBC-ben), kiállításokon való részvétel. stb. E legutóbbihoz annyit hozzá kell itt tennem, hogy részemről legalábbis nagyrészt inkább politikai plakátokról volt szó, bevallhatom, nem a legmagasabb színvonalon. Úgy találtam, hogy a politika tényleg nem kedvez az elmélyülésnek. Viszont elkerülhetetlen volt immár, hogy "társasművészeti" szempontból is vizsgálat alá vessem a különböző társadalmi berendezkedéseket. Ráadásul 'harci helyzetben', hiszen az egyre nyilvánvalóbb volt a számomra is, hogy a 'létező szocializmusnak' nevezett és csúfolt szovjet birodalmi vazallusmodell minden lényeges szempontból megbukott. Az, hogy a birodalom is a csőd szélén van, még nem volt olyan biztos! Noha például már a '88-as október 23-i tüntetésünkön a szovjet követség előtt felszólítottam "Gorbacsov urat", hogy vegye végre komolyan a saját szavait, és ha valóban megújulást és tisztulást akar vonultassa ki a megszálló csapatokat Magyarországról, mert azok árnyékában lehetetlen az igazi változás.

Naivitás? Kétségbeesés? Provokáció? A beposhadt, megijesztett és korrumpált koppenhágai magyar disszidens gárda (tisztelet a kivételnek!) eleinte mindenféleképpen próbált úgy tenni, mintha. Bárhogyan, csak ne kelljen állást foglalni. Ugorgyunk!

Néhány fiatalabb, és néhány '56-os emigránssal megalapítottam a Koppenhágai Hamvas Béla Klubot. Majd a Sziget című 'szamizdat' lapját is; de ez már az Égtájak között két szerkesztőjének Koppenhágába menekülése idejére esett, közvetlenül a 'köztársaság kikiáltása' után, amikor egyre több figyelmeztető jel is érkezett arra nézve, hogy megint egyszer nem éppen nyílt és tiszta játszmában osztódnak ki otthon a lehetőségek, politikai és gazdasági posztok, stb. (" )

Ekkorra már a második népfőiskolán tanulmányoztam a dán nyelvet, történelmet, társadalmi szokásokat, no és mindenekelőtt magát az iskolát!

Mire jó a népfőiskola?

Időközben rájöttem ugyanis, hogy úgy mondjam miért is keveredtem Dániába. Itt van ugyanis tudtommal egyedül a Földön egy olyan szabad 'felnőttoktatási' iskolahálózat, ami a leginkább emlékeztet arra, amit otthon megálmodtam (-tunk), ami olyannyira "érthetetlennek és tudománytalannak", stb. mutatkozott majd mindenki számára annak idején. Megpróbálom nagyon röviden összefoglalni miről is van szó.

Az 1840-es években, vesztett háborúk és az akkori gazdasági világhelyzet következtében Dánia egyharmadára zsugorodott, csődbe jutott, és forradalom is fenyegette az impotens uralkodóházat. Végülis a lutheránus lelkész, Grundtvig által akkortájt 'feltalált' népfőiskola bizonyult az ország egyik, sokak szerint legfontosabb megmentőjének, az újdonsült demokrácia, a dánság, a nép teremtő iskolájának. Itt, most a 150 éven keresztül formálódott modell alapvonásait vesszük figyelembe csak, amint az még ma is megfigyelhető, és ami sokak szerint Dánia mai sikereinek is alapozója volt. (Amint bizonyos mértékben  részese kell. hogy legyen persze az egyre nyilvánvalóbb nagy nyugati üzleti elhülyülésnek és degenerációnak is, de erre itt nincsen terünk most.)

A népfőiskola elsősorban 'nemzetnevelő intézmény' (amint az volt a dán példára beindult, de a kommunisták által brutálisan szétrombolt hajdani magyar mozgalom is). Ebben csak nagyon halványan derengenek fel holmi elbizakodott nacionalista vonások. Egyszerűen dánok foglalkoznak dánokkal, dánul (a sok, és egyre több külföldi vendéghallgatóval és nagyon kevés vendégtanárral esetenként angolul).

Ide tartozik természetesen az a főként Grundtvig által beprogramozott meggyőződés, vagy (Hamvas szavaival:) imaginációs alapképlet is, ami szerint a dán az egy (vigyázat!) kiválasztott nép, amelynek többek között emberiségléptékű üdvtörténeti küldetése, hogy olyan - mások számára is tanulságos, mitaszerű - társadalmi berendezkedést dolgozzon ki, amelyben mindenki számára nyilvánvalóvá vál-hat-ik "a por és szellem egymásrahatását vizsgáló isteni tudat működése" (Grudtvig) Ez egy olyan földi királyságot igényel, ahol mindenki megkapja a lehetőséget arra, hogy maga is szabadon vizsgálódhasson - például a népfőiskolákon -, no és természetesen az alapvető szükségletei is biztosítva vannak, ha nem tud, esetleg nem akar résztvenni a pénz-piaci-termelési cirkuszban. (Ez utóbbi kijelentés több megvilágítást igényelne, tudom. Még Dániában is egy módon tabu-téma az ügy - tekintettel "pénz-piaci" érdekeltségekre, és elkötelezettségekre. De csak a lényeget van itt lehetőségem közölni; és hát bizony valahogy így van ez, amint azt a saját példámon is igazolni tudom.)

A népfőiskola az élő szó  iskolája, amennyiben a résztvevők (tanárok, tanulók) helyszíni kreatív párbeszédeire épít elsősorban. Az élet iskolája, amennyiben mindenki úgy igyekszik munkálkodni a  világnézetén, a népfőiskola emberiségléptékű és transzcendentális programjának valamely aspektusán, hogy az átvihető, megvalósítható legyen a 'hétköznapi életben' is. Alapvető módszerei közé tartozik tanulságos helyzetek teremtése, a feladatok átélése (és nem elmesélése, vagy csak megbeszélése!). Azt talán mondanom sem kéne, hogy az "alaptréningek" között nagyon fontos helyet tölt be a kreatív művészeti foglalkozás. Természetesen nem ad semmilyen bizonyítványt, legfeljebb látogatási igazolványt, amit különben nagy becsben tartanak mind a munkahelyeken, mind a felsőoktatási intézményekben, akár két felvételi ponttal is honorálva  egy-egy 'hosszú' népfőiskolai részvételt!. Négy-öt hónapos együttlakás-élés során bomlik ki egy-egy csoport potenciálja a "24 órás szolgálatot" teljesítő, többnyire rendkívül sokoldalú tanári kar segítségével. E sorok írása idején is, csakúgy mint immár kb. száz éve, ca. 100 népfőiskolája van Dániának, néhány évente becsukó régivel és megnyíló újjal. Az állam, és az önkormányzatok, vagy éppen a szakszervezetek  azok számára is lehetővé teszik a részvételt, akik a kb. 25%-os önrészesedést nem tudnák kifizetni (a többit az állam fizeti!). Vagyis működik egy elvileg mindenki rendelkezésére álló, a szó legjobb értelmében népfelvilágosító szellemi erőműhálózat. Amelynek minden iskolája másmilyen módon, de a lényeget tekintve nagyjában-egészében azonos  modell szerint működik. (" )

Felfedezéseimet siettem persze közölni mindenkivel, mind otthon, mind 'itthon', akit erre csak kicsit is érdemesnek találtam. Eleinte még a hivatalos dán és a megújuló magyar népfőiskolai szövetségeknek is felajánlottam a munkámat, akár önkéntesként is (hiszen az általam dán királynői ösztöndíjnak nevezett "segélyből" alapszinten meg lehet élni), de őszintén szólva csak rövid ideig csodálkoztam rajta, hogy nem kellett a lelkesedésem. Legalábbis 'kompletto'. Mármint hamvasostól, művészetestől, és egy, a lényegre törő magyarított 'dán' népfőiskolai koncepcióval. Az 'új, demokratikus magyar kormány' legmagasabb rangú külügyi képviselője tudatlan (?) arroganciájában "gazdag országok luxusának" nevezte koppenhágai látogatásakor a népfőiskolát, míg az őt ismét félretevő egyik öreg 'kommunista' labanc Klubbéli kortesbeszélgetése során legalább ki is mondta, hogy alapvetően ellenszenves nekik az autonóm embereket 'képező' intézmény gondolata ("Az embereknek megvan a magukhoz való eszük. Mi mindig jól meg tudtunk egyezni." Uff!).  Miközben persze kompromisszumos (?) tudtukkal, beleegyezésükkel, sőt részvételükkel az elmúlt években is sok ezren utazgattak dán pénzen Dániába, népfőiskolákra, komolynak tűnő anyagi befektetések folytak, folydogálnak Magyarországon ez ügyben még mindig. Anélkül, hogy bárhol is beindult volna, működne (egy-két 'kirakat intézményt' kivéve) igazi népfőiskola, és anélkül, hogy a hivatalos szövetség főtitkárától kezdve bárkinek lett volna, lenne átütőerejű koncepciója arra nézve hogy: mire is lenne jó a népfőiskola ma Magyarországon!?! (Egyetlen féloldalas - meglepően tájékozott, jó - vitairatot azért találtam egyszer a szövetségi lapban. Állítólag senki nem reagált rá!?!) Valamiért mintha már az is hivatalos állásponttá vált volna, hogy népfőiskola ügyben csak a rigorózus, az önkormányzatoknak kiszolgáltatott német (az eredetire szinte már semmiben sem emlékeztető!) 'esti iskola' modell az egyetlen követendő példa!?!

"Bármi" lehet népfőiskola, szólt és szól a szövetségi válasz, és (nem is annyira) suttyomban: amire pénzt adnak, vagy lehet vele utazni. Egy módon érthető a dolog nem? Csak, ha arra gondolok, hogy mi pénz és energia ment pocsékba az utóbbi tíz évben - merőben a népfőiskola lényegi szerepére gondolva persze! - akkor nem tudom, hogy sírjak, vagy nevessek. Na de nagy meglepetés nem érhetett - vigasztalhat a jóindulatú olvasó - legalábbis magyar részről, és legalábbis az utóbbi négy évben.

Hát igen. Voltam otthon elég sokszor ahhoz, hogy lássam, hová korrumpálódik az otthoni világ megint. Bevallom, az "első szabadon választott demokratikus kormány" idején, dacára a saját, végül már egészen 'dános' fekete humorba oltott, és sajnos utólag szinte mindenben igazolt szamizdat elemzéseimnek (Égtájak között, Demokrata, Sziget) megpróbálkoztam még koppenhágai sajtótudósítóként is egy rövid ideig a dániai EU nép (le!) szavazás idején és ürügyén. Hátha előrelendíti kicsit a népfőiskola ügyét is gondoltam. Éppen addig tartott a dolog, amíg megint egyszer körül nem néztem (meglepetésszerűen) a szerkesztőségben, és az országban. Lesújtó volt. Tisztelet a kivételnek! (" )

Nagyon kíváncsi leszek rá, hogy az új, 'kuruc' kormányzat felfogja e valaha, hogy egy emberiségléptékű nemzeti stratégiát szabad személyben kibontani tudó független országos szellemi erőműhálózat, 'felnőttoktatás' nélkül homokra épít mindenki, akkoris ha netán sikerül megállítania a szinte elvetemülten tudatosnak ható korábbi rombolást, és piacoló improvizálást a közoktatás minden szintjén. Az egyházakkal való szorosabb együttműködés ez ügyben pedig az ellenkező irányba visz egyelőre (?) még mindíg - sajnos! Tisztelet a kivételeknek!

No és ne feledjük a 'nemzetközi pénzvilág' befolyását!. Ha valaki például azt hiszi, hogy az EU direktívák  oktatásügyben a szabad magyar, alkotó szellemi ember esélyeit kívánják biztosítani, akkor naivabb, mint én voltam a katonaság előtt. Nem állítom, hogy tudatos elfojtásra törekedne bárki is 'hivatalból'.  Arra céloztam, hogy helyettünk ha akarná sem tudná senki kitalálni, mi is a valódi feladatunk és lehetőségünk egymásra és a világra tekintettel. Akinek pedig esetleg nem volnának arra nézve ötletei, hogy mit is tehet/ne a kormányzat, annak azt tudnám javasolni elsőre, hogy hasonlítsa össze a magyar és a dán népfőiskolai törvényt! (" )

Hamvas Béla Szellemi Szabadegyetem, Népfőiskola, Kollégium
("-vagy amit akartok")

A legutóbbi öt, hat évem jórészt avval telt el, hogy próbáltam a lehető legszélesebb körben közzétenni a 'dán' típusú népfőiskolával, a 'hamvasi' mindenség-tudatú emberrel, 'karácsonyi' magyarral, és a 'művészeti' beavatással kapcsolatos élményeimet, tapasztalataimat és következtetéseimet. Igy együtt valahogy; igen. (Bár bevallom többen figyelmeztettek, hogy vagy Hamvast, vagy a művészetet, vagy a népfőiskolát, vagy a 'magyarkodást' - különböző kombinációkban - elhagyva sokkal több sikert érhetnék el.) Miközben, amennyire csak lehetett igyekeztem tovább próbálni a koncepciót, legalább a Koppenhágai Hamvas Béla Klubban. Olykor, mint direkt "tanfolyamot", vagy 'népfelvilágosító' előadást, de leginkább egy olyan "szellemi és baráti társulás" lebegett a szemem előtt, amely miközben önmagán (egymáson) dolgozva különféle alkotásokkal is előáll, igyekszik a 'környezetét' is mozgósítani. Egészen addig, hogy még az otthoni, sőt a 'világhelyzetre' nézve is van valamilyen reflexiója, netán valami szerény dán-magyar gyakorlati javaslata is. Mindezt pedig különösebb kiválogatás nélkül, az 'idepottyant', adott, kicsi, de elég színes magyar, és 'csatolt' dán konglomerátumra építve, úgy, hogy minkét oldalról a legjobb vonásokat igyekszik hasznosítani.

Az igazán érdekes a dologban az, hogy nagyrészt sikerült megvalósítani, ha csak kis részben is igazán tartósan! Néhány fontosabb  mozzanat. A Sziget nyolc száma. Az első évek kiállításai. Az "O én szakrális, diabolikus személyiségem" című kis közös alkotású zenemű. A Magyarok Világszövetsége átalakulásában való (nem túlerőltetett, de szerintem nem is éppen jelentéktelen) részvételünk. A mai napig a klub működésének gerincét képező, (távolról a Bohmi dialóguscsoportokra emlékeztető), már otthon, és pld. Svédországban is meggyökerezni látszó látókör. A Hamvas írásokra rezonáló, a Dán Állami Filmcentrál által is támogatott F. J. film, a Vertikal. (Nemrégen lement a Duna tv-ben is!) "A Hamvas Béla Szellemi Szabadegyetem, Népfőiskola (HBSZSZN) megalapításának terve" (dán, magyar közös munkavázlat). A "Hirdetés" című "Középfokú Szerelmi Tandráma", amit Grundtvignak a születendő - dán - női megváltóról szóló jóslatára, Hamvas Pythiájára, no és aktuális viszonyainkra komponáltam (még mindig érlelés alatt!). Hamvas Béla: Az északi korona & Titkos jegyzőkönyv esszékötet kiadása dánul (ford. P. E., sajnos nem éppen hibátlanul). A "Miért kellene megalapítani a Hamvas Béla Népfőiskolát" cikkem megjelent a Magyar Szemlében. Csináltunk "Hamvas a la cart" előadóestet. Terjed a "Mire jó a magyarság? című az MVSZ jubileumi világkongresszusára írt dolgozatom. A már az újjáalapítás utáni Hamvas intuitív zenei emlékkoncert pedig sokáig emlékezetes lesz mind hallgatóság, mind a játszók számára, de fontosabb az, hogy a látókör mellé egy újabb rendszeresen próbálható közösségteremtő eszközhöz jutottunk; és még sorolhatnám.

Végül pedig majdnem sikerült még egy kis "napi-népfőiskolát" is nyitnunk egy jó helyen fekvő szép, és viszonylag tágas helyiségkomplexumban. De akkoriban különös változások indultak el a Klubban. Először a nők körében. (Ezt talán hagyjuk - egyelőre!?) Azután meggyőződésem, hogy politikai aknamunka is folyt. (Majd kiderül ez is egyszer.) De a döntő az volt végül, hogy a papíron lassan száz felé közeledő tagság szavazgató 'többsége' (kb. 25 fő) szerintem merő lustaagyúságból, a szakadár konyharészleg mellé  szavazott, amikor az (az 'álnöki' házaspár vezetésével) többek között az alapító "hamvasista szektariánusok" állítólag 'emésztésrontó' (búh és beee!) és 'fogyasztásellenes' (sic!) és 'antidemokratikus' (bah!) 'követelései' ellen kezdett lázadozni. A Hamvas Béla Klubban!! Sajnos a szellemileg aktív 'kisebbség' (az alapítók, és az alkotók) a közösség valódi érdekében, 'hamvasi szellemben' való legkisebb megmozdítása is egyre nagyobb terhet rótt - elsősorban rám. Egyre több feszültséget és konfliktust okozva. Alighanem kissé túlzásba is vittem a 'nyílegyenes kísérleti vonalat' (mint általában mindíg mindent - sajnos), és a legkülönfélébb 'provokációkat' is. Ezért először visszahúzódtam, majd amikor láttam, hogy az 'alkotó részleg' nem igazán tudja felvenni a versenyt a sokkal erőszakosabb, és elvetemültebb ' bányászokkal' (ahogy az 'álnök' egy szokatlanul nyílt pillanatában nevezte híveit) visszatértem ugyan, de csak azért, hogy a lényeget átmentsem ha lehet. Kétségbeejtően lapos nívón sem ment már a dolog. Végülis újjá kellett alapítanunk az egyesületet (" )

Maradtunk magnak egy tucatnyian, és - nagyon komoly munkába fogtunk. Amit elsősorban az tett lehetővé, hogy akadt végre Magyarországon egy népfőiskolai csoport, amely a Magyar Szemlében megjelent cikkemre reagálva, majdnem teljesen merő kötelességérzetből (még mindig van ilyen!) tőle telhetően próbált olyan helyzetbe hozni bennünket, hogy a gyakorlatban is megmutathassuk mit tudunk - aminél többet igazán nem várhat el az ember. Miközben természetesen igyekeztek a saját elképzeléseikre is ráállítani bennünket. Több népfőiskolai és 'látókörvezetői' kurzust, és előadást tartottunk. Sőt: három országos civil szervezet  részvételével még egy, a Hamvas Népfőiskola létrehozására összeállt társadalmi szervezet is alakult "Felfelé-Iskolakör", FELIS néven. Sajnos ez is csak akkor mozdult amikor éppen otthon voltam, és mára éppolyan halvaszületettnek bizonyult, mint annyi más  'szalmaláng' felbuzdulás. Ami persze a már megvalósult, és igazán jól sikerült mozdulatok és kurzusok értékéből semmit sem von le!

/De azért figyelmes olvasó esetleg megkérdezheti itt, hogy ugyan miért nem költöztem haza, hogyha ennyire fontosnak találtam a dolgot? Miután az írás legelején megígértem, hogy mentegetőzést nem, így csak annyit mondanék röviden, hogy a legutóbbi választásokig - okkal, ok nélkül ?! - egy percig sem éreztem volna magam biztonságban.* De az ügyet sem! Az már tényleg magánügy, hogy ma sem volna hová költöznöm, miután - tudatosan - kihagytam minden olyan lehetőséget, ami a dániai helyzetemből adódott volna a 'rendszer átadás-átvétel' zűrzavaros idején például: összeseftelni, csalni valami otthoni lakást. Tudom, tudom! /(" )

Lássuk inkább, hogyan is lehet 'azonnal' belefogni az egy-mást felszabadító munkába.  Az első - tényleg komolyan  bizonyító erejű - otthoni népfőiskola-demonstrációról  van szó. A helyszín:

A Pilis

Mégpedig azért, mert  (korábban lakva, majd viszonylag sűrűn túrázva) meggyőződtem róla, hogy a hely szellemi értelemben olyan töltött (aki nem hiszi járjon utána!), hogy alighanem igazuk van azon történészeknek, és az ősmagyar múltat kutatóknak, akik szerint a judeo-keresztény éra előtt, a régi jó ázsiai vallási türelem jegyében itt működött egymás mellett minden, az avar-hun-magyar vonalon ideérkezett fontosabb szellemi 'irányzat' központja. Valószínűsíthető, hogy a táltos, Zarathusztha-hívő, és 'hinduista' vallási vonalak mellett a "Buda-karakterű buddhista-manicheista kereszténység" (Pap G.) is képviseltetve volt a hegységben, jóval a honfoglalás előtt,  a több helyen bizonyíthatóan sokáig működő, római eredetű  Mithrasz misztériumiskolák mellett. Miért pont itt? A Dalai láma Magyarországon járva elmondta, hogy a tibeti yoga-tudomány a Pilisbe helyezi a Föld szívcsakráját. Más szavakkal: a lehető legjobb hely arra, hogy megpróbálkozzunk egy-más szelíd beavatásával - gondoltam én; és igazam lett.

De előbb még követelt azért némi áldozatot a dolog. Túl a sok éves 'előkészítő' és tanulmányi munkán, természetesen. A kiválasztott helyszín, egy korábbi urasági kastély, később gyermekmenhely környékén korábban működött ősmagyar vallási központ és magyar keresztény, Pálos kolostor is. Ebben az időben a tulajdonos népjóléti minisztérium az ingatlan kiárusítására készült, nem volt hát nehéz olcsón kibérelni az egészet. 1996 karácsonya és újév között kellett a '97 január közepére megbeszélt első "kísérleti gyakorlati alaptanfolyamot" tető alá hoznom. Amikor megérkeztem, dacára a korábbi verbuváló körutamnak,  és megbeszéléseknek, még minden 'lebegett'. Vagyis a hely ugyan elvileg a rendelkezésünkre áll, ha tényleg megrendeljük. Résztvevők volnának, csak éppen fel kell őket hívni egyenként, ha nem is mind azért, hogy meggyőzzem őket a részvételi hajlandóságuk helyességéről, de legalábbis megnyugtatandó, hogy akármilyen időjárás is lesz nem fújjuk le a kurzust, megbeszélni az utazási lehetőségeket, stb.

És itt azért nem állom meg, hogy meg ne jegyezzek valamit. Nagyszerű, hogy ezer év alatt sem idomítottuk magunkat bele euroamerika 'időmániájába' (mániaidejébe?), görcsös szervezési kényszerpályáiba, etc. De, hogy szinte soha ne lehessen számítani arra, hogy amiben megegyeztünk, újabb és újabb megerősítések nélkül is megtétetik, hogy hónapokig ne kapjunk választ a leveleinkre, kérdéseinkre, stb. az bizony elég bénítóan hat, és szinte lehetetlenné tesz bármiféle következetes építőmunkát. Aminek mindenekelőtt az lenne a jellemzője, hogy minden nap megtesszük azt a kicsit, amit kell, amennyire éppen telik tőlünk, a hitünk szerint legfontosabb ügyekben legalább.

Be kell látnunk sajnos (vagy nem?), hogy e nélkül a beállítottság nélkül ugyan továbbra is okozhatunk meglepetéseket (okozunk is!) a virtusból hirtelen véghezvitt 'nóbeldíjas' táltos ugrásainkkal, de mintha ugyanoda pottyannánk vissza állandóan. Bíznunk kell a megállapodásainkban és ezt a bizalmat csakis a vállalásaink kölcsönösen következetes, és lehetőleg pontos végrehajtásával kell kiérdemelnünk! Ez ügyben nincsen más mód.

Azt viszont így utólag sem panaszolhatom föl, hogy különösebben nehéz lett volna összetrombitálnom a résztvevőket, és a kiváló 'tanári' és előadói kart. Akikkel még egy előtalálkozót is sikerült összehoznunk. Amikoris mindenekelőtt az 'órarendben' több ízben előforduló beavatás  szót firtatták (már az előzetesen váltott levelekben is!). És sok szó esett a "megrendelő" civil szervezetek, népfőiskola egyesületek vezetői részéről a 'tanterv' alapvetően társasművészeti gyakorlatokra épített voltával szembeni szkepszisről is. A beavatással kapcsolatban  elhatároztuk, hogy lehetőleg kerülni fogjuk a fogalom használatát (hagyománytiszteletből !?), bár volt, aki már az első megbeszélés végére úgy találta, hogy itt bizony mégiscsak valami ilyesmi történik,

"Beavatásnak nevezik azt az egyetlen aktust, vagy folyamatot, amikor az ember beszűkült életének határait áttöri, és a létezés többé kevésbé egészét önmagában helyreállítja."

(Hamvas Béla: Patmos)

 Míg a legtöbb fenntartást illetően csak azt tudtam ígérni, hogy az egy hétből öt napra lealkudott tanfolyam végére valószínűleg mindenkinek minden világos lesz.

Nos, dacára annak, hogy azon év Fergeteg havában ítéletidő tombolt, és a nagy hó és jegesedés miatt a felszerelést is kézben kellett felcipelnünk a 'kastélyhoz', végülis mindenki megérkezett, aki ígérte! Az első közös vacsoránk várakozástól vibráló, de már szeretetteli és figyelmes légkörben zajlott. Többek között, egy a rendelkezésünkre álló idővel kapcsolatos kérdésre felelve azt találtam mondani, hogy akár egy 'tudományos intézetet' lehetne alapítani majd annak vizsgálatára, ami az öt nap alatt történni fog velünk.

Az ország minden tájáról érkezett résztvevők korban, képzettségben és karakterben annyira különbözőek voltak, hogy elszánt és reményteli hozzáállásukkal egész egyszerűen ideális népfőiskolai csoportot alkottak. Még azt is megkockáztatnám, hogy bizonyos értelemben egy reprezentatív csapat jött össze.

A vacsora ugyan a gyermekmenhelyi menza összes gyengeségét is felmutatta  (a vegetariánusok például nem sok élvezetben reménykedhettek), de az általam tartott rövid bevezető előadást és egy szintén rövid bemutatkozó kört követően egyre vidámabban ismerkedtünk egymással tovább.

Pontos szavaimra nem emlékszem persze, de azt biztosan ígértem, hogy a "dán népfőiskola" lényegét, és minden erényét meg fogják tapasztalni a résztvevők ('tanárok' és 'tanulók' egyaránt), és - "még azon is túl"! A dán és magyar észjárás, nyelv, történelem, temperamentum különbségeire, és  tanítási tapasztalataimra hivatkozva bizony még azt is kijelentettem, hogy szerintem, amit mi itt öt nap alatt képesek vagyunk elérni, az egy dán csoportnak minimum öt hónapjába, ha nem öt évébe kerülne. Talán nem volt okos dolog, bár nem bántam meg és lényegében ma is így gondolom, de persze komolyabb indoklást igényel az ügy tudom!

Vacsora után még végigjártuk a helyszínt, átnéztük a különféle tereket, átrendeztük a "meditációs szobának" kinevezett kisebb tantermet, a volt tanáriból "könyvtár" lett, ahol a magunkkal hozott írásainkat, könyveinket, műveinket tettük közkinccsé, megvizsgáltuk, hogy hol lehet majd a legjobban előadásokat tartani, stb. Volt, aki még látta a sólyompárt elröpülni a toronytetőről, és noha sötét volt és csillagtalan este mindenki megilletődve hallgatta a Pilis suttogását.

Ezután az általam vázolt előzetes program ellenére kénytelen voltam szabadfoglalkozást javasolni az időben, vacsora előtt érkezetteknek, mert még mindig vártunk többek között két kisalföldi fiatalt, akiket nem engedhettem a sötétben tévelyegni, de nem volt kit elébük küldenem. Végülis volt azért, aki elkísért. Félúton a hegyről lefelé találkoztunk egy megkésett kurzistával, és 'csodák csodájára' az éppen következő busszal tényleg megjöttek a fiataljaink. A lány, a csoport 'legkisebb lánya' (17 éves) egy akkora, és olyan nehéz utazótáskával érkezett, amivel bizony megszenvedett volna, ha nem megyünk elébük. Alaposan megizzadtam hát megint és a kora reggeltől késő estig tartó utazás, szállítás, pakolás, hólapátolás, stb. után bizony szívesen egymásra bíztam a társaság tagjait, amíg elmentem megfürödni. Mire visszatértem "állt a bál".

A hallban, "trónteremben" a falak mentén, egymástól jókora távolságban ültek, totyogtak, és - feszengtek az emberek. Hamar rájöttem, hogy miért. Ifjú muzsikusunk, aki (nélkülözhetetlen!) segéderőként, és tanulóként is szerepelt, egy kissé beljebb a középfelé trónolt félfenékkel egy alacsony asztalon, és a magyarság sajátos kérdéseivel 'provokálta' a társaságot. Különös, hogy milyen fura helyzetbe keveredtünk. Dániából nézve szinte perverz az, ahogyan általában "kerülgetjük a forró kását", miközben a legtöbben soha nem jutottak el odáig, hogy megvizsgálják komolyabban, mit is jelent-ene hát magyarnak lenni, magyarul gondolkodni és cselekedni. És itt (se) nem elég kacsingatni már, hogy ugyan hát a nemzetköziség, a világpolgárság, no és a fasizmus, meg a vadmagyarkodás, és főleg a holocaust. Meg, hogy ha szóba hozzuk mag-un-at úgyis meg fog sértődni valaki a gyülekezetből, hiszen a legtöbbünk ereiben van bizony már a legkülönbözőbb népség vériből. Na de a nagy magyar pátosz és szöveg sem old meg és föl semmit, legfeljebb még feszültebbé teszi a helyzetet. Megírtam ezt a bánatomat is a "Mire jó ma a magyarság" című 'ünnepi beszédben', zenészünk is olvasta, még ha egy kicsit talán félre is értette elsőre. Mindenesetre sikerült neki egyre ingerültebb reakciókat kiváltania a többiek nagy részéből, úgyhogy éppen időben érkeztem ahhoz, hogy demonstrálhassam miként kell/ene egy népfőiskola tanárnak az összes felmerülő kérdés lehető legváltozatosabb megvilágítására rávenni (próbálni) a résztvevőket; és ami talán még fontosabb, olyan módon, hogy nyilvánvalóvá váljék:  hiába volna bárkinek is "igaza" bármiben, miután senki sem lehet senki helyett sem tisztánlátóbb, sem magyarabb, lesújtó kijelentések helyett meg kell próbálnia a 'többieket' is olyan helyzetbe hozni, amelyben maguk is megélhetik, sőt megtehetik a "csodát" (ha már).

Úgyhogy többek között kénytelen voltam a szorongók 'többségi' pártját fogni, még határozottabb hangon is ("Szeretném látni végre a csodálatos magyarokat - összefogva!"). De miután a programunkban szerepelt az ügy, így nyugodtan  zárhattam az első estét avval, hogy várjunk a további vitával a kurzus végéig, és ha még mindig kérdéses lesz, úgy nem fogjuk kikerülni ezt sem. Fel sem merült végül. (" )

Amint fentebb már próbáltam vázolni, a 'társasművészeti', 'szabadulóművészeti' gyakorlatok során lehetőleg végig kell skálázni az alapokat, a kétdimenziós 'firkálástól', a térjátékokon, a zenén keresztül egészen a sokdimenziós 'rituális' színházig. Öt nap alatt? - kérdezheti a csodálkozó érdeklődő. Ráadásul a népfőiskolának ugyebár az is a feladata, hogy "emberiségléptékű nemzeti házi feladatban" is gondolkodjék. Miközben minden résztvevő személyesen, talán életében először nem csak megpróbálja megfogalmazni, megérteni mi is az az "imaginációs alapképlet" ami őt valójában mozgatja, hanem mindjárt mást is olyan helyzetbe kell hoznia, amiben a párja megélheti az ő legjobb meggyőződését. És viszont! Nos, ha nem a művészet varázslatos megközelítésével dolgoznánk, az ügy teljesen lehetetlen lenne. (Ha valaki tud valami jobbat rögtön szóljon!) De persze az eszünket is meg kell dolgoztatni, és a lehető legfrissebb információkra is szükség van az élő, aktuális elmélyüléshez.

Úgyhogy az öt napot figyelembe véve három több órás alap-előadást-beszélgetést is programba vettünk, éspedig "A tradíció emberképei és Hamvas", "A magyarság őshite és sajátos kerszténysége", valamint a "A tudomány legújabb elképzelései, különös tekintettel a holografikus világképre" témákkal. Ha egy elméletileg ideális öt hetes periódust vennénk, mondjuk heti két-háromszor félnapos előadás-megbeszélésekkel, akkor pld. tizenöt alkalommal már "egymást beavató, helyzetbehozó alapállásunk" akár napi , helyi 'politikai' következményeit is viszonylag részletesen meg tudnánk vizsgálni. Amint ez például Dániában mindennapos, ráadásul az országos és helyi kormányzás kulcsfiguráinak 'kötelező' részvételével! Speciális kérdéseket boncoló tanulócsoportok is alakulhat/ná/nak, amint ezt volt, aki máris hiányolta, például Hamvas kapcsán. stb.

Persze legfontosabb volt az alapállásunkon való munka, az éppen legtartalmasabbnak ígérkező módszerek 'kitalálása', és spontán alkalmazása.

Amint ezt (se) nem titkoltam a résztvevők elől végülis: a kurzus  alapfeladata  az autonóm, az alkotó szellemi ember lehetséges 'koordinátáival' személyes tapasztalatokon keresztül való megismerkedés volt. Olyan helyzetbe hozván a résztvevőket, hogy saját alapállásuk tisztázó vázlatát mások helyzetbe hozásával próbálhassák ki! Csakúgy, mint minden másik kurzusomon különben; lett légyen szó vidéki könyvtár zömében nyugdíjas nénikből álló olvasóköréről, falugondnokokról, polgármesterekről, vagy  kis és nagy iskolásokról; és - legalábbis 'alapszinten' - mindig, mindenhol  működött a dolog. (Aki nem hiszi kérdezzen utána! De a CD is tele lesz bizonyítékokkal.)

"Szellemi ember az, akinek a szellemhez köze van, aki a lét magasabb és alacsonyabb szférái között a kapcsolatot fenntartja, tanultságától és társadalmi helyzetétől függetlenül."

Interpretálja Hamvast egyik pilisi előadónk, D.A. az Öt géniusz utószavában. Amivel csak egyet tudok érteni. Magam részéről   annyit tennék  a dologhoz, hogy az olyan 'szellemi ember', aki nem azon dolgozik valamilyen módon, hogy ('egyszer'?) mindenki szellemi, vagyis teljesértékü, autonóm, alkotó ember lehessen a maga módján, és az 'itt vagyunk mi ott meg a többiek' alapállásból próbálja irányítani a sorsát, és a "tört-én-és" (D.A.) eseményeit, éppen annyira reménytelen eset, mint a Hamvas által több helyen oly' epés humorral helyretett modern "elit". Vagy sokkal szebben:

"1. a primordiális valóság, amelynek hatalmát érvényesítenem kell, nem a hagyomány aranykori valósága, hanem a kereszténységé, vagyis nem a teremtés, hanem a megváltás valósága.

2. a megvalósítás mindenkor egybeesik a megvalósulással, mert magam lényében csak azzá válhatok, amit más számára is kötelezőnek tartok. Csak azt az üdvöt érhetem el (valósíthatom meg), amelynek elnyeréséhez mást hozzá akarok segíteni. Ezért az egyéni üdv nonsens. Az üdvöt azokkal együtt érem el, akiknek üdvét magamra vettem, hogy a magamét az általuk elért üdvben elnyerjem."

Hamvas B.: Mágia szutra, 57.sz.

Idáig tart hát ezen utolsó előttinek szánt palackposta. Bevallom, hogy a téma - szerintem - egy célra komponáltabb, igazi esszét igényelt és érdemelt volna. De miután a már készülőben lévö anyagot azért elég fontosnak tartom a kérdés szempontjából (is), időm pedig nem lett volna egy teljesen új dolgozatra, az "ügy" érdekében megnt egyszer úgy ítéltem meg, hogy minden hibájával együtt is érdemes a közreadásra ez a 'tákolmány'.

Mindazonáltal elnézést kérek azoktól, akiket felesleges erőfeszítésre, vagy bosszankodásra késztetett. Megsérteni, vagy megbotránkoztatni senkit nem volt szándékomban!

Köszönetemet fejezem ki viszont azoknak, akik akár közvetve, akár közvetlenül segítettek akár a 'megváltó' iskolamodell, akár ezen írás létrehozásában, jobbá tételében. E próbálkozás első változatát ugyanis tájékozódásként, és segítségkérésként elküldtem az év végén a négy égtáj felé, úgy ca. ötven barátnak, ismerősnek, 'intézménynek', akik közül többen reagáltak is. Kritikával, elismeréssel, kérdésekkel. Bevallom, volt, ami megijesztett kissé. Tehát, a biztonság okáért szeretnék teljesen egyértelművé tenni valamit:

Nemhogy nem gondolom azt, hogy csak a fent vázolt - enyhén szólva - zaklatott és gyakorta tényleg szélsőséges módon lehet megközelíteni a kérdést, vagy, hogy (bárki helyett) végleg megoldottam volna valamit, hanem meggyőződésem, hogy mindenki, kivétel nélkül, eredendően 'képesítve van' arra, hogy a maga módján, a maga területén, a maga "karaktergubancával" a lényeges és különben 'átugorhatatlan' alaplépéseket megtehesse; és ennél is jóval többet.

Azt meg nagyon remélem, hogy  csak kevesen vagyunk annyira terheltek mindenféle szenvedéllyel, tehetséggel, 'terheltséggel' amennyire e sorok írója.

Többek között ezen munka révén is sikerült - remélhetőleg véglegesen - megszabadulnom (végtelenül keservesen!) attól a fantazmagóriától is, hogy bármiféle mű, teljesítmény, attrakció jóváteheti azt, amit az ember az idők során a társa-i, a családja, a gyerekei ellen elkövet. Teljesen mindegy, hogy az igazi emberhez méltatlan társadalmi, politikai, gazdasági. etc. berendezkedés (Ma pld. a legaktuálisabb: "Piac az egész világ, és eladó benne férfi, nő, és gyerek.") miatti kétségbeesésében, társtalanságában, tehetetlen haragjában, vagy a démoni elfajulások egyre gyorsabb és 'globálisabb' terjedése miatti dühében és félemében  örjöng valaki. Semmiféle mű, intézmény, iskola, sem tudja pótolni azt, amit csak (min.) két szerető szabad ember tud adni egymásnak. HAZAFOGADNI EGY-MAST. Legfeljebb hozzásegíthet, hogy a lehető legméltóbban tudjuk ezt csinálni. 'Pietisták' kiábrándítására, és szenvedélyesebbek megnyugtatására hozzá kell tennem, hogy - mondjuk - 'középről nézve' semmiféle szabályzat nem tilt, és nem tesz kötelezővé semmit. Minden egyes esetben, és egyáltalán folyamatosan meg kell alkotni egy-mást (egy-másban), és minden eszköz megengedett. A tapasztalatok fényében ugyan vannak kevésbé, vagy egyáltalán nem ajánlott mozdulatok és kísérletek.

Mindenesetre itt is megragadom az alkalmat, hogy mindazoktól bocsánatot kérjek, akik valaha is úgy érezték, hogy - 'a hívatásomra hivatkozva' -  bármilyen értelemben pimaszul kihasználtam, hencegve lekezeltem, manipuláltam, vagy terrorizáltam volna őket. Néhány elszánt 'művészi' provokációt, kijózanításra szánt szarkazmust, vagy éppen eszeveszett kétségbeesett dührohamot kivéve - soha senkit nem akartam megsérteni, vagy bántani egyébként!

Ó Egek! Néha úgy elmegy a kedvem a saját gubancomtól, hogy szívesen váltanék valami más tennivalóra, vagy maszkra, ha úgy tetszik; de miután "a játékot mindenképpen maszkban kell végigcsinálni" (Hamvas: Karnevál) és sem jobb nem jutott eszembe egyelőre, se' többet ajánlani nem tudok, így maradok egyelőre szeretettel..

Végezetül csak arra szeretném még felhívni a figyelmet, hogy az egyszer remélhetőleg elkészülő CD-rom lemez nem csak részletesebb 'tematikát' és beszámolókat, valamint minden itt is említett (és nem említett) dolgozatot, cikket, forgatókönyvet és színdarabot, hanem rengeteg  színes és fekete-fehér illusztrációt, fotót, némi zenét, és valószínűleg film-video részletet is tartalmazni fog a tervek szerint! Az anyag és postaköltségeken felüli szerény többletet  a Koppenhágai Hamvas Béla Klub további működésének biztosítására fordítjuk majd.

A "Kórszerűtlen vallomá-sok" (munka-) című lemez előjegyezhető a Klub t./fax számán: (+45) 35832470, valamint a: hamv.laz@get2net.dk  e-mail címen.

A rajzok ca. '72-'92 között készültek. Annyit talán jó tudni róluk, hogy kivétel nélkül spontán, intuitív, szabad indulatból születtek, előzetes spekuláció nélkül.

Koppenhága, 1998. november- '99 január

Lázár Ervin Járkáló művészeti oktató

* Az írás 'elkészülte' óta megváltozott
helyzetről a
http://hjem.get2net.dk/hamv.laz
honlapon lehet bőven olvasni.

Minden jog fenntartva!