(A kutyasétáltató irodalmár csak és kizárólag irodalmár; ismeri készültségének és illetékességének határait, Nem téveszti össze magát a hivatásos, nagy tudományú és fölöttébb határozott jövőkutatókkal, amiként tisztában van azzal is, hogy jelenének sem szakavatott elemzője, hanem csupán megélője, szemlélője, együgyű kommentálója volna. Tény, hogy a megélt, szemlélt, együgyűen kommentált jelen növekvő nyugtalansággal, sőt: riadalommal tölti el, a számára ijesztő kortünetekben rendre kórtünetet lát, s ha arra gondol, hogy a jövő minden bizonnyal e jelen folytatása, "kiteljesítője" lesz, részint elborzad, részint örvendezni kezd léte végességén. A kutyasétáltató irodalmár nem tagadja: elméjén olykor világjobbító plánumok villannak át, ámde bevallja azt is: nagy szkepszissel pillant reájuk. Egyrészt azért, mert tudja, mily csúfos kudarcot vallott eddig minden világmegváltó teória, másrészt meg azért, mert szánalmasnak találja önnön képzelgéseit. Belátja: hatásos gyógymód csakis a pontos és helyes kórisméből következhet. Aki jó diagnoszta, talán jó terapeuta egyszersmind, ő azonban egyiknek is, másiknak is reménytelenül dilettáns. - Az alant következő tűnődések épp ezért híjával vannak mindennemű szakértelemnek és rendszerességnek; ki nem fejlő eszmecsírák, kósza ötletek, szeszélyes rögtönzések csupán. Oly kurta és rapszodikus futamok, amelyek kutyasétáltatás közben rebbennek át az irodalmár eszméletén, ki Dolly nevű, gyönyörű, koromfekete középuszkárjának pórázfogantyújába kapaszkodik, s fejcsóválva, de mosolyogva szemléli, mint iramlik szeretett ebe holmi kóborló macskák után. Iramlik, amíg a zsinór vissza nem fogja. A tűnődések közepette felötlő idézetek pontosságát s lelőhelyét otthon persze ellenőrzi, illetőleg tisztázza a kutyasétáltató irodalmár. Aggályosan lelkiismeretes ember, akár pedánsnak is mondható.)
"Ami a világban történik, démonikus jellegű" - vélte élete alkonyán Márai Sándor (vö.: Napló 1984-1989. Toronto, 1997. 144.), ámde hasonló megjegyzései már jóval korábban is akadtak. Nincs kétség: e mondat a rossz, ártó szellemek, a gonosz, a sátáni erők eluralkodását tételezi. Azt, hogy a világban zajló eseményeket nem a Jó princípiuma kormányozza. Másnap, 1986. szeptember 14-én Márai visszatért a fenti megállapításhoz, kijelentvén: a démoni ". legalább olyan energia az életben - a magánéletben és a történelemben - mint a szándék és tervezés. A polgári életformákon éppen úgy áttör, mint törvényeken, államformákon". Vagyis a világtörténelem és a magánhistória mintegy tükröt tart egymásnak: mindkettőben ugyanazon hatalmak vívják örökös küzdelmüket. A Jó és a Rossz. A racionális és az irracionális. A tudatos és az öntudatlan. Az értelem és az ösztönök. Az építés és a rombolás. A rend és a káosz. A kiszámítható és a kiszámíthatatlan. Az ellenőrizhető és az ellenőrizhetetlen. A megzabolázható és a megzabolázhatatlan. A biztonság és a bizonytalanság. A világosság és a sötétség. A fenséges és az alantas. Apolló és Dionüszosz. Egymást kizáró, egymást mégis föltételező erők. Önmagukban nem, csakis párban létezhetnek. Úgy tetszik: a világnak s benne magánlétünknek csakugyan őselve, legfőbb mozgatója a dualizmus. Amint Babits mondatja Játékfilozófiájának Szókratészével: "A lét a kettőnél kezdődik", illetőleg: "A kettő csak akkor kettő, ha kétféle: másképp egy és semmi" (lásd Babits: Esszék, tanulmányok 1. Bp., 1978. 296., 297.). Mily nagyszerű volna, ha az ellentétek tökéletes egyensúlyban léteznének! Az volna a harmónia állapota. Még nagyszerűbb lehetne, ha már a kezdet kezdetén a Jó princípiuma és a véle rokon erők kerekedtek volna felül. Rendezett, áttekinthető, biztonságos világban élhetnénk, amely ismerné, de féken tartaná a Rosszat, a démonokat. Ámde létrejötte valaha a tökéletes egyensúly, győzedelmeskedett-e a valamikor - akár csak pillanatokra - az értelem, a rend, a világosság az ösztönök, a káosz, a sötétség ellenében? Márai szerint kétszer is megesett e csoda: Marcus Aurelius és Ferenc József idején. Többször is állítja, s mindig hasonló szavakkal: az ő országlásuk az erkölcsi elvek, "a rendtartás" uralmát valósította meg a földön. Hihetünk Márainak? Bizonyos tényekre gondolva vajmi kevéssé. Oly föltevés, gyönyörű ábrándkép az övé, amit könnyedén lehetne cáfolni - épp csak nem érdemes. Inkább higgyünk neki. Higgyük legalább azt, hogy ha tán nem is Marcus Aurelius és Ferenc József idején, volt a világban, a történelemben oly pillanat, amidőn a Jó triumfált. Higgyünk ebben, már csak azért is, mert az ellenkezőjére, a gonosz, a démoni, az alvilági diadalmára jóval több a példa. Szükségtelen a messze múltba tekinteni. Ezredvéghez közeledő századunkat újra meg újra átütötte a démoni. Mintha egyéb nem is történt volna benne. S nem csupán a háborúkban, világháborúkban, a bolsevizmus és a nácizmus irtózatos kísérletében tört át a démoni. Démoni lett minden. A béke is. A démoni beköltözött a jelenbe, a hétköznapokba, leigázta észrevétlen az egész világot. Nem könnyű fölismerni, mert gonddal álcázza rémületes, ördögi voltát. Nincs farka, patája, nem terjeng körötte kénkőszag - épp ellenkezőleg. Arca nyájas, ezer és egy vonzó alakot ölt, csábosnál csábosabb jelmezekben kelleti magát. Úgy hívják: korszerűség. Úgy hívják: technikai haladás. Úgy hívják: pénz. Úgy hívják: jólét. Úgy hívják: fogyasztás. Úgy hívják: birtoklás. Úgy hívják: önmegvalósítás. Úgy hívják: karrier. Úgy hívják: siker. Úgy hívják: hatalom. Úgy hívják: élvezet. Úgy hívják: szórakozás. Úgy hívják: kellemesség. Úgy hívják: verseny. Úgy hívják: rekord. Úgy hívják: divat. Álnév valamennyi. A démon valódi neve: eszményhiány. Még valódibb neve: nihil. Legvalódibb neve: civilizáció. Oswald Spengler jóslata beteljesült: a fausti kultúra is civilizációba fordult át, visszavonhatatlanul, jóvátehetetlenül. Eljött a kolosszalitás, a megalopoliszok, a technikai csodák, a gátlástalan manipuláció, a "panem et circenses" ideje. Minden eladó, minden megvásárolható. Praktikus észjárás kell, nem elmélyült gondolkodás. Jéghideg okosság kell, neki mérlegelő bölcsesség. Kibírhatatlan nyűg az állandóság, csak a változás üdvözíthet. Múlt nincs, a jövő érdektelen - egy jövő van: a jelen. Új, újabb, legújabb. Gyors, gyorsabb, leggyorsabb. Nagy, nagyobb, legnagyobb. Drága, drágább, legdrágább. Felsőfok helyett túlzófok. Rekordok könyve: álmok netovábbja. A kultúra - durva egyszerűsítéssel - a szellem, az elit műve volt. A minőség, az érték teremtett ideált, adott mintát és stílust. A civilizáció - durva egyszerűsítéssel - az anyag és a tömeg műve. A mennyiség, az értéktelen teremt ideált, ad mintát és stílust. A tömeg, amelynek lázadásáról Ortega y Gassetnek akadt magvas mondandója.
A civilizáció démona a tömegben ölt testet. A tömeg céljaiban, igényeiben, ízlésében, magatartásában. Mosolytalan, konok, éhes arcok sokasága az utcákon, az autók kormányánál, mindenütt. A vonások eltérnek, a típus, a viselkedés, a viselet ugyanaz. "Légy önmagad!" - tanácsolta hajdan Nietzsche, Oscar Wilde, Hermann Hesse. Ne légy önmagad! - parancsolja a civilizáció démona. Légy olyan, mint a többiek! Különbözöm, tehát vagyok - mondta (állítólag) Ignotus. Azonos vagyok, tehát vagyok - érzi korunk tömegembere, s büszkén gondolja hozzá: birtokolok, tehát vagyok, szórakozom, tehát vagyok, erőszakos vagyok, tehát vagyok. ". nem illik különbözni" - idézte az amerikai szentenciát már Ortega (in: A tömegek lázadása. Bp., 1995. 13. - Scholcz László fordítása). Világeszmény lett az egyformaság: ételben, italban, öltözékben, életcélban. Nem teremteni, hanem fogyasztani. Nem szellemünket gyarapítani, hanem anyagi javainkat szaporítani. Nem befelé mélyülni, hanem kifelé terjeszkedni. Nem a munka ad értelmet a napoknak, hanem az élvezet. Nem magunkat kell megformálni, hanem a karrierünket. Csak a győzelem, a siker igazol, másodiknak lenni szégyen és vereség. Egyszóval: a semmitmondó, érvénytelen létezés az ideál, s a semmitmondó, érvénytelen létezés temészetesen önmagát teszi kultusz tárgyává. A detronizált, elűzött régi istenek helyét új istenek foglalták el. A tömegnek teremtették őket, és a tömeg teremtette őket, a saját képére és hasonlatosságára. A fausti kultúrának volt Madonnája. A fausti civilizációnak is van egy Madonnája. Bálványimádásra vágyakozóknak bálványok kellenek. Vannak is. Topmodellek, popsztárok, labdamágusok, izomkolosszusok, filmcsillagok. A test-, a hang-, a szépségipar kitenyésztette bábok, kreatúrák. A tömegember hiperbolizált példányai. Látszatra emberfölöttiek, valójában ember alattiak. Látszatra istenek, valójában démonok. Látszatra sokfélék, valójában egyfélék. Látszatra a civilizáció politeizmusát képviselik, valójában a civilizáció monoteizmusát képviselik. Az Aranyborjú imádatát.
Minden jel arra mutat: a démoni - sokadszor immár, de most alighanem véglegesen - áttört a világon. Minden jel arra mutat: a Jó s a Rossz egyensúlyában reménykedni ábránd. Minden jel arra mutat: a Jó áttörésében, felülkerekedésében reménykedni a legnagyobb ábránd. Isteni béavatkozásban, kollektív, így kötelező megváltásban higgyünk? Az kívülről jönne, holott az emberiségnek belülről, önmagából kellene kiforrnia az istenit. A szeretet világméretű eluralkodásában higgyünk? Ahhoz gyökeresen kellene megváltoztatni az ember - az emberiség - alaptermészetét. Vallások és nevelési rendszerek mindeddig képtelenek voltak erre, s épp most, a korszellem ellenében, a kíméletlen versengés évadján sikerülne a lélekcsere? Szeretni csak akkor lehet, ha nem akarok győzni és legyőzni, s ha tudom, hogy engem sem fenyeget a legyőzetés. Nincs hát megoldás, nincs semmiféle kigázolás? Nincs, ha a világegész, az emberiség felől szemléljük a dolgokat, ha nem figyelünk az Édes Anna Moviszter doktorára: "Csak Péter és Pál van. Emberek vannak. Nincs emberiség" (vö.: Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő - Pacsirta - Aranysárkány - Édes Anna. Bp., 1974. 769.). Á megváltást Péterrel és Pállal, de leginkább magunkkal és magunkban kell kezdeni, s valószínűleg magunkkal és magunkban is fogjuk befejezni, ha valaha is befejezhető. Botorság azt gondolnunk, hogy a démoni csak a világból sugárzik mibelénk. Nem. A démoni belőlünk is sugárzik a világba. Ezt a bennünk lakozó, belőlünk sugárzó démonit kellene legelőször is tőlünk telhetően lebírni, megszelídíteni, a Jó uralma alá hajtani. Ne halljuk meg hát korunk szirénhangjait, ne a civilizáció gyermekei legyünk, hanem a kultúra késő ivadékai! Nincs nagyobb bölcsesség, mint amire Voltaire Candide-ja jut: ". vár ám a munka a kertben" (lásd: Candide - A vadember. Bp., 1956. 136., 137. - Gyergyai Albert fordítása), nincs nagyobb feladat, mint meglelni - Lukács György szavával - a magunk "imaginárius Tahitijét (vö.: Lukács: Ifjúkori művek. Bp., 1977. 115.). Jelképes szigetünkön formáljuk meg személyiségünket s életünket, jelképes kertünkben végezzük el napról napra munkánkat. Valósítsuk meg szigetünkön és kertünkben az erkölcsi elvek és "a rendtartás" uralmát! Mélyüljünk befelé, gyarapítsuk szellemünket, s evezzünk át minél sűrűbben a szomszédos szigeteken kertjét művelő Péterhez és Pálhoz, hogy eszmét cserélhessünk, nyájasan társalkodhassunk velük a Jóról, az értelemről, a világosságról. A démoni átjárta nagyvilággal nincs mit tenni. Arról viszont gondoskodhatunk - s nem akad emberibb teendő és misszió -, hogy kisvilágunk minél kevésbé legyen démoni.
(Efféle kósza ötletek, szeszélyes rögtönzések, kurta és rapszodikus futamok rebbennek át a kutyasétáltató irodalmár eszméletén, amint Dolly nevű, gyönyörű, koromfekete középuszkárjának pórázfogantyújába kapaszkodik, s fejcsóválva, de mosolyogva szemléli, mint iramlik szeretett ebe holmi kóborló macskák után. Iramlik, amíg a zsinór vissza nem fogja.)