Amint a nagy aligátor a föld gyomrából előtűnt, az erkölcsi, a politikai és vallási szabadság keresése mindeneket az új világba hajszolt.
Mintha fátylon át néztük volna, feltünedezett a hosszú fedélzet, amelyen lázasan táncolt a sok fiatal nő, s öltött hol kagyló-, hol dingó-, hol meg kolibrialakot. A holtak testének harmonikus ringását előkelő ölükbe fogadták (tömegesen érkeztek a szárazföld illetve a folyó deltája felől, ömlöttek az éjszakai tengerekbe), tiszteletet kifejezve és köszöntésképp friss ananásszal és különféle, hosszú utazáskor pihentető és frissítő trópusi italokkal fogadták őket.
A holtak fejébe szállt ez a bőség és a látszat e fényűzése: hogy ókori gombalakomákat tartanak a rég nyomuk veszett palotaszállók pavilonjaiban, hogy répakrémből és burgonyából készült édességet raknak a magányos strandon kinövő kerek ebédlőasztalokra, hogy tiltott némafilmeket vetítenek improvizált falusi látszat-piactereken, hogy a part meredek szirtjein szétzúzódó hullámok történelmi panorámájának megtekintésére spirális világítótornyokat emelnek. Mindazoknak, akik az igazságot és a napfényt kedvelik, a holtak híressé lett fekete cserépedényt formáztak.
Vesztőhelyek a tengerparton
Amint a bárkák érkezése megkezdődött a sziget délnyugati oldalán, hirtelen leemelte arcáról a dagály és földieper futurista kalapját, s maga veselkedett neki, a távoli időhorizontok mögött történteket megfejteni.
. Onnan törhetett ki a mágnesvihar, s teremtett nőies örvényeket a ragyogó habokból, bűbájos, nedves tengeri füveket meg galambok ezreivel teli szellős kerteket.
A nyílt vizet megvilágító tűzben egymás után tűntek el az árnyak. Hamis zátonyok emelkedtek és süllyedtek ütemesen, az aranyos homokkal beszórt sziklakripták ormai, araszoltak észrevétlen az elöntött fürdőhelyek felé, amelyeken, nem sokra rá, apró golyócskákat hagytak hátra, ellenállhatatlan francia bonbonokat.
Dombok bazilikái
A meleg forrásban megmártózva folytatta útját a titkok városa felé. Menet közben édesvíz-pocsolyák fölé hajló kis homokhidakat, tavak tükrén elszórtan álló kopjaszerű füveket, kietlen ködös estéken virrasztó növénylampionokat látott, sok szorgoskodásuk nyomát a láthatatlan, nomád botanikusoknak.
Az állandó szélfúvás az óriásbarlangok sziklafedői felett körözött; palotáik alatt az érinthetetlen hullámok völgye terült el. Mély kacskaringóik emlékezetében a szirtek alatt tekeregtek, tűntek el érzéki szakadékaikban a folyók. Lenyűgözték a láva kiszámíthatatlan kitörései, a föld hevével s önmagával szembesülhetett.
Valójában meddig is jutott? Egyszerre a bűnbánó vízzel korahajnalban a folyó tükréhez érkezett. Az erőd faláról szemlélte a nap utolsó fondorlatait.
Turbánok
Keskeny ösvényeken, nyaktörő lépcsőzeteken, elsüllyesztett fenyők sötét menetoszlopa mentén rohantunk vesztünkbe.
Minden mi élettelen, magára ismert a zöld vízben, amely Alkendi tükörszobáit töltögeti folyamatosan, óvatosan hullámos tengeri áramlatokkal terjed, áttetsző uszonyok lebegtetik, s a magasan, a korallszirt felett függő, üveges körtéről álmodó denevérek testében nyújtózik.
Az ujj a nyílt tenger felé mutatott, ahol a tengeri fűből és vándorgyöngyből szőtt langyos fekhelyekről való kászálódásban a halál a fényes szakadékból érzékien előtörő beláthatatlan tér egyszerű képét ölti magára. Az idő a végtelenbe veszett, amelyet összeszorított partjai sirattak.
Táncosok a tetőn
Szerettük a köveket, hát mégis szerettünk. Kúsztunk kiszáradt folyómedrekben, fürdőztünk kókuszdióhéjak tüzében, húsos levelek végzetes zöldjébe csavarodtunk, leszedtük a szakadozott fátylakat a halál kihívó küzdőhelyéről.
Halk barbárok módjára az árnyas medence fenekén lopakodtunk, ahol a gyökerek visszatekerednek, s a csillagos égre nőnek. A sírok kéklő messzeségébe helyeztük nefritkő virágaink. Csodálatos növények takarták el a kilátást előlünk. Kagylók zavaros nedveivel, meg lágy zsályalepedőkkel, és csikorgó homokkal elegyedtünk.
Kijártunk az emberekre éjjel-nappal leskelő meddőhányóval a sziklákra. A rettenetes vihar megsejtette szabadesésünk.
(Beszédes István fordítása)