Makropolisz 20., Kirké szigetén 8/2.

Kalapos Éva Veronika
Mint a faágak...

< Vladislava Vojnović: Nem tiszta a mutter | Vladislava Vojnović:... >

Kedves naplóm, már napok óta a táborban vagyunk. Egyik cigit szívom a másik után, egy sráctól kapom őket, akit Fádinak hívnak, és tök egyedül van itt, a szülei Szíriában maradtak. Pedig Fádi nem lehet sokkal idősebb, mint én, sőt, talán még fiatalabb is, bár nem mertem megkérdezni tőle. Úgy látom, nem szereti a kérdéseket.

Akkor se válaszolt semmit, amikor arról faggattam, miért tűrjük, hogy bezsúfoljanak minket ide, mint az állatokat. Mondjuk, ha lenne eszem, nem pattognék, mert szerintem ordít rólam, hogy nem tartozom közéjük, hogy nem tartozom sehová, amit se a többi menekült, se a magyar hatóságok nem vennének túl jó néven. Nem mintha azok a bizonyos „hatóságok” csinálnának bármi értelmeset azon kívül, hogy nem engednek ki minket a táborból, meg ordítoznak velünk.

Azért vannak köztük rendesek is. Egy idősebb pasi, minimum negyven, mindig elkísér, ha el akarok jutni az alvóhelyektől a műanyag vécékig az udvaron át. Mosolyog, megfogja a karom, és vezet, aztán megvárja, amíg végzek, hogy visszakísérhessen. Nem tudom, miért csinálja, és először meg is ijedtem, de azt hiszem, inkább megnyugtató, ahogy figyel rám. Szerintem a táborbeli férfiaktól félt.

Ezek a férfiak tényleg mások, mint a mieink otthon, vékony, inas a testük, burjánzik belőle a fekete szőr, és egyik percben ordítanak, a másikban meg csak bámulnak maguk elé némán. Fádi azt mondta – angolul kommunikálunk, bár elég döcögős a nyelvtudása, úgyhogy ha valami nem jut eszébe, inkább elmutogatja –, hogy ne higgyem el, ha azt hallom, ők megerőszakolják a nőiket, mert ez nem igaz. Ő például sose erőszakolna meg senkit, ha ráparancsolnának, akkor se. Én ezt nem értem, hogy lehet valakire ráparancsolni, hogy bántson egy másik embert?

Nem tudom, meddig leszünk még itt, és mi lesz velünk, mert senki nem mond semmit. Csak bámuljuk azt a hülye szögesdrótot, ha pedig kérdezünk, néma kuss a válasz, az őreink nem adhatnak felvilágosítást. Két nappal ezelőtt egy férfi majdnem nekik ment; elege volt abból, hogy a földön kell aludnia, mert kell a fekhely a feleségének meg a kisgyerekének, és annyi nincs, hogy mindenkinek elég legyen, de az őrök ráfogták a puskájukat, és akkor elhallgatott. Persze nem lőhetnek le minket, mert ez egy jogállam, vagy hogy hívják, de egy puskacsőtől akkor is befogja a száját az ember. A férfi is befogta, akinek Fádi szerint jól menő vállalkozása volt odahaza, amíg a háború el nem kergette a családjával együtt, és azóta senki nem kérdezett semmit. Várunk.

Ha egyedül vagyok, mert hiába van itt Fádi, azért egyedül vagyok mégis, néha eszembe jut Uki. Meg van, hogy a mutterék is, de ők ritkábban. Mondjuk, nem igazán szoktam egyedül lenni, mert itt mindig történik valami, bőg egy gyerek, veszekszik egy házaspár, valaki táncol, kiabál vagy csókolózik, és akkor megint van mit nézni meg hallgatni. Fádival sokat röhögünk a többieken, de csak titokban, hogy meg ne sértsük őket, mert Fádi szerint nagyon büszke emberek.

Ezek a büszke emberek több mint tíz napja fetrengenek a sárban, mert folyton esik az eső, és a hevenyészett sátrak nem érnek semmit. Befolyik alattuk a víz, felülről is beáznak, úgyhogy a kisgyerekes anyukák ülve alszanak, és a mellükre szorítják a kicsijüket. Őket szeretem nézni a legjobban, bár mindig eszembe jut, ha a mutternek kéne ilyet, megcsinálná-e. Fázna-e helyettem, elviselné-e a nyakába csorgó esőt, és a fater aludna-e a jéghideg, nedves földön, hogy nekem ne kelljen?

Fádi egyik este megpróbált megcsókolni, de marha bénán csinálta. Énekeltem neki, amiért azóta könyörgött, amióta elmondtam, hogy szoktam, de eddig semmi kedvem nem volt. Aznap is csak azért adtam be a derekam, hogy hagyja már abba, én se nyaggatom, hogy gyógyítson meg nekem azonnal valakit, csak mert otthon orvos akart lenni! Szóval félrehúzódtunk az udvar egyik szegletébe, el a negyvenes őr gyanakvó tekintete elől, és halkan énekelni kezdtem neki a Tamo dalekot. Gőzöm sincs, miért azt, mert tökre ósdi, és mutter az őrületbe tud vele kergetni, amikor rém hamisan vinnyogja a konyhában, de valamiért ez jött a számra. Fura volt ezt énekelni, olyan, mintha hazavágynék, mint a katona a dalban, pedig erről szó sincs. Jó itt nekem, ott pedig még jobb lesz, ahová megyek. Germany! A többiek úgy ismételgetik ezt, mintha varázsszó lenne. Germany. A Kánaán.

Szóval, ahogy befejeztem a dalt, vagyis elhalkult a hangom, mert ez a dal amúgy olyan befejezhetetlen, Fádi odahajolt hozzám, és megpróbálta megkeresni a számat. Mivel azonban le volt hajtva a fejem, nem fért hozzá, meg sötét is volt, úgyhogy valahol az arccsontomon talált el a puszija. Reflexből elrántottam magam tőle, aztán rögtön meg is bántam, mert arra gondoltam, remek, most aztán biztos pipa lesz, és tényleg senkim se marad, a negyvenes őrt kivéve, de vele még ennyit se tudok kommunikálni. Ezért inkább kinyújtottam a kezem, arra, amerre Fádi fejét sejtettem, és az arcomhoz húztam az arcát.

Másnap reggel arra ébredtünk, hogy egy csomóan ordibálnak a sátrak mellett, arabul, törökül, angolul és magyarul. Érdekes volt hallgatni, hogyan olvadnak össze a különböző nyelvek egyetlen dühös masszává, és egy percre olyan volt, mintha nem is lennénk mások egyáltalán. Mintha az, hogy ilyen régen itt vagyunk, csak egy hülye tévedés volna, és majd mindjárt belép a negyvenes őr, bocsánatot kér tőlünk, szépen megkér, hogy szedjük össze a cuccainkat, és átkísér a határon. Ott ellátnak minket, fedelet adnak a fejünk fölé sátor helyett, rendes vécéket, ételt, italt, aztán felraknak egy Germanyba tartó vonatra, és kész. Vagy még inkább nem lesz külön Szerbia, Magyarország meg Germany, hanem a világ összes országa összeolvad egy hatalmas birodalommá, és még ha különböző nyelveken beszélünk is, érteni fogjuk egymást, úgy, ahogy Fádi meg én.

De nem ez történt, hanem az, hogy közölték, a kerítést végérvényesen lezárták, és jobban tesszük, ha visszafordulunk, és máshogy próbálunk eljutni Germanyba. Visszafordulni? Fádival riadtan bámultunk egymásra, miközben körülöttünk egyre többen kiabáltak, már a nők is rákezdték, meg a gyerekek is elbőgték magukat. A negyvenes őrre néztem, de most nem nézett vissza rám.

Ez tegnap reggel volt, azóta nem kísér el a vécére, mert nincs ideje: a többi őrrel együtt megpróbálja megakadályozni, hogy kitörjünk. Kitörni. Már kitörtünk úgyis a helyünkből mind, és most itt heverünk szanaszét, mint a faágak.