Makropolisz 23., Kirké szigetén 11/1.

Orcsik Roland
Átok

< Kirké szigetén | Vojislav Radojković: >

Mióta lélegzik szemével a gyerek?!, kérdezte a felháborodott anyuka a szülésznőtől, aki lehajtotta a fejét, miután maga is belátta, mekkora sületlenség futott ki a száján. Ugyanis a baba a fejére húzta a pelenkát, csak az orra látszott ki, s egy pillanatra úgy tűnt, mintha a szeme kigúvadna az erőlködéstől. Az anyuka levette a poronty fejéről a pelenkát, magasba emelte, ám ekkor nyílt ki csak az anyuka és a szülésznő szeme: a kisfiúnak előkunkorodott a kis farkincája! Abban a pillanatban rohantak a szülész orvoshoz, aki széttárt karral csak annyit tudott mondani, hogy nem kell aggódni, csupán az átlagnál hosszabb lett a gyerek farokcsontja. Az anyuka hallani sem akart arról, hogy lecsippentsék. Ha már így született, akkor így is marad!, szögezte le. Otthon az apa is úgy fogadta el a fiát, amilyen volt. És ő is ugyanazt a nevet kapta, mint a fiútestvére, pontosabban, mint a család összes férfi tagja: Vojislav. A nevet a hangsúlyozás alapján különböztették meg egymástól. A legfiatalabb fiú nevét úgy ejtették ki, hogy a hangsúly a harmadik szótagra esett, így a név „lav”, vagyis az oroszlán jelentését kapta pluszba. És különben is, az oroszlánnak is van farka!, viccelődött az apa, ám az anyuka úgy pofon vágta, hogy eszébe sem jutott többé ez a poén. A családban mindenki elfogadta, hogy Vojislav farokkal született. A gond akkor kezdődött, amikor óvodába kezdett járni. Ugyanis Vojislav sehogy sem tudta elrejteni az izgalom hatására fickándozó farkincáját. Ráadásul idővel pikkelyek is nőttek rajta. A társai kétfarkúnak gúnyolták, többször a fejéhez vágták, hogy vajon a pöcse is tekeredik, amikor izgalomba jön? Vagy azzal piszkálták, hogy vajon anyja egy tiszai sellő volt, hogy pikkelyes a farka?

Vojislav nem bírta sokáig az iskolát. Senki sem barátkozott vele, arról nem is beszélve, hogy a lányok vihogva fordultak el tőle, hacsak a közelükbe merészkedett. A tanárok is kuncogtak rajta a tanáriban. Vojislav szülei egy idő után besokalltak, kikérték a falusi iskolából. Jó lesz neked itt velünk, mondta az anya, és megsimogatta a fiú oldalra fésült szőke haját. Apja azonban nem örült, hogy rejtegetni kell a gyereket. Igaz, hogy mindennap takarított, mosott, főzött, de az apjának az kellett, hogy a gyerek megtalálja a helyét a családi fészken túl is. Nem lesz ez így jó, fiam, mondogatta neki többször is, amikor betöltötte a tizennyolcat. És mi tagadás, a család többi tagja is sandán nézett Vojislavra. Mindenki csak félemberként kezelte, leszámítva az anyját, aki rendre megvédte őt a többiekkel szemben.

Vojislav egy napon úgy döntött, elhagyja a családi házat, munkát keres magának, nem érdekli, ki hogyan fog gúnyolódni rajta. Egyedül anyjának hagyott egy cetlin üzenetet, amiben az állt, hogy bízzon benne, egy napon gazdagon fog visszatérni. Azóta eltelt pár év, és semmi hír nem érkezett felőle. Az anya nagyon aggódott a fiáért, de hiába kerestette a rendőrökkel, azok csak a vállukat vonogatták, az anya háta mögött pedig visszafojtottan röhögtek a pikkelyes farkú fiún.

Ekkor még senki sem sejtette, hogy nem ez az egyedüli eset a faluban. Ugyanis abban az évben, amikor Vojislav világgá ment, egy dúsgazdag családban született egy kisfiú, akit Rolandnak neveztek el, mert az apja azt szerette volna, ha az ógermán lovaghoz hasonlóan az ő fia is nagy, vakmerő hősi tettekkel írja be magát az emberiség emlékezetébe. Az egész család ebben a hiszemben, elvárásban élt, az apa meg is rendelte a fia számára a család nevével hímzett katonai egyenruhát. Abban bízott, hogy némi kenőpénz segítségével a hadsereg megengedi, hogy a fiú saját, családi egyenruhában masírozzon a szolgálat során. Ez az ábránd viszont hamar szétpukkant. Iskolás korában Roland többször arra panaszkodott, hogy fáj a hátsója. Végül elmentek az orvoshoz, s a röntgenfelvételből kiderült, fokozatosan hosszabbodik a fiú farokcsontja. Átok!, kiabálta önkívületében az anya a rendelőben, az apa csak nagy nehezen tudta lecsillapítani. Igyekeztek nagyobb feltűnés nélkül a kocsijukhoz lopakodni, s minél előbb eltűnni. Roland a kocsi hátsó ülésén lapult, összetöpörödve a szégyentől. Mert szégyent érzett, borzasztó szégyent, hogy most az egész falu rajta és a családján fog röhögni, belőle meg sohasem lesz már igazi hős. A farkát le kell nyesni minél előbb! Pontosabban ezeket nem is ő gondolta magában, hanem a szülei kiabálták hazafelé a kocsiban, s ezek az éles karmú gondolatok visszhangoztak a fiú fejében, belevájtak a lesoványodott önbizalmába. Másnap reggel, amikor felkelt, a farok nem hogy eltűnt volna, hanem még hosszabb lett, ráadásul zöldes pikkelyek borították. Ekkor döntötte el, hogy otthagyja a szülői házat, innentől számkivetettként él, akárhová is sodorja a sors.

Vojislav és Roland nem ismerték egymást, mégis közös volt a gondjuk: hogyan rejtsék el és álcázzák a hosszú, pikkelyekkel borított farkukat?