Makropolisz 15., Kirké látogatása 3/2.

Marija Šimoković
Ráismerések

< Ladik Katalin: Kirké látogatása | Ladik Katalin: Kirké látogatása (Egyesített) >

Azon az éjszakán azt álmodtam, szólogat valaki. Fojtottan teszi. A Hold az égen teljesen elkerekedett, oly hatalmas lett, mint azon éjjelen, amikor a festőt megismertem. Emlékszem rá, amikor közöttünk különféle életekkel a padlón hevertünk, s megpróbálta megállítani az ablakokban rhódiumozódó holdat. Soha nem láttam a test legapróbb részleteiben – az övéében és az enyémében – ennyire teli holdat.. Tusakodtunk azzal a csupafelszín, nagy labdával a szobájában. Nem voltak tulajdonságai, nem melengetett, nem illatozott, súlya sem volt, csak térfogata. A hold azon az estén egymást megkívánó vágyunk tere volt. Később is sokszor álmodtam azt az éjszakát. És a látványhoz egy kis színpad is társult, és egy kis tó az emelvény mögött, míg a nézőtér rendszerint üres maradt, a festő ruhája meg fekete. Istenem, ez volt életem egyetlen békés éjszakája! De az imént említett hang felülkerekedik az emlékképen. Vibrál, olyan, akár egy elutasíthatatlan meghívás. Kilépek az izzásból, lehet, majd egy másik közhelyre cserélem. És az az érzésem támad, miközben hallgatom, hogy az egyensúly valamilyen módon ismét visszaáll. Hogy a dolgok visszatérnek eredeti elnevezésükhöz. Hogy hova kell mennem, nem tudtam, de biztos voltam benne, ha lehunyom a szemem, eltalálom a feledés útirányát. Csak követnem kell a hangot. Bele fogok gázolni. A magamévá teszem. És akkor megértem az irányt, és lehet, a jelentését is. Ő rendel majd nekem teret és időt, és én majd csak belecsöppenek az egészbe. Akár a méz. Akár a köpet.

Amikor az álomfejtés kurzusán körülírtam ezt az álomdilemmát, a tanító azt válaszolta, hogy a hangnak benne meghatározó szerepe van. És hozzáfűzte, hogy ritkán fordul elő. Mármint, hogy valaki álmában hangokat halljon. Erőteljes szimbólum, mondta, mintha látnoki vagy varázslói képességed volna. Mivel sehogy sem tudtam visszaemlékezni az álom folytatására, úgy döntöttem, a következő este kicsit korábban térek nyugovóra. De micsoda csalódás – valamennyi álomkép néma maradt és kissé oldalra billent, az alakok kivehetetlenek maradtak, és semmiféle hang sem ért el hozzám. El nem tudtam képzelni, merre folytathatnám.

És akkor jött az a jelenet a nővel. Szerettem volna hinni, hogy az övé a hang. Fényt vetült rá, akárha színpadon állna, haja a derekáig ért. Mögötte élő tóvíz látszott. Lángszínű ruhát viselt. Parazsat terített magára, az arca bizonyára forró, hangja rekedt lehetett. Az udvar közepén állt, egy olyan jelenetben, amelyben egyedül van a világban. Igen, sajátos függetlenséggel bírt az őt környező tárgyakkal szemben. Ezek pedig érett gyümölcsű fák voltak, diófák, amelyek termése ropogott az ősztől, rendszeresen nyírt, dús pázsit, közepén a sűrűsödő estével. Az álom szempontjából fontos minden részlet, mesélte a tanító, a napszak, az álmodás előtti események. Mármint a tolmácsolás szempontjából. És ezt a jelenetet a nővel egy fiatal fehér kuvasz szemeivel láttam. Egy remegő, csupa érzés kuvaszéval. Valójában, már ha jelentősége van, egy szuka szemeivel. Elragadtatással néztem ezt a nőt, s ismerősnek kijáró farokcsóválással. Igen, megismertük egymást, gondoltam akkor, persze a bizonyosságra várni kell. Az idegen életbe való hirtelen behatolás, annak kisajátítása, amelyet ráismerésnek hívtam, lendületet adott elnehezült lépteimnek. Ez idáig – kiderült az álom során – futkároztam a tengeren, szigetek, teherhajók, tengerészkajütök és siklóhajók között. Két sziget között, a között, amelyre frissiben a lábam tettem és önmagam szigete között… A lábam nedves volt és jó holdsugárral teli. Tejet tett elém , nem, nem tudhatott laktózérzékenységemről. Gyöngédséggel teli tekintettel néztem, és ő, mintha megérzett volna valamit, megfordult és annyi szeretettel nézett, mintha egész életében rám várt volna. Eszembe jutott az a macska, ott, a kolostor mellett, akinek az Orient Expressz a farkát levágta. Én a magaméra vigyázok, minden tudományom az mutatja – kevertem az izgalomba kis derűt. És az Orient Expressz sem jár már az utcámban. Egyszerre megéreztem, fél. Elhatároztam, mielőtt nyugovóra térne, megejtem következő átváltozásom. Annak a tengerésznek az alakját fogom felölteni, akinek kajütjében ez ittenihez hasonlatos asszony képét láttam. És ő nem tudhatja, hogy aranybolhákat hozok neki. És nem is sejtheti, kik voltak ők valaha.

Amikor vetkőzni kezdett, láttam a hanyagul behúzott függönyön át, hogy maradt még benne vágy. Lassan nyújtózkodott, miközben fekete harisnyáját, egyiket a másik után, könnyedén, akár egy macska levetette. Nem tudom, ebben az alakban a macska szó hallatán az eszemet vesztem. Annyi baj legyen, ma majd kicsit többet meditálok, majdcsak megszűnik ez a tűz a lábban. Lefeküdt az ágyra, s így már nem volt látókörömben. Amikor átváltozásom teljesen végbement, beléptem a szobában, és ő már aludt. Megfordult, amikor a takarót testéről felemeltem, és a látványra megkönnyebbülés sóhaja szakadt fel belőle. Mindketten ugyanazt álmodtuk. Vagy a tengerész hatolt be a nő, vagy a nő a tengerész álmába. Végre együtt voltunk.

Amikor reggel felkelt, sem a tengerész, sem pedig a kutya nem volt sehol. Biztosan álmodta, mondta, és csak legyintett. De teste nyugodt volt, a nap pedig már feljött. Ki változtatott minket azzá, ami épp vagyunk? Egyáltalán, kik vagyunk mi, valamennyi alakunk lakói? Miközben azt érzem, én ugyanaz vagyok, aki valaha is voltam. Meglehet, mindez a Nap és a Hold játéka, múlandóság feletti váltakozó uralmuké. Az asszony nevetett és dalikázott, miközben füvet gyűjtött a szigeten. Igazi nő volt. Vagy ő is csak alakot öltött? Mentem utána időnként vakkantva egyet. Valahol a közelben vízfelszín húzódott, rézbe öntött révész állt, a parton lakatok az örök szerelem jegyében. Lehetséges-e, hogy a tengerből csak ez az iszappal és múlttal megtelt folyósáv maradt? És fölötte virágok nyílnak. Rovarok milliárdjai, akik a szerelmet követően elpusztulnak. Egy ízben csónak voltam, akkor láttam. Máskor meg egy voltam közülük. Elhatároztam, ma éjszaka révész leszek, és meglepem őt egy lakattal. A remény úgyis hajnalban hal meg, a révész pedig majd az álommal tűnik el. De olyan történt, amire nem számítottam. Ki gondolta volna, hogy ez lehetséges? Amikor beléptem, a testek mintegy önmaguktól egymásra ismertek. Ugyanazt a tejesedényt nyújtotta felém, ám ezúttal, nem úgy mint az előző este, az imént látott folyó színére emlékeztető zöld folyadékkal teli. Megittam, s vártam a film nem túl gyors folytatását. Ám ekkor nevetésének hangja a kockás terítő felett ismerősen csendült fel. A hang az álomból! Ez volt a ráismerés! Elindultam felé, de póklábakon jártam. Könnyű voltam, akár egy papírlap. Teli lebegésélménnyel. Kinyitottam a pinceajtót, és egy hirtelen mozdulattal berántottam magam mögött. Megragadtam a testem kiválasztotta fonalat, kimondtam az átváltoztató varázsigét, de a pince ezernyi alvó pókja között, a testem az övékéhez hasonlatos maradt. A varázsige nem hatott, a pince pedig csordultig telt az ő hangjával és az ő álmaival, amelyben valamennyien abban a hálóban vergődtünk, amelynek fonalát az ő rokkája sodorta. Nagyon magányos lehet ez a varázslónő. Ez volt az ébredés előtti utolsó értelmes gondolatom.

Fordítás: Beszédes István