Fekete J. József
Virág István absztrakt fotóiról

Nyomasztó állapot, amikor a festő a fehér vászonnal, az író a fehér papírral szembesül, még akkor is, ha ez a határtalan fehérség éppenséggel a számítógép színes képernyőjén jelenik meg. minden egyes ilyen alkalom újra felveti a művészet, az esztétikum és a szépség mibenlétének évezredek óta alkotókat és gondolkodókat lázban tartó kérdését. Vegyük akkor a fotós esetét: ő a hiány vákuumával szemben a világ színességével néz farkasszemet, és amíg például az író újabbnál újabb fehér oldalakat fűzhet mondandója kifejtéséhez, addig számra adott a fényképezőgép keresője által kínált keret, abba kell belesűrítenie azt, amit elmondandónak tart egy-egy alkotása által. Vagy ez a virtuális keret is tágítható? A válaszhoz kis kitérőt kell tennünk az esztétikatörténetben.
Giovanni Segantini XIX. századi olasz festő esztétikai tépelődései között olvasható azon dilemmája, miszerint a természet utánzása a gondolat általi átlényegítés hiányában puszta materiális reprodukció, ugyanakkor idő múlásával a szerzőnek a műalkotásba beépített ideája meghal, az ízlés megváltozik, az alkotó gondolata elavul, és végtére csupán a természet puszta reprodukálása marad meg értékként és szépségként. A rövid életű művész a következő választ találta alkotói kételyére: „a szépség a természetben nem létezik, a szépség csakis a mi ideánk”. Ez a gondolat visszautal az időszámításunk előtti negyedik századba, hiszen Platón is hasonló módon gondolkodott dialógusaiban a szépség mivoltáról.

Lám, mennyire fontos az ember számára a szépség, évezredek során igyekszik megérteni annak természetét és mibenlétét. Csakhogy a művészet nem a szépségről szól, nem a gyönyörködtetés a feladata, hanem az, hogy felzaklasson.

Segantini két nézetet szembesít, az egyik szerint az alkotás abban az esetben emelkedhet az időtálló művészet magasságába, ha a művész a gondolat által feldolgozza a matériát, a másik pedig úgy véli, hogy csupán az egyszerűen, naivan, tisztességesen reprodukált anyag marad örökérvényű, a személyes interpretáció, a kommentálás és variálás kihullik a múló idő szitalyukain. Az 1858–1899 közt élt Segantini a fehér vászon kihívására a következő választ találta: „a művészi alkotás, lévén a természet interpretációja, minél inkább magában foglal szellemi elemeket, és minél nemesebb érzülettel és formában reprodukálja azokat, annál inkább eltávolodik a közönséges érzékeléstől. A műalkotást csakis azok képesek értékelni, akik hosszú és türelmes szeretetettel képesek voltak felemelni szellemüket mindezen elemek érzékeléséhez és befogadásához.”

Meggyőződésem, hogy ezek az 1891 januárjában megfogalmazott gondolatok a harmadik évezred második évtizedében is érvényesek, és Virág István zombori fotóművész absztrakt alkotásinak megértéséhez is közelebb visznek. Bár ezek az alkotások valamiféle gerilla határsértők, kánonok kapuit döngetők. Ezt a tiszteletlen határátlépést nehezen fogadta el a szakma. Hosszú időbe tellett például, amíg a Magyar Elektrográfiai Társaságot egyenrangú félként kezdte kezelni a képzőművész társadalom, és amíg elismertséget szerzett a fotósok körében az absztrakt fényképészet.

A fotó, Móser Zoltán fotóművész szavával élve voltaképpen egy látens képet őriz, amiben „fontos az, amit mutat, amit ábrázol – e nélkül nincs fénykép, e nélkül nem is létezne – de lényege az, és ez a fontosabb, amit nem mutat. Úgy is fogalmazhatnék kissé rejtélyesen, hogy ami a papír és a kép mögött van.”

Virág István absztrakciói ennek a látens képnek az erőteljes megképződésére alapoznak, ennek az előhívását várják el a nézőtől. Ami a hagyományos fotográfiában kész műnek számít, Virág poétikájában nyersanyaggá lett. Nem keretek közé zárt grafikai tartalomként, hanem képzőművészeti analógiával szólva, tubusból a palettára nyomott festékként, felhasználhatóvá tett koloritként, amiből a rajziskolában elsajátítottak alkalmazásával az egyik vizuális alkotásból egy másik vizuális alkotást hoz létre. Labormunkával, csak már nem levilágítógép mellett és vegyszeres tálcák között, hanem a számítógép képernyője előtt. A számítógép a digitális fotózás laboratóriuma, de Virág István nem felvételei tisztítására, javítására, átkomponálására használja ezt az eszközt, hanem új felületek, új struktúrák, új kolorit, új textúrák, egyszóval új vizuális alkotás létrehozására. Ez a tevékenysége pedig a fotográfia világából átvezet a képzőművészetbe.

Abból a szempontból, hogy Virág István az érzéki tapasztalat és a megalkotott mű közé beiktat egy adathordozó közeget – a fényképet –, az eljárás második részét bátran nevezhetjük absztrakciónak, hiszen a fotográfia vizuális tartalmait radikálisan visszabontja alkotóelemeire, színekre, vonalakra, felületekre. A belőlük létrehozott nonfiguratív műalkotásokat pedig úgyszintén bátran a konkrét művészet fogalomkörébe sorolhatjuk.
Virág István fényfestészetének két fő karakterjegye az impresszív hatás és a kísérletezés. A kettőt együtt talán a konvenciók figyelmen kívül hagyásának is nevezhetjük. A fotókon megjelenő finom textúrák, érzékletes raszterek, kapilláris struktúrák, dimenzionalista kompozíciók, kubista mátrixok egyértelművé teszik, hogy egyfajta nemeuklideszi művészettel, a festészetből leképzett fotográfiai művészetmutációval szembesül a néző. A kiállításon szerepel olyan immagináris tájkép, ami egyértelműen a lírai absztrakció fogalomkörébe sorolható, viszont a színkatedrálisok már inkább a multiplikációs algoritmus révén létrehozott, fraktál-jellegű alkotásokhoz állnak közelebb, egyfajta transzdimenzionális poétikát sejtetve. Vizuálisan lebilincselők a fotókon megjelenő torzított, roncsolt hasábfelületek, amelyek színkezelésében szinte egymással felesel a redukált színvilág és a harsány kolorit, a penészbe hajló húsrózsaszín és az artériás vér vöröse, a klorofill nyers zöldje. Gyakori motívumként épülnek a fotókba az ívek, valamint az erős asszociációs mezőt kibontó kozmikus felületek, amelyek megidézik az őskáoszból pillanatokra fölbukkanó amorf formákat, ezek alakjukat változtatják az erős gravitációs tér hatása alatt, keresik lehetséges explozív alaköltésük adódó pillanatát. A nonfigurativitás mögött rekedt alakábrázolás kétségbeesése jelenik meg ezeken a képeken. Természetesen képzettársításaink révén, a formák, színek és felületek mögött úgy tűnik, mintha ocsmány űrlények, megriadt halak, csókolózó szerelmespár, gyászos varjak, zsákmányra leső rákollók igyekeznének széttépni az őket rabul ejtő képsíkot, pedig ott csupán színek, szögletes, gömbölyű vagy amorf formák, megfagyott hullámfelületek jelennek meg, látszólag festészeti eszközökkel – szerszámokkal – létrehozva.

Akkor végül Virág István művészete festészet-e, vagy fotográfia? Eszközét tekintve az utóbbi, végeredményét tekintve az előbbi, s e kettősséget nem fedi a fényfestészet kifejezés. Sokkal inkább nevezhetnénk egyfajta digitális művészetmutációnak, aminek sajátosságát Virág István képzőművészi érzékenysége adja meg.