Azt mondták, hogy kettőre értem jönnek. Az órámra néztem. Egy múlott. Sietnem kell, gondoltam, és már rutinossá vált mozdulatokkal pakolni kezdtem kopott kis bőröndömbe.
A csomagolással gyorsan elkészültem, így maradt egy kis időm arra, hogy még egyszer körbejárjam a szobákat, és elbúcsúzzam tőlük, mert ki tudja latom-e még őket valaha.
Mindig a könyvtár szoba volt a kedvencem. Hát oda léptem be először. Megálltam a küszöbön... Körülnéztem. Rengeteg időt töltöttem itt. Nem túlzok, ha azt mondom, fél életem. Szép volt, jó volt, de mit is tagadjam, elég volt.
Az íróasztalom felé indultam. Furcsa volt, hogy nincs rajta semmi... Két nappal ezelőtt pakoltam le róla, mert ki tudja használom-e még valaha.
Az ablak mellett álló szekrényhez léptem. Rövidke töprengés után, levettem a polcról egy vastag, kemény fedelű könyvet, a belgyógyászatot. Az "internót", ahogyan abban az időben neveztem. Felnyitottam. Nézegettem a benne levő képeket. Beleolvastam, és nehezen ismertem be magamnak, hogy bizony sok mindent elfelejtettem abból, amit egykor kívülről fújtam. Bántott a dolog. És minél jobban belegondoltam, annál jobban nyomasztott, a már régen gyanítottam, de most mégis sokkolóan ható, felismerés. A felejtés természetes folyamat, nyugtatgattam magam, és hirtelen elhatározással összecsuktam a könyvet, hogy majd a helyére teszem, de időközben, elfelejtett tudásom miatt, oly erős nyugtalanság lepett meg, hogy a könyvet újra ki kellett nyitnom.
Álltam hát bénán a szoba közepén, és olvastam. Faltam a betűket. Szinte beleszédültem a nagy mohóságba, úgy hogy csak ujjaim szokatlan remegése figyelmeztetett arra, hogy túl nagy az az izgalom, aminek most kiteszem magam. Jól van na, gondoltam, az lesz a legjobb, ha fotelba ülök. Elhelyezkedtem. Elvégre nem vagyok már mai gyerek, gondoltam, és tovább olvastam a könyvet. Ujjaim remegése azonban, nemhogy csillapodott volna, hanem egyre csak fokozódott. Bal karom zsibbadni kezdett olyannyira, hogy pár pillanat elteltével, már nem is éreztem. A könyv az ölembe csúszott. Utána kaptam. Görcsösen szorítottam a fedelét. Ügy szorítottam, hogy már szinte fájt. Tartottam, mert nem volt merszem elengedni. Arra gondoltam, hogy ha most leteszem, vajon olvashatom-e még valaha. Féltem... Nem tudtam mitévő legyek. Vártam, és figyeltem magam. Tagjaimban furcsa, leküzdhetetlen erőtlenség terjedését véltem felfedezni. Riasztó volt... Belenyugodva lehunytam a szemem, mert nem volt erőm nyitva tartani. Megsemmisülve feküdtem a fotelben. Csak a Narancsik szava húzott egyre, hogy álljak fel, ne adjam meg magam ilyen könnyen. Könyörtelenül paskolta az arcom, és csipkedett, de én csak feküdtem, fáradtan, zúgó fejjel szívemet szorító érzéssel a mellemben, és nem akartam semmit. A szó meg csak azt hajtogatta, hogy legyek erős, és próbáljak meg felkelni. És azt is mondta, hogy holmi múló fáradtság nem dönthet le csak úgy egyik pillanatról a másikra, mire én erre azt feleltem, hogy ez az a pillanat amikor nem kell, hogy sikerüljön a talpraállás. A test gyenge, és a lélek is pihenni akar - sóhajtottam De a szó továbbra is azt hajtogatta, hogy ha másként nem is, de lélekben fel kell kelnem. Öreg vagyok én már - nyögtem - nem érdemes. Figyelj rám -lehelte a szó fülembe könnyedén. - Csak rám figyelj! Erre kell, hogy legyen még erőd. Hallod! Figyelj rám egy kicsit, egy icipicit... Ki kell bírnod az indulásig...
Láttam, hogy a szó fölém hajolt. Szeme könnyes volt. Szótlanul nézett. Aztán arca hirtelen elsötétedett, ezer feje lett, és kiabálni kezdett.
Elsősegély Ébresszük fel! Nem jöttök? Jól van, akkor majd én felkeltem.
Klinikai kép - ijedten kiált. Várj!
Diagnózis - határozottan. Én amondó vagyok...
Klinikai kép - türelmetlenül. Te legjobb, ha most hallgatsz, mert úgy sem értenénk meg, azt amit mondasz, és mint látod sürgősen döntenünk kell mitévők legyünk ezzel az eszméletlen emberrel... Ne haragudj, de mire mindannyiunk számára érthető nyelvre fordítod megállapításaid értelmét, lehet, hogy cselekvésre már nem igen lesz időnk. Megértesz ugye?
Etiológia - töprengve. Vajon mi történhetett vele?
Elsősegély - durcásan. Azt neked kellene a legjobban tudni...! Ébresszük fel! Higgyétek el már végre, hogy ez a leghelyesebb, amit tehetünk!
Terápia - Ne szaladjunk a rúd elé! Addig míg nem tudjuk biztosan emberünk rosszullétének, okát nem tehetünk semmit. Nyugalom barátom! Ha eljön az ideje te leszel az, aki majd felébreszti. Jó lesz?
Elsősegély - Akkor is legjobb lenne azonnal felrázni!
Etiológia - hangosan töpreng. Ma még csak igen kevés betegségnek tudjuk az okát... Nézzétek, ebben az esetben sem adhatok határozott választ.
Elsősegély - Mondj valamit!
Etiológia - Először is nem kellett volna annyit dohányoznia...
Terápia - És annyi édességet sem kellett volna ennie.
Klinikai kép - Igen, enni azt nagyon szeretett.
Terápia - És a hajlam?
Etiológia - Úgy van, a hajlam sem elhanyagolható tényező bizonyos betegségek létrejötténél.
Elsősegély - Tehát?
Klinikai kép - Hiába néztek így rám, én is csak azt látom amit ti.
Elsősegély - Dehát, te értesz a legjobban az összegzéshez.
Klinikai kép - dühösen. Te nem látod, hogy nincs rajta semmi különös! Alszik...
Etiológia - Tudjátok, én azt hiszem, hogy mi ok nélkül aggódunk érte... szakmai ártalom. Emberünk alszik, és punktum.
Elsősegély - Ha ti is úgy találjátok helyesnek, betakarnám, hogy még nyugodtabban pihenhessen.
Terápia - Túl fog melegedni!
Klinikai kép - Igen, túlmelegszik, és már itt is a baj.
Diagnózis - Én amondó vagyok...
Csengetnek. - Mindenki elhallgat.
Etiológia - Vajon ki lehet?
Terápia - lenéz az utcára. A mentősök...
Klinikai kép - Tévedés lesz.
Diagnózis - Én amondó vagyok...
Elsősegély - riadtan. Elviszik!
Döbbent csend.
Diagnózis - előbb halkan, majd egyre hangosabb mormolása hallatszik. Infarctus myocardii regionalis anteroseptalis ante mensem III. Aneurysma ventriculi sinistri cordis post infarctum regionalis anteroseptoapicalis Cardiomyopathia chronica...
Csak a csomagom ne maradt volna otthon.