Nézzük meg, mi is jellemezte a XIX. és XX. század fordulóját! Bizony nem látunk mást, mint a polgári tündöklés harsány fényűzését, az arisztokrácia önpusztító pompáját, valójában mindkettő ravatalát, amidőn az európai racionalitás diadalától megrettenve inkább sírjába hanyatlott.
És aztán mindez, ami addig szép volt, látszólag örök érték, a soha sem tapasztalt háborús pusztítások rémségei nyomán foszlott semmivé, amelyből aztán Európa és a világ a gazdasági válságba tántorgott, hogy aztán újra látszat-egérutak, háborúk, tömeggyilkosságok útvesztőibe bonyolódjon. Mi volt hát szinte az egész XX. század: szorongás, rettegés, amelynek csak a Bűn és Bűnhődésben találhatjuk meg mását. Bizony a bűn már manapság állami paradigma, eluralkodik a bűn, tengernyivé nőtt a kórlélektani esetté kínzott, eltaposott személyiségek száma. Időnként úgy rémlik, mintha Hitchcock agyában született volna meg szinte az egész XX. század. Elmúlhat-e hát a harmadik évezred hajnalán ez a rémálmunk?
Az emberi por és hamu e golgotás útját a kanti moralizmus és a hegeli utilitarizmus és ésszerűség mély barázdáiban megfogamzott irodalmi művek végtelen sora jelzi. Mi is mindennek a hozadéka a harmadik évezred küszöbén? Eldönthetjük-e egyáltalán, mi közülük az útravalónk, melyikből lett teher, utálatos kolonc?
Igen, a könyvekben kimeríthetetlen gazdagság (is) rejlik, de minta az embereknek elegük lenne ezekből a kincsekből. Így hát a néma mesterek nyugalomban várják (de tényleg várják?) a sürgős elfoglaltságokba merült olvasót. Na és ha ez az olvasó egy szép napon mégis arra szánja el magát, hogy belepillant a XX. század hagyatékába, mivel kell szembesülnie. Mi marad addig belőle?
Mit számítanak itt nekünk, a Dunatájon azok a példák, nyugat-európai írói viszonylatok, amelyeket a mi elődeink kerestek, teremtettek: Antun Gustav Matoš, Kosztolányi Dezső, Sinkó Ervin? Mennyit nyom majd a latban az az érték, amelyet e század, Danilo Kiš, Tišma, Tolnai Ottó a jövőre hagyott? És ez a jövő tényleg a harmadik évezreddel egyenlő?
Mi marad meg a mi álmainkból? Hiszen minden reggel fogyatkoznak, keveredve, oldódva, megsemmisülve fogkrémünk ízében, kávénk illatában, miközben ismeretlen árnyékok suhannak mellettük, fülünkben rejtélyes hangzavar dobol és velük együtt szó- és mondatvilágok úsznak el örökre, visszahozhatatlanul, miközben a tinta, a tintatartó, a mécsesek, a gyertyák, a téli hajnalokon pislákoló petróleumlámpák illata már örökre útravált belőlünk. De remélhetjük-e hogy visszatér valaha?
Úgy tűnik, túl sokáig voltunk mindenen kívül, mindennek a peremén, egyenként is, mindannyian is, most pedig belül lenni - ez a mi vágyunk. De hol van ez a belül? Mi van belül? Miből áll ez a belül? Talán csak nem mindenből, amit át akarunk görgetni a harmadik évezredbe? Vagy inkább rátuszkolni. És eközben épp úgy viselkedünk, mintha pontos fogalmaink lennének erről az évezredről? Tényleg tudjuk mi ezt? Le kell egyáltalán még egyszer, másként írnunk, amit már egyszer leírtunk.
Hát tényleg olyanok lennének az írók, mint a vasutasok, akik szüntelenül a már ezerszer bejárt utakat járják. Nem jött el még az az idő, hogy itt a Tisza partjára csak horgászni és fürödni jöjjünk. Horgásznak lenni nem egyenlő, hogy gondtalanságba merüljünk, hogy csupán a folyók áramlatainak titokzatos törvényeire figyeljünk.
Danilo Kiš (1933-1989) élete végéig annak az emberi próbálkozásnak a megszállottja marad, hogy megtalálja helyét a világban, hogy Isten kiválasztottjaként ítéljen, mérlegeljen - késsel a kezében, Kondor Béla Késes angyalaként - tenné hozzá a művészettörténész Bela Duranci (1931).
Mindez része az én hazámnak, főleg a lélek-szülőföldnek, a nagyapáimnak, nagyanyáimnak, az én félrevezetett, örök igába fogott szüleimnek, annak a hazának, amely már többé nem létezik, mert én most is egy temetőn ülök, és az örökre eltávozottaknak vagyok a krónikása. Az ő örök sötétségből indázó gyökereikben az én világom törvényei is munkálnak, és ennek éltető melege az én népem kultúrájának lételeme, de minden polgártársamé, hazám minden polgáráé is. Ez hát a limes, az egyetlen védővonal. És mégis csak ezen át lehetséges az áttörés, a behatolás, és nyilván soha sem tudok már számot adni arról, milyen régen követnek engem ebbe a hazába Kondor Béla, és a 300x164 cm méretű, 1968-ban született Késes angyala, amely a második világháború utáni évek tündöklésének és hanyatlásának drámai, mára már megtört lendületében fogamzott meg.
(Részlet)
Dr Papp György fordítása