Ezredvégi tűnődések

Azt, kell tapasztalnom, hogy az emberiség ezen az ezredvégen is ösztöneinek és kiszolgáltatottságának rabja. Abból indulok ki, hogy minden nagy időforduló természetes módon, közvetlenül valami jelentős fordulatnak a kiindulási pontja, egyúttal egy elmúltnak a határköve. Tehát ezek a "nagy" dátumok olyan eseményeket jelölnek, amelyek szerint az egyes emberek és az emberiség életében fordulatnak kell bekövetkeznie, amit erre mifelénk a nemrégi teljes napfogyatkozás is babonákat és hiedelmeket gerjesztő módon csak kiegészít. A jóslások aranykorszaka van kialakulóban - ezt sugallja értekezletünk címe is - visszatekintve az elmúlt ezer esztendőre vonunk le következtetéseket, egyúttal előrepillantva várakozásainkat fogalmazzuk meg.

Egy kronológiában megnéztem, mi történt 1000-ben. Azt láttam ezer esztendővel Európa lángokban állt - hódítottak és hódoltattak, csatáztak, csak akkor esetleg törzsek, most évek múltán népek csaptak össze, indultak egymás ellen. A mi szempontunkból nevezetes az, hogy 1000. december 25-én István lett a magyarok királya, aki attól a II. Szilvesztertől kapta a koronát, aki 999-ben választottak pápává. 1000-ben vették fel az oroszok a kereszténységet és 1000-ben foglalta el Velence a dalmát szigeteket. De ha képzeletünket kalandos útra indítjuk, akkor összekötjük a két ezredfordulót, nevezetesen, hogy ezerben Izlandról elindulva Vörös Erikson fia hajókáival Amerika partjaihoz érkezett és partra is szállt. Ezer év múltán ez az akkor felfedezett kontinens a világ urává lett, és Európa, amely az elmúlt évezredben az uralkodó földrész volt, bizony providenciává vált az ezredforduló igencsak nagy tehertételeként.

S ha magunkra és állapotunkra tekintünk a szellemiekben, mást nem is lehet mondani, csupán azt, hogy a providenciálisnak a mélypontján vagyunk az ezredforduló idején -külön terhünkként a menekvés reménye nélkül, és ha borús lehetett a szellemi láthatár 1000-ben egészen beborult és a jelképes felhők függönyökként takarják el a szemünk elől a világot ma. Az ideák/ és az ideálok mind halványabbak és mind veszendőbbek, már-már nem is láthatók, és visszavetettségünkben megvetni a lábunk sincs módunkban. Komor helyzetjelentésemet azonban nem az ezredvég elérkezte indokolja. Sokszor úgy érzem, kiestünk az időből, elveszítettük az idő létdimenzióját és most nélküle élünk és várjuk, hogy sorsunk még rosszabb legyen, mert nincs eszme, ami vezérlő csillagunk lehetne. Ami vigasztalhat bennünket, nem csak mi vagyunk ebben az áldatlan helyzetben, hanem a boldognak hitt népek is. Üresek a szellem tarsolyai, és táplálék nélkül élünk a lét sivatagos, köves szurdokaiban!

Az alázat és gátlástalan gőg között

Nézzük meg, mi is jellemezte a XIX. és XX. század fordulóját! Bizony nem látunk mást, mint a polgári tündöklés harsány fényűzését, az arisztokrácia önpusztító pompáját, valójában mindkettő ravatalát, amidőn az európai racionalitás diadalától megrettenve inkább sírjába hanyatlott.

És aztán mindez, ami addig szép volt, látszólag örök érték, a soha sem tapasztalt háborús pusztítások rémségei nyomán foszlott semmivé, amelyből aztán Európa és a világ a gazdasági válságba tántorgott, hogy aztán újra látszat-egérutak, háborúk, tömeggyilkosságok útvesztőibe bonyolódjon. Mi volt hát szinte az egész XX. század: szorongás, rettegés, amelynek csak a Bűn és Bűnhődésben találhatjuk meg mását. Bizony a bűn már manapság állami paradigma, eluralkodik a bűn, tengernyivé nőtt a kórlélektani esetté kínzott, eltaposott személyiségek száma. Időnként úgy rémlik, mintha Hitchcock agyában született volna meg szinte az egész XX. század. Elmúlhat-e hát a harmadik évezred hajnalán ez a rémálmunk?

Az emberi por és hamu e golgotás útját a kanti moralizmus és a hegeli utilitarizmus és ésszerűség mély barázdáiban megfogamzott irodalmi művek végtelen sora jelzi. Mi is mindennek a hozadéka a harmadik évezred küszöbén? Eldönthetjük-e egyáltalán, mi közülük az útravalónk, melyikből lett teher, utálatos kolonc?

Igen, a könyvekben kimeríthetetlen gazdagság (is) rejlik, de minta az embereknek elegük lenne ezekből a kincsekből. Így hát a néma mesterek nyugalomban várják (de tényleg várják?) a sürgős elfoglaltságokba merült olvasót. Na és ha ez az olvasó egy szép napon mégis arra szánja el magát, hogy belepillant a XX. század hagyatékába, mivel kell szembesülnie. Mi marad addig belőle?

Mit számítanak itt nekünk, a Dunatájon azok a példák, nyugat-európai írói viszonylatok, amelyeket a mi elődeink kerestek, teremtettek: Antun Gustav Matoš, Kosztolányi Dezső, Sinkó Ervin? Mennyit nyom majd a latban az az érték, amelyet e század, Danilo Kiš, Tišma, Tolnai Ottó a jövőre hagyott? És ez a jövő tényleg a harmadik évezreddel egyenlő?

Mi marad meg a mi álmainkból? Hiszen minden reggel fogyatkoznak, keveredve, oldódva, megsemmisülve fogkrémünk ízében, kávénk illatában, miközben ismeretlen árnyékok suhannak mellettük, fülünkben rejtélyes hangzavar dobol és velük együtt szó- és mondatvilágok úsznak el örökre, visszahozhatatlanul, miközben a tinta, a tintatartó, a mécsesek, a gyertyák, a téli hajnalokon pislákoló petróleumlámpák illata már örökre útravált belőlünk. De remélhetjük-e hogy visszatér valaha?

Úgy tűnik, túl sokáig voltunk mindenen kívül, mindennek a peremén, egyenként is, mindannyian is, most pedig belül lenni - ez a mi vágyunk. De hol van ez a belül? Mi van belül? Miből áll ez a belül? Talán csak nem mindenből, amit át akarunk görgetni a harmadik évezredbe? Vagy inkább rátuszkolni. És eközben épp úgy viselkedünk, mintha pontos fogalmaink lennének erről az évezredről? Tényleg tudjuk mi ezt? Le kell egyáltalán még egyszer, másként írnunk, amit már egyszer leírtunk.

Hát tényleg olyanok lennének az írók, mint a vasutasok, akik szüntelenül a már ezerszer bejárt utakat járják. Nem jött el még az az idő, hogy itt a Tisza partjára csak horgászni és fürödni jöjjünk. Horgásznak lenni nem egyenlő, hogy gondtalanságba merüljünk, hogy csupán a folyók áramlatainak titokzatos törvényeire figyeljünk.

Danilo Kiš (1933-1989) élete végéig annak az emberi próbálkozásnak a megszállottja marad, hogy megtalálja helyét a világban, hogy Isten kiválasztottjaként ítéljen, mérlegeljen -késsel a kezében, Kondor Béla Késes angyalaként - tenné hozzá a művészettörténész Bela Duranci (1931).

Mindez része az én hazámnak, főleg a lélek-szülőföldnek, a nagyapáimnak, nagyanyáimnak, az én félrevezetett, örök igába fogott szüleimnek, annak a hazának, amely már többé nem létezik, mert én most is egy temetőn ülök, és az örökre eltávozottaknak vagyok a krónikása. Az ő örök sötétségből indázó gyökereikben az én világom törvényei is munkálnak, és ennek éltető melege az én népem kultúrájának lételeme, de minden polgártársamé, hazám minden polgáráé is. Ez hát a limes, az egyetlen védővonal. És mégis csak ezen át lehetséges az áttörés, a behatolás, és nyilván soha sem tudok már számot adni arról, milyen régen követnek engem ebbe a hazába Kondor Béla, és a 300x164 cm méretű, 1968-ban született Késes angyala, amely a második világháború utáni évek tündöklésének és hanyatlásának drámai, mára már megtört lendületében fogamzott meg.

(Részlet)
Dr Papp György fordítása

A nagy honvédő háború tavaszi hősének ezredfordulós naplójából

Bombajó napot,

tavaszi hősei a kétezrediket megelőző esztendő honvédő háborújának!

Ti pusztakezű villámvadászok - akik egyszerre tán három szivárványt is láttatok a világos horizonton, s százszám hullócsillagot, óriás hidakat építőkockákként romba dőlni, meg sarat, amelyben vasszörnyek úsznak -, vegyetek mély lélegzetet és mondjátok ki: "az agarakkal hátrább!"

Elegük van azoknak is, akiknek ez tűzkeresztség, meg azoknak is, akiket a"szerb-szindróma" veteránjainak nevezhetünk: "szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál, viszlát a következő háborúban!"

1. Amikor összefutván vele, ismerősei hogylétét tudakolják tőle, előregyártott válaszával rukkol ki: éppen az életemtől búcsúzom. Logikus, tulajdonképpen mindenki minden átvészelt újabb nappal ezt teszi - minden a végső elmúlás felé halad. Mégis, miből ered ez a földi létezés hátralévő, egyébként szerencsés csillagzat alatti napjait megkeserítő tömény borúlátás? Mindenért kizárólag ő maga okolható. Pár hónapja egyszerűen elfeledkezett valamiről, felengedett - sőt elégedetten és mélyen fel is lélegzett! -, s a büntetés már utol is érte: a legostobább háború formájában testet öltő veszedelem, az ő lehetséges szerepvállalásával. E háborút tehát mélyen személyesen élte át, úgy tekintette, hogy ez az övé, hogy ez az ő büntetése, aki egyszerre túlságosan is elengedte magát, túlzottan elégedetté lett, aki megengedte, hogy a háború feledésbe merüljön; ezen országban, ahová a véletlen szerencsétlen játékából született, s ahol saját lustaságának köszönhetően éli most is életét, az ilyen dolgok egyszerűen nem nyernek bocsánatot. Egyetlen pillanatra legyen csak úrrá rajtad az elégedettség érzése, a büntetés egy percet sem késik!

Amikor azt olvassa, hogy egy Vesette¹ - ami egy francia, rangját illetőleg meglehetősen - középszerű író vezetékneve gyarapítja "a szerb nép meggyőződéses barátainak" amúgy szerény sorát, röhögnie kell: mit tud ő a szerbekről általában, hogy a kortárs szerb irodalomról, az ún. realisták és posztmodernisták között feszülő ellentétről szó se essék? A veszett francia kis Szerbiában életében először végre "nagy íróvá" válhat, úgyhogy tüstént hirdetni kezdi a XIX. század realizmusát - azt hiszi nyilván, hogy a szerbeknek ott a helyük -, s a kényes "világ(f)i" irodalmár szilárd, elérhetetlen trónusáról hazug és alattomos vádakat szór a posztmodern írók fejére; úgy a "mi barátunk", hogy közben e veszett percben nincs nálánál nagyobb (hazai) szekértolója a rendszernek! Mit tudnak az értetlen itthoni olvasók azokról a sületlenségekről, amelyeket oly veszetten hirdet? Kacag az egyenruhás posztmodernista is, míg apró esőcseppek dobolnak az imádott szerémségi hegyen álló félkész épület oromzatán. Az eget figyeli, miközben szakállas és kopasz, hiányosan öltözött és pocakos, edzett, harmadik háborújukat vívó férfiak veszik körül, kevergetik kitartóan nyílt tűzön rotyogó paprikásuk, sóletük. Aztán az ő jelzésére ("lövedék a hatos irányból!"), míg a száguldó lövedék közvetlenül a folyó felett, egyenesen a híd felé kanyarog, eldobják a fakanalat és félmeztelenül, bakancs vagy legalábbis fűző nélkül ugranak a húsz milliméter átmérőjű háromcsövesekhez, és szórják a megváltó mérget az ellenséges égbe. Körbelövöldözik az előretolt egyenruhás posztmodernistát, ám neki, mint olyannak, "aki kételkedik a valóságban", nincs mitől tartania. Ha egy pocakos veterán akár csak egy milliméterrel is alább céloz, fej nélkül marad! Ám, csodák csodája, lehull a rakéta és visszhangzanak a diadalmas géppuskasorozatok az éjszakában. Reggel pedig a mezőn, az ágyúcsövek között, nótázó, részeg tamburások ténferegnek. A legelőt kisgyermekek meg forró fánkot hozó vénasszonyok népesítik be, s egy vén, félkegyelmű veterán hároméves gyermeket ültet a megtöltött és kibiztosított ágyúra: a cső a házra mered, az író kopár tetőn található őrhelyére. Szerbia, az alkony és a valósággá vált posztmodernitás zónája: ez a tér a vita, az idézet, a partizánkodás, az árulás és a megbékülés tere - Linda Hutchion sem vélekedne másként, ha tanúja e jeleneteknek, amelyben a fej oly könnyen, s természetesen röhej kíséretében hull alá. Ez semmiképp sem halvány utánérzet, hanem "kihívás, amely a személyesség és a kreativitás megkötöttsége alól felszabadít", termékeny élménye a változó perspektívájú művészetnek (az életnek), a közvetlen és közvetett benyomásokat sorjáztató egyetemes tapasztalásnak, egyszóval - a posztmodern megvalósulásának. A világ pedig, már meggyőződéssel hiszi, végérvényesen darabokra esett szét, amelyeket semmiféle realizmus nem ötvözhet eszményi, pasztorális, még meg nem bontott kirakójátékká.

­

Amikor mindennek vége szakad, legalább is, ami a helyi háborúk e sorozatát illeti, a kérdésre azon hadviselt katona epésségével is válaszolhatna, akit egyetlen hadjárat sem került meg - s erre számíthat nyilván majd az elkövetkezőkben is -, miközben a gyávák sokasága azzal az ürüggyel, hogy a civil élet számára nélkülözhetetlen, "hogy az nélküle darabokra esne," otthona meleg ölén ücsörgött. Azt mondják, nem értenek egyet a politikával, és hogy ez nem az ő háborújuk. Azt mondják, egyetértenek a politikával, de védelmezni és érvényt szerezni neki csak a hazafiasság más frontjain, tűntetéseken meg ilyesmiken hajlandók, a beszariak, akik arról szívesen megfeledkeznek, hogy valakinek a harcot is meg kell vívnia! Mégsem szeretne ilyesmit mondani. Megtehetné, mi sem kézenfekvőbb, hogy a kiváló, tökéletes - Harison Ford alakította - android monológját idézze a filmből, aki annak tudatában, hogy hamarosan meg kell halnia, büszkén és ihletetten egy gyarló emberi lénynek meséli el, miféle csodáknak volt szemtanúja rövid és mozgalmas élete során. Égi csodáknak, amelyekhez maga is hozzájárult, és amelyek egy közönséges emberi lény számára felfoghatatlanok, éljen bár ezerszeres életet is. Hiszen ő mindent megélt: végtelen piros pipacsmezőket, fej körül keringő égő gömböket, apokalipszis után újjászületett napkorongot, tehenet, amely üldözi őt az aknákkal teli mezőn, tyúkot, amely hatodszori rohamra dönti csak romba rádióadóját, anyámasszony katonáit, aranyló reggeleket a lugasokban, papírfalak közti fingot, háta mögött cirkáló rakétákat, számtalan hullócsillagot, millió pacsirtát, aláhulló bombákat, amint csizmáját levetette, májusban is ujjakat dermesztő, eszelős szeleket, valóságfeletti holdvilágot, magában is megálló harisnyát, bajuszos öregasszonyokat, édes álmot a fejre húzott hálózsákon átvonuló patkányok dobogásában, fémszilánkokat, amelyek lepkék módjára táncolnak a szem előtt, kígyó-hálótársakat a nyirkos mezei árokban töltött pihenőkön, az alkony zónájában az ezredvégen, Szerbiában.

Fordította: B. I.

Szörnyű a sors, mert sorshiányos

Oswald Spengler szerint a sors és az okozatiság ugyanolyan viszonyban van, mint az idő és a tér. Egyszóval: ahogyan "az okozatiságnak semmi köze az időhöz", úgy "a tér is ellentmond az időnek, még ha az idő, mint valami, ami annál mélyebb és alapvetőbb, meg is előzi a teret". Igen, a sorsszerűség és a kauzalitás uralja a világot, minden létezőt meghatároz, még az irodalmat is, bármennyire is ficánkoljon és feszengjen az ezredhatáron járva. Borges szerint, az idő puszta szemfényvesztés, Schopenhauer szerint a világ önmaga képzete, Hume pedig tagadja azon abszolút tér létét, amelyben minden dolognak megvan a maga helye. A költő, mint általában, ma is a tér és az idő megtévesztettje: ha a befogadó természet továbbra is messze van a végtelentől, elveszíti a holt: ha a múlt és a jelen végtelen, elvéti a mikor-t is.

A hiányzó sors

Egyszerre ironikusan és objektíven, önmaga megszűntetésének görcsös törekvésében, Istentől elhagyatva, egyéniségétől megfosztva és a viszonylagosság függőhelyzetében, inkább a szöveghez és nem a világhoz tartozván, a mai szerzőben alig tudatosul az ezredforduló. Tulajdonképpen, semmi köze hozzá! Aki csak alkot, önmagának alkot. S ez történik léte tanúival is. Mindenek előtt a legfőbbel: az istennel, fűzi hozzá kortársunk, az istengyilkos Nietzsche. Ezzel szemben az antik világ még minden elemével a jelenkorra összpontosít: akkor még óra sem volt. Minden napot, minden percet megragadtak. Nem tekintettek a jövőbe az időperspektíva mentén. Platón arról beszélt, ami éppen az eszébe jutott - saját tanainak fejlődéséről mit sem tudott.

A világban tapasztalható egyetemes pusztulást azonban figyelembe kell venni. A század, az ezred végén az író - minden korábbinál érzékelhetőbben - a szöveg mögé rejtőzik. Derrida ezt így mondaná: a szövegen kívül semmi sincsen. A mostani történések, többek között a politika terén is, inkább a videó-játékokra és nem a valóságra emlékeztetnek. A fikció végképp bekebelezte volna a valóságot?! Valaki rémálma, a mikrokozmosz, átáramlott volna a makrokozmoszba, s ez okozta a káoszt. Erről Baudrillard egyebek között azt vallja: "a lejátszódó események valójában nem is események. A színpad üres és sivár. Minden járat üresjárat, minden működik, de létre nem jön semmi. A történések vagy szimuláltak, vagy pedig eleve elmaradnak." Mire várunk, amikor már semmit sem várunk - veti fel a kérdést Virilio. Kivárjuk a mit sem hozó huszonegyedik századot is. Az isten keresése tovább folytatódik, s ugyanúgy a szabadságé is - teljesen meghatározatlan fogalmak. A sorsnak nyoma veszett, s ez mostmár így lesz. Még mindig nem érkezett el a metafizika vége. Még itt sem. Még most sem. Soha több metafizika, mint mikor az ember semmire sem gondol - véli Pessoa.

Emlékezetét vesztett idő

Emlékezetvesztett és jövőkép nélküli időben, a történelem fantomképének bűvöletében élünk, a katasztrófákat megszoktuk, tartózkodunk minden idealizmustól. Az író a "középpont nélküli" világban (Derrida) és a szó intertextualitásában magára maradva botorkál. Mert minden szöveg palimpszesztus és megtöltik az ún. vendégszövegekből való idézetek. Az irodalom irodalommal táplálkozik - bizonygatja Hermann Mayer. Meg valósággal is, persze - legalább is annak maradékával. A szöveg az, ami (összehasonlításképp: vagyok, aki vagyok). Az irodalom és az isten is időn kívüli. Az író azonban nem. Az idő terhét cipelve és megélve a tér kihaltságát, gyakorta védtelen a szabálytalan emlékezettel és vágyakozással szemben, többnyire a nyugtalan jelenre összpontosít (Bertrand Russel szerint a jelen meghatározatlan, a jövő csak, mint a jelenben gyökerező várakozás testesül meg, míg a múlt csupán jelen idejű emlékezés), amikor bezárkózik a szövegbe, annak szerepébe és leképezéseibe, amelyek a valóság és a világ képzeténél és leképezésénél kétségen kívül hitelesebbek. Azért rettenetes a mi sorsunk, mert nincs is ilyen; hiszen a valótlan világban zajlik. És az idő? Belőle vagyunk. S az - Borges vélekedése szerint - láng, ami a húst égeti meg, lévén anyaga maga az ember.

Fordította: B. I.

Ezredvég - teher vagy útravaló?

Az írók a szó művesei. Ez azt is jelenti, hogy minél teljesebb önkifejezés (és kommunikáció) érdekében az emberi léleknek is ismerői. Humanisták, mert képi beszédükkel vagy legalábbis érzékletes megjelenítésükkel érzelmi megismerés révén egyén és közösség élményvilágát, életminőségét tudósítják.

A mi térségeinkben a tartós életegyensúly kialakulatlansága, az életvitel korábban tartogatott lényegének felszínre kerülése értékválság következménye, ezért a jól működő írói lelkiismeret óhatatlanul a kultúra kérdéseire tereli a gondolatokat. A nemzeti művelődésére, mert főképpen nálunk kisebbségi sorsban élőknél, az emberi és kulturális felemelkedés szoros összefüggésben van a nemzeti hagyományokhoz való viszonyulás lehetőségeivel, az anyanyelv minél teljesebb érvényesülésével. Mert jórészt nemzeti kultúránk manipulálása juttatott bennünket oda, ahol vagyunk.

Az előző évtizedekben leszoktattak bennünket az egyenes, megbízható beszédről. Forradalmi átalakulásokat formalizáló és társadalmi fejlődést ígérgető politikusok határozták meg életkeretünket. A kommunista vezetők a gondolatok alkalmazására, szellemi függőséghez szoktatták az embereket, és sajátos taktikai érzékről tettek bizonyságot, amikor nem csupán önmaguknak bocsátották meg a tervezésre való képtelenségüket, az elképzelések és a magvalósítási lehetőségek között növekvő aránytalanságot. A határidők csúsztak, a dokumentum és a szó értéke egyre csökkent. A megbízhatóság a fölülről vezényeltség készségére korlátozódott.

Nekünk tehát ma nem a társadalom súlyos gazdasági és életszínvonalbeli válsága a fő problémánk, hanem az előző évtizedekben kialakult rossz emberi magatartások továbbélése. Már az előző, kisebbség - önmentési szempontból meddő évtized megmutatta, hogy a régi viselkedésminták függvényei vagyunk. A nép a politikusra várt, a politikus viszont, számító lévén az emberi jogokért vívott következetes harc helyett az egyensúlyozgatást választotta. A nemzeti finitizmus, a fatalizmus önigazoló napi közhellyé vált. Okos lenni itt a fájdalmak mérséklésének taktikáját jelentette, s az uralkodó szerb nemzeti szocializmus embertelensége miatti cselekvésképtelenség rezignációját, az igyekezetnek csupán a mímelését. A vajdasági magyarság eltemetését önmagunkban s ami ezzel jár: a kulturális igények lehetőség szerinti gépies kielégítését, a távlatokban való gondolkodás és cselekvés elutasítását. Vagyis értelmiségi és humanista árulást.

Értékválságunkat a túlforszírozott művelődési élettel igyekeztünk elfedni. Sokan most is azt hiszik: ha néptánccal tornáztatjuk és örvendeztetjük az ifjúságot; megbecsüljük a szép szavalást; tűrhető amatőr színjátszók vagyunk, sőt a teátrum profijaiként nagyképűen most is európai fellegekbe emeljük a gyér közönséget: nyelvileg többnyire kifogástalan, de jórészt még mindig öncenzúrázott könyveket adunk ki főleg Újvidéken; ezekből néhányat megdicsérünk a Szabad Líceumon és másutt; naivan összegyűlünk vagy százan-százötvenen a Kosztolányi-táborban és a Nyári Akadémián; oktatáspótló füzeteket adunk ki; időnként száz vagy ezer magyar könyvet csempészünk át a határon, hogy enyhítsünk valamennyit a magunk vagy szórványban élő testvéreink lélekhidegén; a rádióban vagy a tévében s olykor rendezvényeken is (mert rendszeresen a városszéli vendéglőkben sem lehet) szeretjük a népdalt és a nótát; otthon a magyar sportolóknak szurkolunk; hetilapunkban népszerűségükben is népszerűsített, hatalmi monopóliumokat erősítgető politikusainknak örvendezünk; az egyik évben március 15-én pisszenni sem merünk Petőfiről, a másikban gorombán kötelezővé tesszük a nemzeti himnuszunk éneklését; először fájdalmas rutin-tiltakozással belenyugszunk tanítóképzőnk elrablásába, azután pedig dicsőséget aratva szerezzük vissza mint fiókintézményt - akkor ezzel már eleget tettünk nemzeti és kulturális kötelességünknek. Mint a nagy délvidéki elidegenült család alkalomadtán lelkes tagjainak nem jut eszünkbe, hogy a rendezvényeken száma és minősége csak akkor adhatna okot maradéktalan örömre, ha nem a hiányzó sokkal fontosabbnak a túlpótlása lenne.

Fecsegtetjük a felszínt, hogy továbbra is lefojtódjon a mély. Félbehagyottakként agyunknak kisebb részét működtetjük, mint kellene. Ha szólunk, kötelező frázisainkon is leginkább átsüt a rossz önzés hidege. Az elérhető kellemesben, a napi ismétlődés biztonságminimumában igyekszünk megkapaszkodni. Nem akarva tudni, hogy a biztosabb nyugalomnak, teljesebb örömnek leginkább átmeneti nagyobb kényelmetlenség, sőt áldozatvállalás a feltétele. Ehelyett önbizalom és bizalom híján tartózkodunk a radikálisan új etikai, esztétikai, pedagógiai és egyéb értékek teremtésétől.

Az előző évtizedekből örökölt körülmények miatt rengeteg a kialakulatlan, megoldatlan személyiség nálunk. Így aztán, akik politikai karrierre vágytak, gátlástalanul halászhatnak zavaros vizeinkben. Az értékválságban szorongó ember ugyanis, kamasz módjára viselkedve, szívesen ruházza át az állásfoglalás felelősségét másra. Az ilyen, olykor kifejezetten cezaromániás vezető részéről még a megaláztatásokat is eltűri, annál is inkább mivel alkata mazochisztikussá formálódott. - Meg meri mondani! Neki bátorsága, szótehetsége van ehhez! Született politikus! - ebből áll a jámbor délvidéki magyar ember örömérzete, miközben természetesnek veszi, hogy érdemi változásokra nem kerülhet sor. Hogyan is kerülhetne!? Ilyenek itt évtizedek óta nincsenek s a belgrádi betyároknak odamondogató politikus beszédéből is ez derül ki.

A vajdasági magyarok csak egy valamiben értenek egyet - ha ezt ritkán mondják is ki nyíltan -: az anyagi jólét mindennek az alapfeltétele. Az anyanyelven való tanulás és a nemzeti kultúra csak ezután jön. Valójában a kettő szorosan összefügg egymással, méghozzá úgy, hogy a nemzeti önazonossághoz való jog föltétele az anyagiak birtoklásának, a megvalósítottakban való egyenrangú részesedésnek.

A mi politikusaink számára nem volt egy tömeggyilkosság tömény fájdalmával fölérő az az évek óta lassan gyülemlő kínmennyiség, hogy a gyermekeink csupán részben tankönyv nélkül, részben rossz fordítású tankönyvekből tanulhattak, s hogy a magyar könyvek behozatalát megakadályozta a szerb államvédelem. A magyar könyvekét, melyek távol vannak attól, hogy irredenta eszményt ültessenek el a jámbor vajdasági olvasóban.

A mi politikusaink ahelyett, hogy a fölvilágosítás missziójára vállalkoztak volna, apró lépteikkel inkább hátrafelé haladtak mint előre. Fontosabb volt nekik a régi kommunista káderek szerepeltetése, mint a jó értelemben vett nemzeti szellemű emberek előtérbe állítás. Ily módon az egyébként rendszeresen kritizált Belgrádhoz is számukra megnyugtató módon kapcsolódhattak. Olyannyira, hogy pl. a Kosztolányi-tábort csupán szellemi kamikázégesztusokkal lehetett kiharcolni és megtartani, míg végül a bombázások okozta károk nem bizonyulhattak jó alibiként a megszüntetésére.

A demagógiát az is megalapozhatta, hogy olykor legkiemelkedőbb értelmiségeink sincsenek tisztában a kulturális alapfogalmakkal. Nem akarják tudni például, hogy a szuverén kulturális létezés előfeltétele a multikulturalizmusnak. Mindenekelőtt az anyanyelvi kultúra teljes(!) elsajátításának lehetőségét kell megteremteni, s csak ezután (amellett) kerülhet sor a környezetünkben létező egyéb kultúrákkal való ismerkedésre. Multikulturalizmus helyett rosszulértelmezett lojalitásról, állam erőszakról kell beszélnünk ott, ahol a zsenge értelmet, saját fajtája kommunikációs jeleinek, szokásainak, gondolkodásának, ismereteinek elsajátítása helyett leplezett ideológiai, napipolitikai dresszúrával az asszimiláció zsákutcájába igyekeznek kényszeríteni. A kultúrák egymásra vannak utalva, egymás termékenyítése nélkül elsatnyulnak. Ám először önmagukban kell meggyökeresedniük ahhoz, hogy oltásra kerülhessen sor.

Hogy ezt a visszahúzó örökséget leküzdhessük, elsősorban az eddig jórészt formális kerekasztalok helyett illúziótlan értelmiségi párbeszédre lenne szükségünk. Elutasítva a pedagógusfejeket még ma is légiesítő sznobságot, vagy az agyukat ólomsúllyal terhelő hagyományos és újpozitivizmust. A tartalmas életre, hiteles élmény szerzésére mutatva példát az ifjúságnak. A tartős értéket kiemelve, a fétiseket, álértékeket pedig mind a művészetben mind pedig a társadalmi életben rombolva.

A civilizáció dzsungelében a körülmények folyamatos értékkiválasztásra kényszerítik az embert. Nos, nekünk az európai mérce szerinti értékkritériumok tisztázására van szükségünk. Félredobva a párthovatartozás és a klikktagság kritériumát, a képmutatás és a mellébeszélés évtizedek óta tartó gyakorlatát. Ráeszmélve, hogy intézményeink munkáját, társadalmi tetteinket és könyveinket nagyobb perspektívából, a humánumot mozgósító vagy elhallgató ismeretanyaguk, illetve esztétikai hatóerejük szerint kell értékelni. Nincs európaiság és általános emberi érték a konkrét ember valóságának és lehetőségeinek sokoldalú kutatása, megjelenítése nélkül.

Újvidéki intézményeinknek (a magyar tanszéknek, a Magyar Szónak, a Forum Könyvkiadónak és a Tankönyvkiadónak) Szabadkára vagy Zentára kellene költöznie ahhoz, hogy munkatársaiknak megfelelőbb körülményeik legyenek az emberi metamorfózishoz, s emellett többtízezer könyv és folyóirat kötet válhatna hozzáférhetővé a tömbmagyarság értelmiségijei számára. Az itt maradtak, a most iskolázódók, s az odaátról munkaerőfölösleg miatt visszakényszerülők részére. A magyarság testi közelségében születő cikkek s az itt tartandó előadások a tudományok félelemből túlkompenzált és túldesztillált jobb darabjainak inkább csak budapesti kivitelre alkalmas elvontságaiból az emberi élet közvetlen szolgálatába szegődnének. S az egyenes és az ember ( tehát a nemzet és a nemzetköziség) iránt felelősségteljes szavak és tettek nyomán nevelődő, ide nem csupán a délebbi Tiszpartról, hanem a távolabbi tájakról érkezett ifjú magyarok egyértelmű hivatástudattal térhetnének vissza szórványvidékükre. Temerinbe, Újvidékre, Muzslyára és Székelykevére.

Szó sincs arról, hogy mindent előlröl kellene kezdeni. Hadd emeljem ki többé-kevésbé alapos munkaképességünk kapcsán nyelvészeink, kultúrtörténészeink, néprajzosaink és irodalmáraink által az elmúlt évtizedek alatt felhalmozott hatalmasnak mondható anyagot. Hogy ezek nem ritkán nélkülözik a végiggondolt gondolatot; hogy olykor csak hasznosítható "félkészárúk", az csupán a jövő feladataira figyelmeztet.

A hiteles emberi értékelés lehetőségeit a nemzetközi politikai helyzet kétségtelenül növeli. Önmagában is sokat jelent, hogy a hármas autonómia realizálhatónak látszik. Ám ha a változások ezúttal is csak formálisak lesznek, ha az autonóm ember a médiák túlnyomórészt liberálkommunista szelleme miatt ezután sem juthat kifejezésre, vagyis ha demokrácia helyett továbbra is marad az ostoba tekintélyelvűség, az elhallgatás, a hazudozás és a rágalmazás, akkor - "halálfiai" vagyunk.

Cinikus, illúziótlanságában dehumanizált világban élünk. A kilencvenes évek elejének nemzeti romantikája helyett most a félelem és a lelkiismeret, az önmentéshez elengedhetetlen szocializálódás kényszerítő erejében kell bíznunk. Talán lesz annyi eszünk, hogy az együttpusztulás helyett az együttevickélés alternatíváját választjuk.

Ehhez azonban elsősorban intézményeink vezető embereinek kellene a szó kulturális értelmében radikalizálódniuk. A halál szele fúj nálunk mindaddig, míg a pozíciók, támogatások és diplomák osztogatói a rossz nemzetköziségnek, vagyis a hatalom és a pénz ördögének áldoznak.