- Bombajó napot,
- tavaszi hősei a kétezrediket megelőző esztendő honvédő háborújának!
- Ti pusztakezű villámvadászok - akik egyszerre tán három szivárványt is láttatok a világos horizonton, s százszám hullócsillagot, óriás hidakat építőkockákként romba dőlni, meg sarat, amelyben vasszörnyek úsznak -, vegyetek mély lélegzetet és mondjátok ki: "az agarakkal hátrább!"
- Elegük van azoknak is, akiknek ez tűzkeresztség, meg azoknak is, akiket a"szerb-szindróma" veteránjainak nevezhetünk: "szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál, viszlát a következő háborúban!"
1. Amikor összefutván vele, ismerősei hogylétét tudakolják tőle, előregyártott válaszával rukkol ki: éppen az életemtől búcsúzom. Logikus, tulajdonképpen mindenki minden átvészelt újabb nappal ezt teszi - minden a végső elmúlás felé halad. Mégis, miből ered ez a földi létezés hátralévő, egyébként szerencsés csillagzat alatti napjait megkeserítő tömény borúlátás? Mindenért kizárólag ő maga okolható. Pár hónapja egyszerűen elfeledkezett valamiről, felengedett - sőt elégedetten és mélyen fel is lélegzett! -, s a büntetés már utol is érte: a legostobább háború formájában testet öltő veszedelem, az ő lehetséges szerepvállalásával. E háborút tehát mélyen személyesen élte át, úgy tekintette, hogy ez az övé, hogy ez az ő büntetése, aki egyszerre túlságosan is elengedte magát, túlzottan elégedetté lett, aki megengedte, hogy a háború feledésbe merüljön; ezen országban, ahová a véletlen szerencsétlen játékából született, s ahol saját lustaságának köszönhetően éli most is életét, az ilyen dolgok egyszerűen nem nyernek bocsánatot. Egyetlen pillanatra legyen csak úrrá rajtad az elégedettség érzése, a büntetés egy percet sem késik!
Amikor azt olvassa, hogy egy Vesette1 - ami egy francia, rangját illetőleg meglehetősen - középszerű író vezetékneve gyarapítja "a szerb nép meggyőződéses barátainak" amúgy szerény sorát, röhögnie kell: mit tud ő a szerbekről általában, hogy a kortárs szerb irodalomról, az ún. realisták és posztmodernisták között feszülő ellentétről szó se essék? A veszett francia kis Szerbiában életében először végre "nagy íróvá" válhat, úgyhogy tüstént hirdetni kezdi a XIX. század realizmusát - azt hiszi nyilván, hogy a szerbeknek ott a helyük -, s a kényes "világ(f)i" irodalmár szilárd, elérhetetlen trónusáról hazug és alattomos vádakat szór a posztmodern írók fejére; úgy a "mi barátunk", hogy közben e veszett percben nincs nálánál nagyobb (hazai) szekértolója a rendszernek! Mit tudnak az értetlen itthoni olvasók azokról a sületlenségekről, amelyeket oly veszetten hirdet? Kacag az egyenruhás posztmodernista is, míg apró esőcseppek dobolnak az imádott szerémségi hegyen álló félkész épület oromzatán. Az eget figyeli, miközben szakállas és kopasz, hiányosan öltözött és pocakos, edzett, harmadik háborújukat vívó férfiak veszik körül, kevergetik kitartóan nyílt tűzön rotyogó paprikásuk, sóletük. Aztán az ő jelzésére ("lövedék a hatos irányból!"), míg a száguldó lövedék közvetlenül a folyó felett, egyenesen a híd felé kanyarog, eldobják a fakanalat és félmeztelenül, bakancs vagy legalábbis fűző nélkül ugranak a húsz milliméter átmérőjű háromcsövesekhez, és szórják a megváltó mérget az ellenséges égbe. Körbelövöldözik az előretolt egyenruhás posztmodernistát, ám neki, mint olyannak, "aki kételkedik a valóságban", nincs mitől tartania. Ha egy pocakos veterán akár csak egy milliméterrel is alább céloz, fej nélkül marad! Ám, csodák csodája, lehull a rakéta és visszhangzanak a diadalmas géppuskasorozatok az éjszakában. Reggel pedig a mezőn, az ágyúcsövek között, nótázó, részeg tamburások ténferegnek. A legelőt kisgyermekek meg forró fánkot hozó vénasszonyok népesítik be, s egy vén, félkegyelmű veterán hároméves gyermeket ültet a megtöltött és kibiztosított ágyúra: a cső a házra mered, az író kopár tetőn található őrhelyére. Szerbia, az alkony és a valósággá vált posztmodernitás zónája: ez a tér a vita, az idézet, a partizánkodás, az árulás és a megbékülés tere - Linda Hutchion sem vélekedne másként, ha tanúja e jeleneteknek, amelyben a fej oly könnyen, s természetesen röhej kíséretében hull alá. Ez semmiképp sem halvány utánérzet, hanem "kihívás, amely a személyesség és a kreativitás megkötöttsége alól felszabadít", termékeny élménye a változó perspektívájú művészetnek (az életnek), a közvetlen és közvetett benyomásokat sorjáztató egyetemes tapasztalásnak, egyszóval - a posztmodern megvalósulásának. A világ pedig, már meggyőződéssel hiszi, végérvényesen darabokra esett szét, amelyeket semmiféle realizmus nem ötvözhet eszményi, pasztorális, még meg nem bontott kirakójátékká.
Amikor mindennek vége szakad, legalább is, ami a helyi háborúk e sorozatát illeti, a kérdésre azon hadviselt katona epésségével is válaszolhatna, akit egyetlen hadjárat sem került meg - s erre számíthat nyilván majd az elkövetkezőkben is -, miközben a gyávák sokasága azzal az ürüggyel, hogy a civil élet számára nélkülözhetetlen, "hogy az nélküle darabokra esne," otthona meleg ölén ücsörgött. Azt mondják, nem értenek egyet a politikával, és hogy ez nem az ő háborújuk. Azt mondják, egyetértenek a politikával, de védelmezni és érvényt szerezni neki csak a hazafiasság más frontjain, tűntetéseken meg ilyesmiken hajlandók, a beszariak, akik arról szívesen megfeledkeznek, hogy valakinek a harcot is meg kell vívnia! Mégsem szeretne ilyesmit mondani. Megtehetné, mi sem kézenfekvőbb, hogy a kiváló, tökéletes - Harison Ford alakította - android monológját idézze a filmből, aki annak tudatában, hogy hamarosan meg kell halnia, büszkén és ihletetten egy gyarló emberi lénynek meséli el, miféle csodáknak volt szemtanúja rövid és mozgalmas élete során. Égi csodáknak, amelyekhez maga is hozzájárult, és amelyek egy közönséges emberi lény számára felfoghatatlanok, éljen bár ezerszeres életet is. Hiszen ő mindent megélt: végtelen piros pipacsmezőket, fej körül keringő égő gömböket, apokalipszis után újjászületett napkorongot, tehenet, amely üldözi őt az aknákkal teli mezőn, tyúkot, amely hatodszori rohamra dönti csak romba rádióadóját, anyámasszony katonáit, aranyló reggeleket a lugasokban, papírfalak közti fingot, háta mögött cirkáló rakétákat, számtalan hullócsillagot, millió pacsirtát, aláhulló bombákat, amint csizmáját levetette, májusban is ujjakat dermesztő, eszelős szeleket, valóságfeletti holdvilágot, magában is megálló harisnyát, bajuszos öregasszonyokat, édes álmot a fejre húzott hálózsákon átvonuló patkányok dobogásában, fémszilánkokat, amelyek lepkék módjára táncolnak a szem előtt, kígyó-hálótársakat a nyirkos mezei árokban töltött pihenőkön, az alkony zónájában az ezredvégen, Szerbiában.
Fordította: B. I.